S mi ott állunk a csatasorban. A tömeg kellős közepén. Mondhatnám, az első sorban. De nem! Mi nem az első sorban állunk. Mert az első sorban állók más módon harcolnak. Minden sornak más a feladata… Vakítóan tündöklő fehér ruháinkat a nap sugarai által betáncolt arany övek és szegélyek díszítik. Bal felsőkarunkon rubint és smaragd szemű réz kígyó tekeredik a magasba. Homlokunkat megművelt rézpánt ékesíti, csakúgy, mint csuklónkat és bokánkat. Bal kezünkben hatalmas pajzs a szálló sólyom képével, melynek szájában egy szál szivárványrózsa pompázik. Jobb kezünkben a legnemesebben fénylő fémből készült, a legélesebb pengéjű kard, markolata a legszebben megmunkált gyémántokkal kirakva. S én felemelkedek… Látom, hogy seregünk végeláthatatlan. Látom, megtörhetetlen és legyőzhetetlen csapatunkat. Szivárványban úszik előttem a lelkek sokasága, eggyé válva. Együtt vagyunk. Egyek vagyunk. Hófehér alak lebben a sorok előtt, hófehér paripájával, hófehér zászlajával. A fehér nem is fehér, keveredik a világoskékkel, a halványlilával. Szemeinknek lehetetlen befogadni az ő fényét. Szívünkkel látjuk csodálatos lényét. Szirének dala, angyalok lantja trillázza minden lábdobbanását, mely egy szívdobbanássá változik benne és bennünk. Együtt lüktetünk. Ő száll. Hangja betölti lényünk tereit és időit, megrezegteti lelkünk húrjait. Mi vele repülünk. Hangos kiáltással követjük vezérünket, mert ő az egyetlen és örök, melyet az ő tere és ideje óta nem látott népünk. Fénylények vagyunk. Küldetéssel létezünk. Testvéreim hangja szellememet megalkotja, tudatomat kódolja. Egyre emelkedik erős, izmos karunk. Kardunk magasba, pajzsunk testünk elé lendül. S mi egy ritmust ütünk, egy ritmusra lélegzünk. - Megcsináljuk! – harsogunk teljes erőnkkel. S ő, ki énem fordítottja… Ő mellettem áll. Sötét haja lágyan keretezi gyönyörű arcát. Fényesen ragyogó szemei, mint két fekete bogár. Gyengéden nézem őt. Szerelmes imádattal. Testvéri szeretettel. Mindennel, ami meghatároz engem. Minden definícióm ő. Rám emeli csillogó szemeit. Mélyen néz, belém. Belém lát. Lát, engem. Szívem összeszorul. - Megcsináljuk! – mosolyog rám bíztatóan. - Tudom! – engedem le lassan szemhéjam, bízva önmagamban, bízva őbenne, bízva önmagunkban. - Hiszek benned! – simogatja kezem, miközben ujjai összekulcsolódnak az én ujjaimmal. - Tudom! Nem okozok csalódást! Megcsinálom! Megcsinálom! – szorítom egyre erősebben bársonyos, meleg kezét. Ő csak néz engem. Ő lát engem. Engem lát. Szívem gyönyöre elmémmel felfoghatatlan. Ő az egyetlen, aki valóban lát engem. - Rejtsd el a lelkedben az arcom! – suttogja némán, mégis áttörve a dobhártyámban lüktető csatakiáltást. – Őrizd az arcom, a szemem fényét! Hogy emlékezz majd rám a csatában! Mikor majd szemben állok veled… véresen és szutykosan, a titok homályába burkolva igaz ragyogásom… és mikor majd te magasra lendíted a napban megcsillanó számomra legfényesebb kardot, a te kardodat… hogy az elméd őrült ködjében lesújts rám… a felismerhetetlenre… Rémülten kapom erős kezem puha, eper színű szája elé, csendre kényszerítve kétségbeesett kolibriként verdeső szívét. A vörösen izzó képek lélektelenül égetik lényemet, belülről égek. Éget a szörny, mely tudatlan, és mélybe taszítja előlem őt, a legszentebbet, a legcsodálatosabbat, az egyetlent. - Hogy mondhatsz ilyet? – ölelem magamhoz létemet. – Hogy gondolhatod, nem ismerlek majd fel? - Őrizd meg a szemem fényét, hogy beragyoghassa a lelked tükrét! Lásd az arcom magadban, mikor magasra emelt karjaid közül utolsódat tekinted rám… Mielőtt rám sújtanál egyetlen halálosztómmal, a kardoddal! Rajtam más nem fog, csakis a te kardod! Csak te vagy képes engem megsemmisíteni! Másfelé sebezhetetlen vagyok… Halhatatlan… - Kérlek! – nézek rá könnyeim homálya mögül. - Kérlek! – ismétli őszinte ártatlansággal mosolyogva hangtalan segélyordításom. –Kérlek, mielőtt a tébolyult feledés fátylába gabalyodva kaszabolnád le lényem, darabokra zúzva és porrá szitálva lelkem… kegyelmezz meg majd nekem! Kérlek, ismerj fel engem és kegyelmezz meg majd nekem! - Ne mondd ezt! Ne csináld ezt! Te már most sem kegyelmezel nekem! Te már most rommá zúzod szívem! - Mindketten tudjuk, hogy nem fogsz a harcban emlékezni rám! A harc, ahova készülünk, elveheti a való lényünk. Riadtan üvöltő, űzött vadállattá válhatunk, a feledés mélységeibe sújtva legnemesebb énünk. Átváltozunk! Én is… Te is… Lelked titkai előled bújnak majd el leginkább a csatamezőn! A Fehérsereg egyre erősödő harci zaja belül egyre távolabb sodor tőle. Félelemnek nyoma sincs a tekintetében. Én mégis féltem őt. - Ne feledd! Rajtam csak egy kard ejthet sebet, engem csak egy kard pusztíthat el… -húzta végig ujját kardom élesebbnél is élesebb pengéjén, s ujjából a vér kicsordult. – Ha nem találsz, keress a sebesültek között! Vagy keress a hófehér paripák alatt! Várni fogok rád! Az, hogy megkeresel, az, hogy kutatsz utánam, életben tart! Nem számít, milyen mélyek a vitéztetteim bizonyítékai, vagy mennyi korbácsolja testemet… Egy számít. A tudat, hogy te eljössz értem… Majd végighúzza a vértől bíbor színű ujját mindkét arccsontján, harci díszbe öltöztetve ábrázatát. Mosolyog. Bátran és büszkén. Bízik bennem. Majd az újra előbuggyanó nedűvel megsimogatja az én két orcámat is, saját vérével megfestve álcámat. - Vérszerződés! – suttogja lágyan. – Te és én, mi, egyek, egylélek vagyunk. Mindig és mindenhol… minden dimenzióban, mindenkor… örökkön örökké… Mereven bámulok rá. Egy pillanatra sem akarom elengedni a tekintetét. Minden utolsó keserves pillanatot ki akarok használni, amíg tudom, hogy ki ő nekem. Az én másik felem. Az én okozatom. Lélek a lelkemből, lény a lényemből. Tőlem telhető erővel fogom át kardját, és húzom végig élén egész tenyeremet. Fáj. Annyira fáj! Kicsordul a könnyem… Azonban én emlékezni akarok erre a pillanatra, erre a fájdalomra, mely hozzá köt. Azt akarom, hogy gyötrően fájjon, korbácsoljon a szenvedés, korbácsoljon a nyilallás, mikor majd a szemébe nézek, úgy, mint most, úgy, mint itt. Azt akarom, hogy a szívem oroszlánja a legőrültebb tébolyával üvöltsön, mikor újra elveszhetek lelke tükrének fényében, úgy, mint most, úgy, mint itt. Azt akarom, hogy a kín fojtogasson, és fuldokolva, sokkolva emlékeztessen… mielőtt késő lenne… mielőtt elpusztítanám… - Átváltozunk! – színezem át először a saját arcom minden szegletét, lassan, végig őt nézve, végig őt látva. Majd az ő arcát is vörösre festem. - Lángolni fogunk, mikor a harcban egymással szembe kerülünk! – nyögi torzuló tudattal. - A lángok, a tűz megtisztít… és mi visszaváltozunk az eredetünkbe… a vérszerződés végleg megtisztít… - fonom körbe kezemmel az ő véres kezét. Pajzsunk, kardunk, paripáink kettőnk kizárólagos vérszerződésének nyomait őrzik. Már nem áll körülöttünk senki. A semmi közepén lebegünk fényesen. Tér és idő nélkül… Lebegünk… A küzdelem előtti utolsó násztáncunkat járjuk, a rózsa szentkelyhébe csepegtetve egyvérünket, eggyé válva… Hangos hangok szűrődnek ismét. A káosz belepni készül bomló elmém. Zuhanok. Őt már alig látom. Ezernyi fénycsóva köt hozzá. Kapaszkodok. Vissza akarom húzni magam hozzá. Ő olyan bátran mosolyog. Annyira bátran és büszkén mosolyog! - Rád vagyok büszke, Szerelmem! Olyan nagyon büszke vagyok rád! – kiabálja néma tátogással. Megkövült tekintete belefúródik lelkembe. - Nem! Ne! Neee! – kapok utána, de már nem látom őt. Nincs többé ő. Csupán a sötétség. Annyira sötét minden körülöttem! Majd fény úszik elém. Hív. Úgy hív a fény… Beleengedem magam a zuhanásba. Szabadon zuhanok. Hallom még az ő édes hangját zakatoló szívemben: „Olyan nagyon büszke vagyok rád! Szerelmem! Hiszek benned! Tudom, hogy eljössz értem!” Lehunyom szemeimet, kezeimet keresztben a mellkasomra szorítom, mert a tőle való elszakadás fájdalma szétszakít. Úgy érzem, szétesek… Meghasadok… Szétesik a lelkem… Alig kapok levegőt… Egyáltalán nem kapok levegőt! - Istenem! Levegő! Levegő! Majd sírást hallok. Keserves ordítást. Mintha szívemből szólna ez a zokogás. Ki ismerhetné rajtam kívül így a kínomat? Ki képes ennyire hitelesen megszólaltatni kettéhasadt lelkem szenvedésének dallamát? - Gratulálok… - hallok egy tiszta, mégis idegen hangot. – Egy herceg érkezett…
Posted on: Fri, 30 Aug 2013 18:53:47 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015