Sebestyén József Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 19 Utoljára tíz éves koromban határoztam el hogy naplót írok. Azon az augusztus délutánon, amikor a cirkuszosok Hallenbe érkeztek. Akkora lármát csaptak a kisváros gyerekei mintha háború készülne, de tankok helyett csak ócska kordék, törpék, és embernek tetsző torzók csapták fel a főutca porát. Tíz éves voltam. Ennek már hatvan éve. Azt mondják sokat segít a magányban ha el tudunk beszélgetni önnmagunkal. Ennek a módszernek én mindig ellene voltam. Egyenes út a skizofrénia felé. Amiért mégis úgy döntöttem hogy naplóba írom a mindennapokat, az a maradék nyolc hónap, és a holnap reggeli út, Farkashegy felé. Nem szeretem a csendet. Olyankor a belső zaj felerősödik. Hatalmas orkánként csap le külvilág impulzusai által védett emberi létezésre. Nem jó a csend. Elrepít olyan időkbe amely túl szép hogy könnyek és szívszakadás nélkül ugyanoda érkezzünk vissza. Minden ilyen emlékezés a lélekből hasít egy darabot. Ma reggel a tükör elé álltam. Már nem láttam önmagam. Nem ismertem fel azt a gyermeki arcot, eltakarta az idő rongyos palástja, teljesen beborítva azt… Érthetetlen mi van ma velem. Nem találom a helyemet. Mindennek olyan elmúlás szaga van. Nahát! Mit is beszélek? Az élni akarás is hozzá tartozik.. és most.. legyünk erősek Edgar! Ha valaki egyszer megtalálja ezt a füzetet majd rájön hogy élt e földön egy Dr Edgar Sailnger nevű ember, aki felfedezte az egyetlen utat a halál elől!! El kell bújni előle!! Na jó. Ennek így semmi értelme. Vagy tisztán és némiképp tárgyilagosan írok, vagy az egésznek nincs semmilyen rendeltetése. Rendben.. Milyen kár hogy Hanna nincs itt velem. Vajon miért nem tudtunk együtt megmaradni? Miért költözött Lusekbe, be a városba, hogy Andre nyakán legyen.. Mindegy hova, csak ne velem… Kell most ez az idő. Paul azt mondta fél év az egész, és már apja iránt érzett tiszteletem is megköveteli hogy segítsek neki. De miért pont én? Egy a munkától végleg visszavonuló ember? Igaz, hogy megállapítsam ki őrült és ki nem, még kellőkép tiszta vagyok. Bár néha ez a legnehezebb. Azt hiszem a vastag kabátot mégis elviszem magammal. Utoljára harminc éve jártam azon a helyen, szeptember elején is látszódott az ember lehelete. Kár azért az épületért. Igazság szerint semmit nem tudok a lakóiról. Huszonegy ember. Köztük van az is aki pár éve egy barlangba zuhant, ha jól emlékszem. Még az újságok is írtak a korházi tombolásáról. Összetörte a számítógépeket és minden elektronikát.. szerinte ez tehet az emberi lélek haldoklásáról, ezek miatt nem jut a halandó az örök békességbe. Különös eset. Mostanában sokat gondolok arra piros cipőre. Vajon mi lett vele? Mindig az előszobai tükör alatt piroslott, közvetlenül apám eljárt, barnára koptatott félcipője mellett. Persze az sem volt mindig olyan rút és kopott. Emlékszem amikor az apám egy kifizetetlen munkájáért cserébe hazahozta. Ha lehet a megalkuvás szót tekintetre cserélni, akkor az mélyen ott ült az apám szemében. Kétheti kosztpénzünk ragyogott annak fénylő feketeségében. Végül annyira megszerette hogy szinte le sem vette a lábáról. Abban járt a műhelytől a templomig mindenhová. Persze nem is volt más választása. Apám gyűlölte a gazdagokat. Valószínűleg ez a gyűlölet taszította az örök szegénységbe. Akkor persze megértettem őt. Reggeltől késő estig a pompás automobilokat szerelte, s ha végzett velük, mint egy újra teremtett csodát, házhoz is vitte őket. Azután felszállt a zsúfolt villamosra, ahol már nem egyedül volt. Az ablakából nem látta már ugyanazokat a fényeket és csodákat mint abból a meseautóból, melyet egy órája még birtokolt. Nem volt ambíciója gazdagnak lenni. Azt hiszem ez volt apám legnagyobb hibája. Nem hitt a változásban. Olyan keserűen és megalázottan fogadta el sorsát mint a rabbá vált kismadár, akinek nyitva hagyták a kalitkáját. Nem mert az ismeretlenbe repülni. Ő sem mert tovább látni annál a pár szem gabonánál melyre számíthatott. Az anyám halála óta az apám még többet dolgozott és bár én szeretni akartam őt, de ő nem hagyta magát. Mint egy megsebzett, vérző vad, aki ahelyett hogy megmutatta volna a világnak csodás feltámadását, az odújába fészkelte magát. Vasárnap reggel a teremtőhöz sietett , mintha ő akart volna először találkozni vele annak ébredése után. ….. Az a pirosló cipő… azok a tündöklőn ragyogó csattok, melyek összefogták. Annyira szép pirosat azóta sem láttam. Talán kidobták. Talán másnak nem volt fontos, hogy legyen. A múlt. A legkegyetlenebb dolog, az elmúlás, és az emlékezet. Olyan jó lenne visszamenni tíz meg tíz évvel ezelőttre, újra végighallgatni beszélgetéseket. Nem szólni közbe, nem hangoskodni, csak megbújni közbe mint egy szürke kisegér, és figyelni. Csendben figyelni. A múltba temetett fiúkat és lányokat, és mindazon dolgokat melyek akkor körülvettek bennünket. Majd a nap végeztével elköszönni tőlük, némelyeket magamhoz ölelni, sírva, szinte soha el nem akarni engedni. Nem tudom mi van velem.. átkozott emlékezet.. mintha az ember tudná hogy véget ér valami.. s a maradék élet még igyekszik megmutatni, a hajdani összes ragyogását.. Azt hiszem most már lefekszem.. Ha reggel hatkor elindulok dél körül már Norhemtben lehetek. Csak az a félelmetes hegy ne lenne, annak összes csendjével. 16 óra 27 perc Ki ez az ember?!! Sápadt arcával egész közel hajol és a nevemen szólít.. vakító kék szeme mint villámok csapnak tekintetembe!!!!!!!! Nem merek aludni! Lehelete hűvös mint észak szelei.. s mosolyog.. mint aki üdvözölni jött.. az arca sápadt.. szemei mint a jég és mosolyog… Ki ez az ember????!!!! Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 20. 14 óra 37 perc Már vagy két órája várom hogy rám találjanak. Úgy látszik senki nem jár ezen az átkozott úton. Csodálkozom magamon hogy ebben az idegállapotban egyáltalán képes vagyok írni, de annál hogy az erdőt bámulom még ez is jobb. A toll már harmadszor esett ki a kezemből.. Meg kell nyugodnom valahogy.. Pontban négy órakor keltem. Az órát hiába is állítottam be fél ötre. Nem tudtam nyugodtan feküdni. Folyamatosan az a kísérteties arc rémlett fel bennem, amit éjjel láttam. A két bőrönd ott állt egész este és éjjel az ajtó mögött. Minden ami fontos és elengedhetetlen az életemben elfért benne. Két nyavalyás bőröndbe. Az egész életem. Sven és Ellie csodálkozva néztek amikor az egészet a kocsiba pakoltam. Biztos ezt kérdezték: „Nézd csak Sallingert! Hát ez meg hova megy? Évek óta nem tette ki a lábát..” Próbáltak kedvesen mosolyogni. Persze tudom ahogy kifordulok az utcából, már sietnek befelé és izgatottan beszélnek rólam. Kibeszélnek. A város még mélyen aludta álmát mikor végigmentem rajta. Szombat van, ilyenkor még a házak is tovább alszanak. A park padjai jól betakaróztak festékruhájukkal és álmosan figyelik az esőcseppeket. Szép ez a kép. Megnyugvással teli. Gyerekkorom egyik kedvenc verse jut eszembe. Anyám nem szerette. Azt mondta tele van szomorúsággal. Tépett fák közt hajladozva, büszke kémények füstje alatt, sok ezer év sorsa búja mind ki égre nézve, a nap felé szalad. Gyermeki mosoly őrzőmön, gyermeki játék az éltek felett, hamuvá porlad az emberi sors, hamuvá váltak a tekintetek. 16 óra 02 perc Hiába is próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.. Nem megy! Egy lélek sem jár erre! Megígértem hogy nem panaszkodom, hogy higgadtan oldom meg az út akadályait.. minek? Hogy önmagamnak hazudjak? Épp hogy elhagytam Norhemtet amikor a régi üveggyár takarásából elém tárult a hegy látképe. Öt perc sem telt el hogy a déli oldalon voltam és megláttam egy furcsa szőrös valamit amely az útra lógott. Lefékeztem majd megálltam. Egy fehér nyúl volt az, a reménytelen harcban szürkévé koszolta a bundáját. Egy bottal a hátára fordítottam. A hasa és a feje tiszta vér volt. Valami széttépte. Remélem, azért küzdött. Már vagy húsz perce haladtam a hegyen felfelé, szinte egészen lekötött az égig érő fenyők szépsége mikor megcsörrent a telefonom. A zsebemben nem volt, végül rájöttem hogy a kabátomban hagytam amit még Wooserben vetettem le a benzinkútnál. Hiába kotorásztam a jobb kezemmel nem találtam a zsebet. Odanézni nem igen mertem mert figyelni kellett a hírtelen felbukkanó egyre élesedő kanyarokat. Aztán mégis. Az egész nem volt egy másodperc sem. Mikor újra az útra néztem egy koromfekete farkas vicsorgó pofáját láttam. Csak állt az út közepén annyira feketén hogy már kéknek tetszett. Hatalmas volt. Nyakát kiegyenesítve a szemembe nézett. Hírtelen félrerántottam a kormányt és lesodródtam az útról, kis híján Farkashegy egyik véget nem érő szakadékába. Szerencsére semmi bajom és amennyire a tükörből meg tudom állapítani a kocsinak sem. Nem merek kiszállni. Csak ülök és az átkozott dudát nyomom tíz percenként, lassan négy órája. A telefon nem működik. Azt hiszem nincs térerő vagy minek nevezik… A patak melletti dombon van egy vadász les, nagyjából egy vonalban van az úttal. Ha az úton jó volt, márpedig igen, hisz Paul telefonált, akkor a lesről is. Vissza nem merek menni.. félek hogy ott vár rám.. Futva ott leszek max nyolc perc alatt. Visszafelé valamivel több mert fáradt leszek. A lényeg hogy ne nézzek hátra. Az lényeges.. egyszer sem!! 16 óra 47 perc Csurom víz vagyok… remegek.. 17 óra 24 perc Sikerült. Ahogy a les felé szaladtam éreztem hogy fut utánam. Nem mertem hátranézni. A létra előtt pár méterrel megbotlottam valamiben, a földre zuhantam. Felálltam és maradék erőmmel a korlátba kapaszkodtam. Mikor már vagy a tízedik lépcsőn álltam vettem észre hogy bevizeltem. Felmentem a kilátóba és elővettem a telefont. Kicsöngött. Örömömben elsírtam magam. Elmondtam Paulnak hogy mi történt és hogy küldjön egy kocsit értem. A hangján éreztem hogy kinevet amikor a farkasról beszéltem: „Paul, nem megyek ki az útra értsd meg. Nem megyek.” Azt mondta nyugodjak meg. A lesről tudja hol vagyok, felhívja Noelt (azt sem tudom ki az..) és kimentenek. Most már nevetett. Nyugodjak meg. Hát persze. Na és mit csináljak a nadrágommal? Így mégsem állíthatok be. ( „Mi történt a nadrágoddal Edgar? Ó semmi csak behugyoztam..”) Elhatároztam hogy a visszaúton a patakba vetem magam. Majd azt mondom véletlenül belezuhantam. Inkább vizesen, mint megszégyenülve. Megint rám jött a remegés. Mára sok volt az izgalmakból. A farkas, a jéghideg patak. Jöhetnének már. Paul apjával, Hubertel még egész kicsik voltunk mikor először itt jártunk. Az apám szerelte az öreg igazgató kocsiját. Ahogy anyám meghalt mindig apámmal voltam, követtem mindenhová. Így barátkoztam össze Hubertel, az apja az öreg Ganns volt az intézet igazgatója hosszú évekig. Nem élt a családjával. Két hetente jött haza Hallenbe. Gyakorlatilag csak megszokásból. Nem szerette sem a fiát sem a feleségét. Legalábbis akkor így gondoltam. Aztán amikor először vittek el magukkal ötvenhárom nyarán.. hmm.. most jut eszembe.. és apám elengedte egy szem fiát az őrültek házába nyaralni…. Egyik este bebújtunk a hátsó fészerbe, pedig megtiltották hogy akár az udvaron is legyünk sötétedés után. A rozoga ajtó becsapódott mögöttünk. Persze nem találtunk semmit. Egymást ijesztgettük és nevettünk. Mondtuk: áááá!!! Eeeedddgggaaarrr…. Huubbeeerrttt… halk, szellemhangon. Valami elrohant az épület előtt, majd kaparást hallottunk. Kinyílt az ajtó és az a valami átcsúszott rajta. Hubert megvilágította a zseblámpával: egy nyúl volt az, egy riadt nyuszi. Morgás hallatszott az ajtó mögül. Mindketten az ajtónak támaszkodtunk teljes erővel nyomva azt. Sírtunk és minden tagunkban remegtünk. Farkasok álltak az ajtó előtt. Féltünk. Rettenetesen. A kezünket nem mertük levenni a kilincsről, és ez így maradt reggelig. Azóta rettegek a farkastól. Szegény Andre. Maugli volt a kedvence.. soha nem néztem meg vele.. 18 óra 52 perc Megérkeztem.. Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója harmadik nap 2013 szeptember 15. 05 óra 28 perc Szinte bezuhantam az ágyba. Semmit nem fogtam fel a szoba sivárságából. Még sötét van. Biztos vagyok hogy az itteni sötétség egészen mélyebb és magányosabb mint otthon. A fal fehérre van festve. A falak egyhangúságát egy feszület csorbasága töri meg. Krisztus fájdalmas arca mely figyelmeztetésképp és jóslatként kellene hogy hasson, itt barátságos.. Melegséggel teli. Aztán van még egy szék és egy viszonylag nagy, sárga asztal. Egy szekrény, olyan nagy hogy két ember élete is elférne benne. Még nem pakoltam ki. Felkapcsoltam a már ernyő nélküli éjszakai lámpát és figyelek. Tele vagyok várakozással. Későn értünk ide. Noel az útitársam nem volt éppen bőbeszédű. annyit mondott hogy Dr Tallen sajnálja de nem tudott megvárni. Nem értem. Hát csak ennyire vagyok fontos Paulnak? Legalább felhívott volna. Azt hiszem ennyit megérdemelnék. Más ez a világ. Rohan. Mindenki csak rohan. A nagy, komor háromemeletes épület közvetlenül a fenyőerdőtől jobbra áll. Több helyen hullik róla a vakolat, ahol éppen van még, ott nagyon fakó sárga színe van. Az a nagyon régi, poros, koszos, kopott sárga szín. Az ereszcsatornák is hiányoznak néhol, penész borítja a falakat, a zöld különböző árnyalataiban pompázva. Az ablakokon a festék megrepedezett, több helyen le is pergett már. Olyan benyomást kelt némelyik, mintha az üveg épp kiesni próbálna. A „nyugalom és a csend országa” gondolhatják sokan, de ez csak egy teremtett nyugalom. A kapu feletti tábla is ezt igazolja: „18-as számú pszichiátriai intézet Blandurry”. A fémtábla is olyan öreg, mint az épület maga. Felirata megkopott, néhány betű kivételével alig olvasható. 09 óra 32 perc Két órán keresztül figyeltem a csendet az ablak mögül. Nézve a fenyőóriásokat és a hegy alatt elterülő völgyet, mire kopogtak. - Jó reggelt Dr Salinger, ha megbocsájtana az igazgató keresi telefonon. Az ajtóhoz léptem. a férfi nem lehetett több hatvannál, mély ráncai mégis aggastyánnak festették meg. Doggnak hívták. Ő volt a gondnok már Hubert igazgatása alatt is. Egy tetőtől talpig megkeseredett ember. Legalábbis nekem mindenképp annak tűnt. Paul hosszan szabadkozott a tegnap este miatt. Állítólag Indrid, a felesége nem érezte jól magát. Micsoda kifogás. Hát én sem, az már biztos. Paul ma sem jön. Azt mondta kérjem meg Doggot hogy vigyen le a városba. Nem megyek. Örülök ha végre körülnézhetek itt. Noel most indult a kocsimért. Amennyire az ablakból látom egy erősen sántító ember is beszállt az autójába. Nekem nem is szólt. Csak annyit mondott nyolc óra körül. 16 óra 21 perc Az intézetben már nem nagyon voltak betegek. Akik voltak, vegetáltak mindennapjaikban. Volt, aki csupán a napi rutinját végezte, óramű pontossággal ismételte napról napra ugyan azokat a cselekvéseket. Mások fel-alá járkált a folyosón, ha kikísérte őt Dogg az udvarra, akkor ott folytatta ugyan ezt. A súlyosabb esetek egész nap csak feküdtek az ágyukban és a plafont bámulták, amelyről itt-ott már hullott a vakolat. Néhány idősebb nő a kertben üldögélt a fenyőfák alatt. Itt minden olyan mélabús. De hát milyen is lehet egy ilyen hely? Az ebédet Norhemtből hozatják. Ugyanazt kapja mindenki. A személyzet egy kanállal többet. Ennyi a különbség: egy kanállal több. Ebéd után kiültem a padra. Egy szürkearcú lesoványodott nő leült mellém. Rámosolygott s én viszonoztam. Egyetlen pontra meredt. Aaz épület melletti virágoskertre. Szerintem még a szeme sem rebbent meg. Már vagy két perc is eltelt ebben „normális” világban kínos csendnek nevezett valamiben.. persze itt a csend, az csend.. - Üdvözlöm! A nevem Dr Salinger – mutatkoztam be, a jobb tenyeremet a nő felé tartva. - Ingrid. Zavartan fogadta bemutatkozásomat. Nem is akartam erőltetni a dolgot. Ma még nem. Majd holnap. Ma amúgy sem terveztem elkezdeni semmiféle terápiát. Tekintete még mindig a kertre meredt. - Ingrid. Elárulná nekem mit néz annyira? Ingrid elmosolyodott. - Várom a napot. – azt hiszem arcomra kiült az értetlenség, így a nő folytatta. – Hogy előbújjon. - A napsütés az jó, igaz Ingrid? – utólag szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem nézik őt elég hülyének? - Igen. A napsütés az.. – és ekkor hírtelen felállt és olyan széles mosolyra fakadt, mintha összes rossz, sárguló fogát a fényben akarná füröszteni. - Mi a baj ? Mit lát a kertben? – akármennyire is figyeltem semmit nem vettem észre csak egy fehér lepedőszerű valamit ami a fűben hevert. A nő lassan felemelte jobb karját, tenyeréből utat engedve a mutató ujjának és a kert felé bökött. - Larse. – mondta mindezt olyan szeretettel mintha anyjáról, vagy tulajdon gyermekéről beszélne. Felálltam. Láttam amint az eddig elhajított lepedőnek hitt valami térdre ereszkedik. Ezt meg kellett nézzem. Nem futottam, de mégis siettem. Mi lehet az ami ennyire megdöbbent egy embert, mégha bolondnak is mondják egyesek. Egy hófehér bőrű fiú volt az. A fűben feküdt. Egész testét a kockás plédnek nyomta, mely így megóvta fehér ruháját a kosztól. Hanyatt fekve élvezte a napsütést, tenyerét a nap felé emelve ujjait széttárva és összezárva csodálta a fény és árnyék játékát. Aztán az oldalára fordult és a mellette nyíló virágokban gyönyörködött. Egy csoda volt. Egy jelenség. Vajon honnan ismerem? A szeme kék.. az arca mint ha kísérteté lenne, az ajka tűzpiros mint a nyár tündöklő rózsája. Ki ez?? Ahogy ezen gondolkodtam egy pillanat alatt kitört a felhőszakadás. Olyan nagy erővel mintha a világ összes mocskát a földbe akarná temetni. Rohantam az épület felé, majd az eresz alatt a kert felé fordultam. A fiú az ég felé tárt karokkal guggolt a már derékig érő sárban. - Szomjasak voltak a drágái. Megint sikerült neki. – mondta a mellettem elsiető Ingrid. - Mi sikerült neki? – kérdeztem csodálkozva. - Esőt fakasztani.. Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója negyedik nap 2013 szeptember 16 03 óra 58 perc Nem tudok aludni. Folyamatosan arra az arcra gondolok. Mint egy mosolygó élőhalott. Egy ráncot nem láttam rajta. Olyan egyenletes, tiszta és tükörsima mint a jég. Tökéletes. Talán nem is emberi. A délután eleredő eső nem akar szűnni. Az ablakot úgy verik a kövér esőcseppek mintha bebocsájtásra várnának. Az udvar teljesen kiürült. A lakók a szobákba húzódtak. Itt minden olyan elszigetelt. Nincsenek közösségek, nincsenek kisebb csoportok. Egyedül vannak és léteznek. A vacsorát kék műanyag dobozban kapják. Miután Dogg kiosztja, elsétálnak vele. A reggeli színe a sárga, az ebédé a kék. De együtt soha nem esznek. Magukra hagyták őket. Vajon miért? Már alig várom hogy Paul megérkezzen. Számolatlanul sok kérdésem van hozzá: 1. Miért nem alakítanak csoportokat. 2. Nem kommunikálnak. Miért? 3. A szobákat nem zárják. Miért? Ha tudják hogy szabadon elmehetnének, akkor miért nem teszik? 4. Ki ez a Larse? Miért van ekkora hatással Ingridre? Azt hiszem egyenlőre ennyi elég. 05 óra 12 perc Furcsa, mintha érezném Hubert jelenlétét, pedig.. Szegény Hubert.. drága barátom.. 05 óra 49 perc Nem bírom! Minek elhallgatni azt ami.. Magamnak nem hazudhatok. Hallod!! Edgar! Edgar!! Meddig akarsz még titkolózni? Összerezzenni? Mintha meg sem történt volna, sunnyogva nyálazva nyüszíteni? Ez is te vagy!! Bazd meg ez is… ez.. ez is te vagy.. De nem ma.. ma még nem.. lassan hatvan éve Nem! Nem! Nem, és nem!!! Apa.. Írd! Írd le!! Legalább önmagadnak.. legalább önmagadnak ne hazudj.. soha.. soha többé.. 06 óra 16 perc Az anyámnak hosszú szőke haja volt. Az egész megyében ő volt a legszebb, legalábbis az apám szerint biztosan. Nagyapám egyetlen gyermeke. Talán túlzottan is féltette. de mit tegyen egy egész Hallenben megbecsült pap, ha a leánya túljutott a kamaszkorán. Az anyám sehova nem mehetett, a mindig fekete reverendát viselő apja nélkül. Amennyire emlékszem, még verte is. Igen, az anyám gyönyörű volt.. Sally-nek nevezték míg létezett. Apám családja mélyen hívő volt. Nem múlhatott el egy vasárnap sem, hogy ne a Sallingerek ülték volna végig az első padot. Ők nem csak hallgatták, ők hittek is benne.. Az apám volt a legjobbképübb, mind a Sallingerek közül. Ezt is tőle tudom. Szerelemgyerek vagyok. Mindenki azt mondta. Az egész városban nem volt ennyi szóbeszéd a háború óta. Edmond Sallinger fia, megejtette Ole Swintzer lányát. Azon a karácsony éjjelen két gyermek született egész Hallenben: Én, és Hubert Tallen. A Tallen család a város szélén lakott, túl a piactéren. A nagy hófehér ház szinte ragyogott a Hikks-tó tükrében. Csónakjuk is volt. Micsoda élet.. egy egész tó.. Hubert anyja hébert tanított a város, nyelvét feledő zsidóságának. Sok Zsidó volt akkoriban, különösen a Kollingber utcát lakták. Szerettem ott lenni. Amikor apám először elvitt egész zavarba voltam. Hubert a kerti csapból is ihatott. én soha. Nekem pohárból volt csak szabad. „Az a drága víz!”, mondogatta mindig az apám. Persze hamar kiderült hogy az a bizonyos gyermek, aki Hubertel született egyazon éjszakán, én voltam. Milyen jó volt ott. Az anyám halála után, apám felakasztotta magát Germadték pajtájában. Hosszú hetekig kórházban volt. Arra az időre Tallenékhoz költöztem. Ott minden olyan csendes, szertartásszerű volt. Még ma is emlékszem az ebéd utáni mosogatás zörejére. Istenem! Talán életemben nem voltam olyan boldog mint akkor. Azok a lágy, ringató zörejek. Maria Tallen minden reggel megfésült iskolába menet. A táskámban alma és sonkásszendvics volt. De akkora, hogy az eddig apámtól kapott darab kenyér már el sem fért volna benne. Hubert apja már akkor Brandurry igazgatója volt. Ha nagyritkán hazajött Maria mosolyogva köszöntötte, de ő furán ránézett és mint aki szégyellte érzelmeit, szinte ellökte magától azt. Aztán már ritkultak a mosolyok, végül el is maradt. Így telt el két hónap. Aztán apám eljött értem. Egy vékony vágás volt a nyakán, azt mondták a kötél túl vékony volt, az sebezte meg. Egy hónap telt el, majd újból megpróbálta. Végül már Blandurryben szerelte az igazgató autóját, mint bentlakó. Két hosszú nyár következett. a levegő ontotta rám az életet.. Hubertel külön ágyunk volt, persze az éjszakák felét együtt töltöttük. A lányokról beszéltünk, mindig és csak a lányokról. Különösen egyről.. Bernadettnek hívták, szőke, aranyló haja volt, úgy omlottak fürtjei duzzadó melleire mintha direkt takarná azokat. elképzeltük őt egész meztelenségében. Azt hiszem egy ilyen éjjelen maszturbáltam először, lélegzetvisszafojtva, hogy Hubert meg ne hallja. Persze tudom, ő meg engem figyelt.. Aztán mindennek vége szakadt. Hubert apjának közbenjárásával apámat kiengedték. Azt leírni nem lehet, hogy akkor mit éreztem. A nyugalom és a szeretet világából, vissza az eleven pokolba. A munkáját már nem kapta vissza, egész napokat ült a konyha sarkában és ivott. Aztán..egy péntek este.. teljesen.. 07 óra 43 perc 1958 július 23.-án történt. Ez a nap mint a bélyeg úgy belém égett. Az apámék házassági évfordulója. Már korán reggel ivott. a szék amin ült bűzlött a húgytól és a fekáliától. Én átmentem Hubertékhez megbeszélni a szombati kirándulást. Maria apámról kérdezett. Jól van, feleltem. Rettenetesen szégyelltem apám gyengeségét. 10 óra körül értem haza. kimostam a holnapi ruhámat. Ezt is Mariától kaptam, mint mindegyiket. Apám nem volt otthon. Biztos átment Velmarchtékhoz, gondoltam. Az asztalon egy fél üveg bor állt. Soha nem ittam még, de úgy fel voltam dobva a másnaptól, muszáj volt megkóstoljam. Csak egy pohárral. Nem többel, csak egy pohárral. Végül megittam az egészet. Mélyen elnyomott az álom. az apám ordítására ébredtem. „ Mit képzelsz magadról te senkiházi! Hát erre neveltelek? „ Ezeket a szavakat soha nem felejtem el, és azt az ütést sem amit ezután kaptam. És az ezt követőeket sem. Tiszta vér volt az arcom. a számból a vér a Mariától kapott matrózmintás ingre folyt. Az apám mintha felfogta volna szörnyű tettét teljesen lehiggadt. Az ölébe ültetett s én nem mertem ellenkezni. Azt mondta takarózzak be és ő addig forró fürdőt csinál. Úgy is tett. A nagy kopott lavórt megtöltötte gőzölgő vízzel, kitart, megcsókolta az arcomat és levetkőztetett. Annyira féltem hogy egész testemben remegett. Látszott rajta hogy amíg mindezt a konyhában előkészítette újra ivott. Már más volt, durvább, sokkal durvább. de talán mégsem, de valami.. valami nagyon furcsa volt a szemében. Megfürdetett s közben énekelt.. mint anya a dednek. A szeme vérben fürdött, sűrű tömött bajsza bűzlött a bortól, kemény markáns arcvonásai gyermekiek lettek. Istenem! Ez megőrült!! A végén megtörölt, majd rám parancsolt hogy öntsem ki a vizet az udvarra úgy ahogy voltam meztelenül. szerencsére senki nem látott meg. igaz végig a falnak dörzsöltem magam. A hátamból szinte csurgott a vér. a szoba közepére parancsolt és ezt mondta: - Olyan szép vagy mint az anyád. – éreztem ahogy a vizeletem végigszalad a jobb majd utána a bal combomon is. - Szőke vagy amilyen ő.. Majd leült mint aki nem látja fia szégyenét, és újabb pohár bort öntött magának. - Miért hagytál el engem? – mit tegyek, kérdeztem magamtól kétségbeesetten. az apám sűrűn verte őt, mi lesz ha nem jó választ adok? Láthatóan azt gondolja hogy én.. hogy én az anyám vagyok. - Nem hagytalak el.. – feleltem. - De elhagytál! – Ordította bömbölve.. Rettenetesen megijedtem… mi lesz ha újból verni kezd.. - Nyugodj meg drágám, most felöltözök és elmegyek, hozok friss bort az én galambomnak.. - Ne menj. Felelte lágyan.. már egész megnyugodtam amikor felállt és a szekrényhez lépett. Ez az.. gondoltam.. most átöltözik és végre elmegy.. Én akkor elfutok, én akkor elszaladok!! Mindegy hová csak innen el!!!! Mindegy hová… Csak el innen.. és akkor láttam hogy nem inget vesz elő.. hanem az anyám menyasszonyi ruháját… - Vedd fel kedvesem.. – Azt hittem összerogyok.. a lábaim úgy remegtek mit az ősz levelei amelyek ugrani készülnek a végtelenbe.. egyre erősebben. Nem mertem ellenkezni. Mire elkészültem már ő is magára öltötte az egyetlen öltönyét valamikori esküvője óta. A lemezjátszóhoz lépett és feltette a kedvenc lemezét. Por una cabeza. A halálkeringő! Majd újból hozzám lépett az arcomon maradt vérrel kifestette a számat és a szemhéjaimat. Majd meghajolt.. mint egy úriember.. hogy az Isten átkozza meg halálában is!! Hogy a föld dobja ki magából! - Kedves Sally.. Felkérhetem? Tánc közben a fenekemet fogdosta, végignyalta a nyakamat és szerelmes szavakat súgott a fülembe.. Aztán… aztán… ……………. ……. gyert… gyertyát gyújtott… nekünk……………… s végül az ágyba vonszolt, hogy őrült álmát kiélje.. s én zokogva feküdtem.. s a halálomért imádkoztam.. míg ő örömét lelte bennem.. Kidülledt szemekkel néztem a gyertya lángját hogy végül az emberekbe vetett hittemmel együtt ő is füsté legyen.. s messze szálljon.. Hajnalban kivonszoltam magam a konyhába.. apám kenyérszelő késével szinte mint egy őrült levagdostam a hajam.. semmi!! Többé soha semmi ne emlékeztessen erre a gyalázatra!! a vér a szemembe folyt.. már nem láttam semmit.. a késsel a kezemben összerogytam és elájultam.. Maria ébresztett.. már vagy egy órája vártak rám.. a kertben ültem.. hátamat egész a körtefának nyomva.. Hubert rettenetesen zokogott és Maria is.. átöleltek.. megöleltek.. és akkor mikor azok a kékruhás emberek a házba mentek.. akkor.. akkor láttam utoljára az apámat… - Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 17. ötödik nap 02 óra 28 perc Nem tudom ki a normálisabb, én aki öregségembe zártam magam, annak minden kínjával és gonosz emlékeivel.. vagy ő.. aki szárnyakat ragasztott vállaira és a végtelenbe repíti elméjét.. 05 óra 42 perc Azt sem tudom hol kezdjem. A tegnap hajnala szörnyen megviselt. Végre kisütött a nap! Igen, ez azt hiszem jó lesz.. Nyolc óra körül léptem ki a szobámból. Végigmentem a hosszú, nyirkos folyosón, majd benéztem Dogghoz, gondoltam köszönök neki és persze ettem volna valamit, de Doggot nem találtam. A szoba üres volt. Az ágy és az asztal olyan magányosnak tűnt annak minden rendezettségében, mintha lakója megkímélte volna a használatuktól. A kert felé indultam. Gondoltam sétálok egyet az esőillatú friss levegőben. A fiú a virágok közt térdelt, nem akartam beszélni vele, csak megfigyelni közelről a nyugalmát. Amikor az utolsó fenyőnél jártam rám nézett és elmosolyodott. - Jó reggelt. – köszöntöttem. De a fiú nem válaszolt, megint rám nézett, most már egyenesen a szemembe. - Ha nem akar köszönteni, felőlem úgy is jó, inkább élvezzük a csendet. – s miközben mondtam leültem a kert mellett csúfoskodó kopott padra. Hírtelen az jutott eszembe, vajon hányan ültek már itt amióta ez az intézet és e pad létezik. - Én is köszöntöttem. – felelte a fiú, de most fel sem nézett rám. Apró simításokat végzett a sáros földben. Majd vájatot ásott hogy sűrű bokorban lévő virágokat elhelyezze benne. - Bbiztos a kor – mondta gúnyosan, már egész a fülemre ment. - Én nem mondtam semmit. – mosolygott megint. - Az előbb mondta hogy köszönt. - Igen. A mosolyommal. Az többet ér minden felesleges szónál. - Úgy. – felidegesített ez a végtelen nyugalom ami az arcára ült. Elhatároztam hogy meg sem szólalok. Igaz! Minek is beszélni. Inkább a csend mint ez az őrült beszéd. - Ön szeret beszélgetni Doktor? – még mélyebbre hajolt közben, mintha a gyökér állapotát figyelné. - Mondja miért szedi szét őket? Hogy egy bokrot kettéválaszt az rendben van, de hogy teljesen kihúzni, majd egyenként lukakat formázni és eldugdosni? Ezek a hajtások olyan gyengék, délre már mind a földön fog feküdni. - Gondolja? – és ekkor rám nézett! De hogy?! A szemei szinte ragyogtak. A tekintete!!!!! Mintha belém akart volna bújni, megkeresni bennem még azt is ami nekem is láthatatlan.. zavarba jöttem.. - Igen. felesleges. – vágtam rá ingerülten. - Nézze ezeket az apró kék virágokat, milyen kicsik, törékenyek.. Ha magukban maradnak és ugyanazt a vizet isszák mindannyian a szirmuk megfakul. Ha ezt a gyenge szárat áthelyezem ide az erőtől és büszkeségtől duzzadó piros mellé, megerősödik. Attól még az övéivel marad, de keveredik a másikkal. Minek maradna a megszokásban ha csak fakul egy idő után? Ha egy új mellett még akár ki is virulhat. Megerősödik, szirmai pompázatosak és erősek lesznek.. Én csak ültem és néztem ezt az idegent. nem tudtam minek gondoljam … a szám nem nyílt.. valami furcsa érzés, egy ismeretlen.. nem tudom.. melegséget éreztem.. ott legbelül.. - Hallotta már hogy zenélnek? - A virágokra gondol? – kérdeztem nagy sokára. - Igen. Rájuk. - Nem. – feleltem alig hallhatóan.. - Figyelje meg.. Nagyon szép.. olyan gyönyörű amire emberi száj vagy kéz nem képes. Nincs az a képzelőerő a mi világunkban ami ilyen szépet tudna komponálni.. A fű ez a gyönyörű karcsú hangszer, a hegedű.. látja mennyien vannak? A rózsa a bőgő.. ő nagy.. és erőteljes.. És itt vannak a méhek.. nekik nincs állandó szerepük.. de ha be kell lépniük.. ők a trombiták.. a dongó a tuba.. a nyár szúnyogjai a klarinét.. Nézze meg ezt Doktor! Mennyien vannak.. Figyeljen. – a fiú becsukta a szemét és elhallgatott. Fejét az ég felé szegezte, felguggolt, két tenyerét felfelé fordította… és mosolygott.. - Hallja? – kérdezte nagyon halkan, szemhéját egy pillanatra összeráncolta, majd ismét kisimult.. ebben a dalban nincs harag, nincs gyűlölet, csak szeretet ez a dal.. az élet szonátája.. Rám nézett. Én szégyenemben a virágokra vetettem tekintetemet.. Nem mertem a szemébe nézni… nem mertem.. majd, mikor már túl hosszú lett a csend: - Elhajlott.. a kék.. a földön fekszik.. Ekkor a fiú a jobb tenyerét az apró virág felé helyezte.. még csak hozzá sem ért.. és az a gyenge kis.. mint aki kihúzza magát.. felegyenesedett… és az ég felé bontotta szirmait… És én elrohantam.. Paul ekkor lépett be az intézett kapuján.. - Paul! kiáltottam. - Isten hozott Edgar! – kezet akart fogni de én hírtelen észre sem vettem.. Az a fiú!!! – mutattam a kert felé.. - Látom találkoztál Larse-al. – felelte nyugodt hangon.. - Életre keltette …. - Mit? A szívem majd kiugrott.. - Nyugodj meg Edgar. Gyere felmegyünk és elmondod.. De én nem hagytam magam. - Paul! Megálltam és utána kiáltottam. - Egyébkén.. ő már kinőtt abból hogy fiúnak nevezzed.. - Miért? Hány éves? – kérdeztem csodálkozva.. - Hmm.. A neve Larse Domenic.. 38 éves Eddgar. De most már induljunk. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 18. hatodik nap (első rész) 05 óra 11 perc Paul nem sokat változott. Talán felszedett pár kilót, de semmi más.. ugyanaz az alacsony köpcös pasas akit három éve láttam egy konferencián. Ott találkoztunk először. Ő már hallomásból ismert. Gondolom Hubert nem sok jót mondott rólam. Amikor bemutatkoztam neki, szinte hátrahőkölt. Furcsán méregetett, mint aki holtat lát. Pedig csak egy lábon haldokló voltam, már akkor is. Hubert nem sokat beszélt rólam, de azt Paul tudta hogy én és az apja testvérként szerettük egymást egészen addig míg Bernadett iránt érzett közös szerelmünk el nem választott egymástól. Paul nem hasonlított Hubertre. Magas, szőke fiú volt, akárcsak én. Haját mindig két rész fésülte, s alatta két zöld szem csodálta, szinte ette az életet. Rendszeresen úszott, élvezte a reá meredő tekinteteket. Igen. Hubert hiú volt. Nagyon, nagyon hiú. Paul.. mintha semmi köze nem lenne apjához. Az anyja korán meghalt, s bár képet nem láttam róla, bizonyos vagyok benne hogy nem az ő mása volt. Hubert soha nem vett volna egy ilyen lányt. Ő, akivel dicsőség volt lefeküdni , a Hallei lányok körében. Nehezen nyílt meg. Apró fekete szemével úgy nézett rám mintha én is annak a tananyagnak a részese lennék, melyet kutatott. Az apja eltűnése után átvette az igazgatói kulcsot. A rossz pletykák szerint, ez nem csupán generációs tradíció volt részéről.. állítólag erőszakoskodott egyik volt diákjával. ahogy elnéztem ezt a szürke kis embert, nem igen hittem az egészet. Igaz, pont ezek a.. de ezt már le sem merem írni. Hubert kora őszi éjjen tűnt el, mikor szokása szerint Doggal farkasra vadásztak. Paul szerint apjának utolsó szakaszában két barátja volt, akik minden vadászat elkísérték. A puskája, és az ásó mellyel a dögöt temette. Aztán egyik reggel csak Dogg jött haza. A ruhája szétszaggatva, arcából és a testéből vér patakzott. Elmondása szerint egy egész falka támadta meg őket, az igazgató, vagyis Hubert meghalt, a szeme előtt szaggatták darabokra. két napig keresték. Teste egyetlen darabja sem került elő sohasem. Hubert szembeszállt a farkasokkal, ott a pajtában még nálam is jobban retteget tőlük.. míg én kerültem bármiféle találkozást is a fajtájukkal.. Nagy meglepetésemre Paul megkérdezte hol töltöm az éjszakát. minden ilyen utamon rendszerint olcsó panzióban alszom, de azon a havas decemberi éjszakán nem volt kedvem szállást keresni. Pauléknál aludtam. A felesége, Inge hozzá hasonlóan kövér, ápolatlan külsőt vett magára az évek során. Egész este konyakoztak és politizáltak. Jól megértették egymást. Paul csúnyán berúgott. Annyira hogy az sem zavarta, hogy előttem vetkőzött anyaszült meztelenre, hogy felöltse éji, barna pizsamáját. Egyre biztosabb voltam hogy Paul nem Hubert gyermeke. Kizárt dolog! Mondtam magamba. Végül egy hangos szellentés kíséretében elaludt. Inge még mindig beszélgetni akart, férje akaratlan cselekedetére felnevetett, majd újból beszélt. Azt mondta ő támogatná a régi sokkos kezelések újbóli bevezetését. a gyógyszeres hosszú beavatkozásnak, terápiának annyi értelme van, „ mint néger faszán a fekete kötött sapka.. „ Ezt mondta. Így. Rettenetesen zavart Inge a konyaktól láthatóan zavarodott, őrült beszéde. Majd mikor már lefekvéshez készülődtünk megkértem mutasson egy képet néhai apósáról. mikor a televízió alatti szekrényt kinyitotta majdnem orra bukott a részegségtől. A képen Hubert és felesége Agnetha állt egy lugas alatt, mindketten viszonylag vékonyak és jó külsejűek voltak… Hubert.. drága barátom..kettejük között egy kövér kisgyerek állt, apró turcsi orrát az égnek szegezte. Paul volt az. Most már végképp nem hittem hogy Hubert gyereke. Paul nyakában egy medál lógott. Akárhogy is néztem nem tudtam kivenni mit ábrázol. Becsuktam a bal szememet, hunyorítottam, de úgy sem.. végül elvettem az asztalról Paul vastag lencséjét.. egy farkas fej volt az. Nem értettem. Hogy viselhet valaki olyan ábrázolást a nyakában amit gyűlöl, s szenvedéllyel öl.. azt gondoltam, egy rejtéllyel állok szemben. Aztán nem találkoztam Paullal többé, egész addig még csak nem is hallottam róla, mígnem egy hónapja felhívott, hogy vállaljam el Blandurryben az orvosi állást, szelektáljam ill. helyezzem el a betegeket. Fél évet kaptam a feladatra. Utána az épületet lebontják, és egy lakópark költözik a helyére. De miért pont én?? Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 18. hatodik nap (második rész) 20 óra 17 perc Paul, előbb felért a második emeleti irodájához. Egy kulcscsomót vett elő, majd a megfelelőt kereste, a fehér, de már kopott ajtó kinyitásához. - Gyere Edgar. Na mi az, hetven év az hetven év, igaz? Nagyon ízetlennek találtam ezt a tréfát. Kelletlenül mosolyogtam. Az iroda bútorai több száz évesek lehettek. A könyvek többnyire latin nyelven íródtak, az orvosi irodalom mellett ott porosodott, Boccaccio és Petrarca egy-egy alkotása. A dekameron.. itt? - Paul, hát ezt meg ki olvassa? – böktem a bordó kötéses Dekameronra. Paul láthatóan zavarba jött, a nyakkendőjét zavartan kibontotta és sietve hozzám lépett, majd szinte kitépte a kezemből. - Valószínűleg a gazdája már alulról szagolja az ibolyát. – felelte erőltetett humorral. Kínos csend következett. - Na és hogy van Inge? –kérdeztem. - Sokat dolgozik. – felelte. - Mit csinál éppen? – kutat? - Ja! – felelte kurtán, és egy aktát vett elő majd leült az asztal mögé. - Ülj le Edgar. Azt mondja hogy … - közben az aktát lapozgatta. – Megvan! Larse Domenic. Igen. Itt van. Vagy már nem érdekel? Furcsán nézhettem ha ezt kérdezte, tekintetemet gyorsan megtisztítottam és érdeklődve néztem a lapokra. - Az ott nem ő. – böktem egy fekete-fehér képre, mely egy negyven körüli, elhanyagolt külsejű férfit ábrázolt, hosszú csapzott hajjal. Paul levette a szemüvegét és rám nézett. - Pedig ő az. – sokat mondóan nézett, majd újból felvette és az aktát felém fordította. „ Blandurrybe szállították a kórházi dühöngőt.” a szalagcím alatt volt a kép amint kényszerzubbonyba egy autóba ültetik. - De mi volt az oka? – kérdeztem. - Az őrjöngésre? – bólintottam. Egy veremben találták meg 2007 október 27.-én – közben az adatlapot nézte. – kiszáradás, majd szívleállás. Ertingtonnba szállították a megyei kórházba, egy napon felkelt az ágyból és törni-zúzni kezdett. A számítógépeket kihajigálta az ablakon, összetört mindent aminek köze van az elektronikához, majd bement a nővérek szobájába és szétverte a monitorokat, s közben végig azt ordította hogy „ ti is meghallok!”. Bezárják a lelkek kapuját. Ezt is ő mondta. Elmondása szerint túljutott a „ lélek, ösvényén, megmászta a lelkiismeret hegyét, majd mikor felért a mennyországba felébresztették.. - Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 19. hetedik nap 01 óra 39 perc Először az apám képére ébredtem az éjjel. Egy fekete ló hátán jött felém. A levegő szürkévé változott a fojtó por miatt. A háttérben kiáltások hallatszottak. Az apám egy zsákszerű nadrágot viselt, a kezében egy tőr volt, mely ahogy láttam frissen merítkezett egy számára idegen emberben. Leszállt a lóról és hozzám lépett. A bal vállamat fogta és lerántott a földre. A nyílvessző közvetlenül a fejem fölött suhant el, talán egy másik élet nyomát kutatva. Az apám megmentette az életemet mintha kedveskedni akart volna a sok rosszért amit ellenem követett el. Az arca jóságos volt, a régi haragnak és megvetésnek nyomát sem találtam. Nem tudtam hol vagyunk. Körülnéztem. Egy hófehér ló fujtatott mögöttünk, lovasa nadrágján arany lemezek csillogtak, mellkasára kék és sárga nemezek volta erősítve. láthatóan bátor ember volt. Arca mintha arannyal lett volna befestve. Az apámra nézett és teli torokból a nevén nevét ordította majd lándzsájával a nap felé mutatott. De a név, mellyen hívta nem az apámé volt. Ibrahimnak nevezte. A félelemtő a szemeim összezártam. Csak a hangokat hallottam. Száz meg száz lovas vágtatott el mellettünk. Sokan kiálltattok felénk: Ibrahim fordulj vissza! Mikor ismét kinyitottam a szemem az apám egy puha levéllel törölte arcomat. Mikor végzett a levelet kibontotta s mutatta, véres. Majd egész hozzám bújt. Olyan elviselhetetlen lett a zaj, hogy két tenyerem a fülemre tapasztottam. Hangosan kérdeztem apámtól: „ Hol vagyok? „. Az apám elmosolyodott. A lármától nem hallottam válaszát, de ahogy szájáról olvastam ezt mondta: Egyiptomban. Bárhol is történt ez az eddig soha nem látott álom, végre olyannak láttam benne, amilyennek mindig is akartam. Nehezen aludtam vissza. Talán egy óra sem telt el minor valami furcsa erő lábra állított és az ablakhoz vezetett engem. A fák hajladoztak a hideg szélben, egész összebújtak néha, mintha egymást melegítenék. Az éjszakák egyre hidegebbek. Remélem lesz valami fűtés, mielőtt belemegyünk a télbe. A padok feletti lámpa alatt egy árnyék suhant el. Lassan kinyitottam az ablakot amely halk nyikorgással kitárult előttem. Ahogy kinéztem, már senkit nem láttam. Dúdolást hallottam. Nem tudtam kivenni a dallamát. Gyorsan nadrágot húztam és bélelt kabátomat vállamra terítettem. Nem akartam bajlódni az öltözködéssel. Mi lesz ha mire odaérek már sehol nem lesz az éji zene előadója. Nagyon kíváncsi voltam. Szinte biztos voltam benne hogy Ingrid az, minden idegszálam, ezt mondatta velem. Most már szaladtam. a szél hallhatóan felerősödött odakint. A szívem úgy vert mintha ki akarna szakadni a helyéről. a lépcsőfordulóban elcsúsztam. Egy pillanatra lábaimra néztem, a papucs, mit nagy hírtelen felvettem leszakadt rólam. a halántékomban éreztem szívverésemet. Szinte feltéptem Ingrid ajtaját, biztos voltam benne hogy a szobáját üresnek látom majd. De nem. Ott állt a csukott ablak előtt és jobb irányba, a kert felé nézett. Olyan boldogság ült az arcára.. amilyet még soha nem láttam. A szemei könnyben fürödtek. - Ingrid! Maga meg mit csinál?- kérdeztem szinte ordítva A nő nem szólt semmit. Fejét hírtelen megint a kert felé vetette, mintha nem akarna lemaradni semmi lényeges dologról ami kint történik. - Nem hallja?!! Miért nem válaszol? – Azt gondoltam farkasok járnak kint. Egy ilyen állapotú nőnek bármi örömet okozhat. Bármi is legyen az.. de hírtelen megtorpantam.. a kezem már a kilincset fogta. Miért nem zárják az ajtókat? Igen.. erre gondoltam… Mi lehet az a dolog az éjszakában? Erőt vettem magamon. A hideg szél csupasz mellembe vágott, kabátomat egy mozdulattal összezártam. Nem akartam lopódzni.. csak saját magamat ijeszteném meg vele. Már túl jutottam az első, majd a harmadik padon is.. Amikor megláttam őket.. Larse volt az és a néma fiú. Nem tudtam a nevét. Eddig akárhányszor láttam, a földre nézett.. mereven, mint aki nem kíváncsi az elevenek világára. Egy hajnalon anyaszült meztelenül találtak rá Hallen főterén. Csak a bal cipője volt rajta. Mást nem viselt. Azóta nem beszélt. Egyetlen szót sem. Mind a ketten a kert előtt álltak. Majd Larse lassan letérdelt.. a szél egyre erősebb lett.. a fák szinte a földre hajlottak… mindketten az eget figyelték, majd Larse egész lehajolt dúdolni kezdett.. hát ő volt az!! A fiú arca tele lett félelemmel, majd hírtelen elmúltak az aggódás ráncai.. nem tudom hogy írjam le… Az égből sustorgás hallatszott és egy zöld valami.. szállt a kert felé.. a fiú láthatóan transzba esett.. Féltettem. Kiléptem a fa mögül és rájuk kiáltottam. - Ne! És abban a pillanatban a szél hazament .. oda ahonnan jött.. az a zöld valami eltűnt.. Larse haraggal a szemébe és mégis mosolyogva nézett rám.. még midig térdelt.. A fiú szemében egy kérdést láttam.. egyetlen egyet.. tisztán. Erősen. „Miért?” A szobámba mentem. Úgy gondoltam csak egy rossz álom volt az egész.. Miért nem vártam meg? Nem értem.. mi akart lenni az esti egész szeánsz vajon.. 03 óra 21 perc Újra fújjnak a szelek.. 08 óra 41 perc Ezt nem hiszem el!! A fiú rám nézett.. rám nézett.. még mosolygott is.. most!!! Nincs tíz perce.. „ Jó reggelt Dr Sallinger” ennyit mondott , és a dobozával a szobájába ment.. Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 20 nyolcadik nap 01 óra 20 perc Teljesen megváltozott minden. A megszokott szürke életem a feje tetejére állt. De hát ezt akartam! Menekülni a szürkeség elől. Mindig is ez hajtott. A megszokás rossz! Tele van idővel, emlékezéssel. Most aztán van min gondolkodni. Úgy érzem ez a hely tele van sötét rejtéllyel. Nem tudom.. talán össze kéne csomagolnom és elhagynom Blandurryt.. itt még sötét és rossz dolgok fognak történni.. Nagyon sötét dolgok… Reggel bementem Larse szobájába. Az ágyon ült és egy kockás füzetbe írt valamit. Szinte rajzolta a betűket, nagyon lassan. Mikor észrevett a füzetet becsukta, majd megfordítva maga mellé tette az ágyban. - Mit ír? –kérdeztem. - Jó reggelt doktor- mosolygott rám, némi gúnnyal a szemében.. - Szóval.. hmm.. értem..Jó reggelt! - Most maga nem köszönt, még csak nem is mosolygott, nem ezt szoktam meg öntől. – száját szélesre húzta közben kivillantak hófehér fogai. - Jó! Elnézést. Igaza van. Megmutatná? - Mit? - A füzetet amibe az előbb írt.. - Még nem értené úgy sem, felesleges.. Mit nem értenék? Kérdeztem magamtól. Miféle varázslónak képzeli ez magát? Eszembe jutott a tegnap este. Az ágy melletti székre ültem és mélyen a szemébe néztem. - Nem kínált hellyel. Ez sem udvarias dolog, nem gondolja? - Ha hellyel kínáltam volna még mindig állna, ezt ön tudja a legjobban. Úgy nézett ki mint egy mosolyban fürdő szomorú angyal.. ha megszabadítanám a maszktól amit visel, egy végtelenül magányos ember ülne itt velem szemben.. a mosoly az egyetlen társa. - Mit művelt tegnap azzal a gyerekkel? Mi volt az a zöld valami? - Beszélgettünk. – láthatóan megmakacsolta magát - Ne mondja már! Nekem azt mondták soha nem szólalt meg.. - Az hogy maga.. vagy valaki más nem hallotta, nem jelenti azt hogy nem beszél.. - Ne beszéljen képletekben! Larse! Mondja meg miféle ördögűzést csinált tegnap éjjel??! – idegességemben hírtelen felálltam és az ajtóhoz léptem. A kezeim hátrakulcsoltam és meredten néztem rá. - Nem volt semmiféle ördögűzés.. a lelkét tisztítottam meg, visszakapta a reményt a boldogsághoz.. - Úgy! A boldogsághoz?! Kezdem azt hinni hogy egy skizofrén tart engem, őrültnek! Látja ezt a kitűzőt?! Egész közel léptem hozzá és a köpenyem zsebét szinte az arcáig nyomtam. - Látom – felelte. - Mi van erre írva? - „ Lavrik megyei kórház, kengstone” – felelte nyugodtan, még mindig mosolyogva.. - Nem erről beszélek! Alatta! - „ Dr Edgar Sallinger „. Elfelejtette a nevét talán? Rá kellett jönnöm hogy gúnyolódik velem. Nem volt értelme a további faggatózásnak. már épp az ajtót nyitottam, amikor utánam szólt: - Tudja mi történt a fiúval? - Nem! De kiderítem két perc alatt. – már a küszöbön álltam amikor ismét megszólalt. - Elmondjam? Nem tudom miért akartam végighallgatni a nyílván valótlan történetet, de bólintottam. - Nyilvánosan erőszakolták meg. Az osztálytársai. attól félt ha megszólal, elárulja a bűnösök nevét is. így a némaságot választotta. Az apja az elkövetők vezérének a beosztottja volt. ő volt a legidősebb, a többi mint egykorú volt vele. szórakozni akartak. ő meg épp arra ment. Az anyja ágyhoz kötött, a fiú születése óta. nehezen éltek.. nehezen éltek meg.. mit gondol mi lett volna ha rámutat arra, aki ezt a gyalázatot művelte? Így csak az derült ki, hogy volt valakivel.. azt hogy miképp.. s hogy kivel.. soha nem derült ki.. a szülőknek maradt a szégyen.. neki a némaság és a magány.. De tegnap.. tegnap visszakapta a büszkeségét, amitől megfosztották.. Az igazság az hogy nem hittem neki. Köszönés nélkül otthagytam és elindultam Paul irodájába. Közben azon gondolkodtam hogy miért nem kapok szabad bejárást a kartonozóba.. miért kell minden egyes eset leírását Paultól elkérnem.. - jó reggelt! Paul rámnézett az asztal mögül, majd homlokáig tolta szemüvegét. - Jó reggelt Edgar! - Egy kérdésem lenne. A Queens fiú miért került ide? - Hiszen meséltem neked.. meztelenül tal.. - Engem az ok érdekel Paul! Ne haragudj. Paul végignézett rajtam. - Megerőszakolták Edgar. Megerőszakolták.. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 23 04 óra 12 perc Két napig nem írtam semmit. Egyszerűen nem volt sem erőm, sem kedvem. Itt mindig esik az eső. Átkozott egy hely. Paul nem volt itt hétvégén. Doggal is csak az étkezéseknél találkoztam. Larse.. vele nem tudom mi van.. Az igazság az hogy kerülöm. Hogy fogom én itt végezni a munkámat? Mindenki bezárkózik.. és az a nyugalom ami körbejárja ezt a helyet.. ez a pszichiátria? Akkor mit mondunk a falakon túli világra. A rohanásra, meddő igyekezetekre, megcsalásokra és hazugságokra? Ki az őrült? Az őrülteket kétszáz éve még láncra verték és kínozták. Blandurry lakói nem azok.. persze nem is átlagosak.. Ha minden ember olyan lenne mint ő, vajon ki dolgozna? Bármekkora is a ragyogása.. életképtelen. Igen. Larse, életképtelen. Nem hasznos ember. A társadalom ellensége. Nincs semmiféle haszna vagy rendeltetése. ha ő népesítené be a földet vajon mely névre hallgattna? A „ mosoly országa” ? Mit beszélek? az már nem is csak egy ország lenne.. egy egész planéta.. Igen. Larse, minden szempontból alkalmatlan hogy e világban „hasznos” legyen. Aki nem hasznos.. az viszont… Már nem is tudom ki a betegebb… Egyre jobban emlékszem a múlt dolgaira. már nem csak az arcok rajzolódnak, élesednek ki előttem, hanem a színek és az illatok is. különösen egy, Maria Tallen illata. Apám őrülete után négy napig feküdtem a Halleni kórházban. Hubert és Maria szinte mindvégig velem voltak. Altattak. hogy egy, vagy két napig, már nem emlékszem. Ébredésem utáni délután, mikor a szobában csak magam maradtam, felkeltem az ágyból és a mosdóhoz léptem. a kötszerek szinte teljesen beborították az arcomat, egynémely egész fejtetőmig ért. Nem emlékeztem mi történt velem, főleg arra nem amit hajnalban végeztem önnmagammal. azt tudtam hogy egy kórteremben vagyok, és azt is hogy Huberték itt vannak valahol. Mit tettek velem? kérdeztem önnmagamtól. Ahogy, apró, lassú mozdulatokkal megszabadítottam magam gyolcstól és a kötszerektől, úgy jöttek vissza emlékeim is. Csak ekkor vettem észre a másik ágyon fekvő öregembert, a térde alatt egy vastag kötés fehérlet, de azt nem követte újabb láb. levágták. az öreg jajjgatott. Néha kinyitotta a szemét, mintha csak engem keresne.. rettenetesen sírt. Végül megbírkózott kínjaival és könnyeibe fojtotta. Elaludt. lassan rajzólódott ki az új arc, amit viselnem voltam kénytelen. a látványtól felfordult a gyomrom, a mosdóba hánytam. Reszketve, öklendezve álltam a tükör előtt, s kerestem az arcot, amit csak ő ismerhetett. De nem mutatta meg. Helyét egy daganatok és véres hurkák fedték. a hajam, ami eddig vállig lógott, mostanra eltűnt. Kopasz vagyok. Elvették tőlem. mégsem éreztem haragot.. Tizenöt éves voltam akkor. Már nem gyerek, de még férfi sem. egy hajszálnyi távolság. Ha egy ember képes ilyet tenni egy gyerekkel, az gonoszság. Ha egy ember teszi ezt egy másik emberrel, az örök fájdalom.. Igen. Erre gondoltam… amikor Huberték beléptek a szobába mindhármunkat egyszerre kapott el az ijedtség és a zokogás.. Maria belémkarolt és az ágyba fektetett. - Miért vetted le a kötést magadról Edgar? Ezek csak sebek. A testet borítják. Elmúlik. Ugyanaz a szép fiú leszel hamarosan aki voltál.. nincs semmi baj.. Újból elkapott a sírás, de most már olyan erősen hogy éreztem ahogy nyálam végigfolyt a nyakamon. Maria egész fölém hajolt. - Ne sírj drága… hazaviszünk.. - Nem!! – ordítottam fel. - Haza, hozzánk. Velünk fogsz élni. Hubertel és velem. - Az apám szerint amíg él Blandurryben marad! – kiáltott Hubert. Éreztem a mérhetetlen haragot a hangjában. Bár egy pillanat alatt megértettem hogy apám nincs többé mégsem szűnt meg a sírás. egyre jobban zokogtam, és erősebben.. - Edgar.. Edgar.. – Szólítgatott lágyan Maria - Hát nem érti…? nekem nem maguk kellenek.. hanem az a fénylő fekete cipős ember.. akire felnézhettem.. aki a cirkuszba vitt.. és az anyám.. nekem ők kellenek! A családom! Egy apa, mint Doktor Tallen! Aki ha ritkán is jön.. de velem lenne.. és nem ütne meg soha!! Az én apám miért tette ezt!!?? Én miért vagyok rosszabb más gyerekénél?? Miért??!! Mert szeretni akartam?! Mert hiányzott, és azt akartam hogy velem és ne a szerszámos dobozával legyen egész nap??!! Ekkora már befutottak a nővérek is majd őket egy orvos követte. Én már egész felültem az ágyon, de a mérhetetlen jájdalomtól nem tudtam tartani magam. Maria bal karját a hátamra fonta és ringatott. - Nyugodj meg fiam – mondta a magas idegen, akinek fogalma sem volt mit érzek. - Hallod mit mond a doktor bácsi? – kérdezte Maria - Doktor bácsi…? Doktor bácsi.. - Igen Edgar. Ő. De miért ismételgeted ezt? - Boldog vagyok. – feleltem. A szobában megfagyott a levegő. Boldog? Egy fiú akit a saját apja vert félholtra, majd gyalázta meg? Biztos ezt kérdezték magukban. Biztos! - Tessék? Edgar, mit mondtál az előbb? - Azt hogy boldog vagyok. Azt mondtam. Talán nem az egész világ kegyetlen, az felnőtt dolog. Doktor bácsi.. akkor.. akkor.. én még gyerek vagyok.. És akkor Maria rámborult, mintha egész testével akarna védeni a felnőttek gonoszságától. És akkor.. igen akkor.. éreztem először az illatát.. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója ! 2013 szeptember 24 04 óra 28 perc Paul már harmadik napja nem jött el. Nem tudom mi lehet vele. Megkérdeztem Doggot is, ő sem tud róla semmit. Lehet hogy az amúgy is haldokló intézetet végleg magára.. esetleg rám hagyta? Tegnap kétszer is hívtam a városi telefonján. De semmi. Még csak fel sem vette. Furcsa az irodája is. Mintha nem is lakná, nem is használná. De akkor mit csinál ha mégis eljön? A betegek szinte nem is ismerik.. Ha Doggot kérdem fintort vág, megfordul és a földre köp. De miért? Olyan ez az egész, mintha őrült vihar közelegne. szinte tapintható a csend. Azonkívül hogy Dogg napi háromszor szétosztja az ebédet.. semmi.. Már dolgoznék. De Paul nélkül nem megy. Egyetlen beteg kartonját nem láttam még. Kivéve Larsét, de abba is csak belenézhettem. A kép mindig ugyanaz. A padokon ülnek. Ingrid Larsot nézi, ő meg a virágait. Nem akarok vegyülni velük. Nincs okom. nem azért jöttem ide hogy csak úgy beszélgessek. Nem. De mit csináljak, ha egy helyben vagyok kénytelen állni? Amióta írok, jobban érzem magam… olyan ez.. mint egy időutazás.. Egész úton esett az eső, mikor a kórházból Tallenékhez vittek. Mintha az előző életemet akarná elmosni, és tisztává tenni az újjat.. A sebeim már nem fájtak. De az új arcomat még nehéz volt elfogadnom. Nem is tudtam. Még nagyon sokáig. A házban vetett ágy várt. A szekrényen egy kancsó víz állt és tál keksz. nem értettem. Szinte rágni sem tudtam. Nyári szünet volt. Hubert naphosszat a szobában ült és olvasott, de csak magában. Unalmas napok voltak. Csak feküdtem és hol az ablakra tekintettem, hol Hubert hátát néztem amint elmélyedt mások kalandjában. Szeptemberre már teljesen rendbe jöttem. Bár a fejemen lévő hegek megmaradtak, az arcomról eltűntek a sebek. Persze az egész iskola tudta mi történt velem. Az első hetekben még kérdezgettek, aztán, mint minden ilyen dolog, ez is elcsitult lassan. Két év nyugalma következett. 1960 karácsonyán tizenhét évesek lettünk. Hubert apja egy órát sem volt velünk. Vissza kellett mennie. Azt mondta fél a közelgő havazástól. Maria nem szólt semmit. az ablak felé fordult. Amint meghallotta a férfi utolsó lépteit a házban elsírta magát. Szomorú volt az este. a rádióból karácsonyi dalok szóltak, mi meg úgy ültünk ott mintha szenteste helyett, halotti tort tartanánk. Maria az est végeztével alaposan berúgott. a zongorához ült és játszani kezdett. Két év után én is ittam, persze nem sokat, de épp elég volt ahhoz hogy jó kedvem legyen. Divatos, külföldi slágereket játszott, némelyhez még énekelt is. Hubert elaludt. - Edgar drágám! Emlékszel arra filmre amit nyáron néztünk.. tudod.. amikor táncoltak.. - Az esőben! – vágtam rá nevetve - Arra! – mosolygott. – Táncolj nekem Edgar, majd én kísérlek. - Abban a filmben frakkot viseltek. – mondta szabadkozva - ÓHH.. drága Edgar, ezen könnyen segíthetünk. Átment a déli szobába és Hubert frakkját az ágyra terítette. - Vedd fel édes! Olyan voltam benne mint az úrfik, Dickens regényeibe. Nagyon.. nagyon tetszett.. És Maria játszott.. s én szteppeltem.. míg végül.. - Imádom ezt a dalt.. – mondta halkan, miközben rámkacsintott.. A dal.. Por una cabeza.. egy szempillantás alatt bevizeltem, szinte észre sem vettem.. Ez egyébként, a mai napig megesik a dal hallatán.. Mivel soha nem meséltem el részletesen a történteket.. így ő sem tudhatta.. Végül forró vizet engedett, és mikor már egész elmerültem a habban, felém hajolt és megcsókolta az arcomat.. aztán a másik felét.. végül megcsókoltam.. a szoba felől lépéseket hallottam. Maria zavarban volt. én is. Mire Hubert a fürdőbe lépett már csak én voltam ott.. a kádban ülve.. a habok alatt teljes merevségemben.. és vágyaimban..
Posted on: Tue, 24 Sep 2013 20:07:15 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015