Szilágyi Ákos: Parodisztán A legalább másfél évszázada dúló belső ellentétek mellett a külpolitikai doktrína szintjére emelt új turanizmus is oka annak, hogy Magyarország érzületileg, politikailag, szociálisan és gazdaságilag hatalmas léptekkel hátrál vissza a múltba – állítja a HVG-nek írt esszéjében a költőként, közíróként s a szovjet-orosz irodalom és történelem kutatójaként egyaránt jegyzett Szilágyi Ákos, aki szerint a megváltozva változatlan Oroszország továbbra is nagy példakép. A múlt század legvégén, talán 1999-ben történt, hogy a brüsszeli hivatalnokot, aki a magyar uniós felvétel ügyében már sokadszor jött Budapestre, időközben kicsit bele is szeretett az országba, magyar barátai arról faggatták a tiszteletére adott vacsorán, hogy hát akkor szerinte végül is mikor kerülhet majd sor a felvételre. A hivatalnok abbahagyta az evést, kicsit habozott, aztán gondterhelten azt mondta: „Hát... azt hiszem, talán soha.” „Hogyhogy soha? De hát miért?” Sóhajtott egyet, és így válaszolt: „Tudjátok, ti valahogy olyan mások vagytok.” A hivatalnok jóslata, mint tudjuk, nem vált be: Magyarország 2004-ben az unió tagjává vált. Mássága azonban – szuverén mássága, büszke mássága, zavarba ejtő mássága, dühítő mássága, letaglózó mássága, szívgyönyörködtető mássága, idegesítő mássága – él és virágzik, s ma már azok számára is nyilvánvaló, akik azon a tizennégy évvel ezelőtti vacsorán megrökönyödve és kissé sértődötten fogadták a magyarokkal amúgy rokonszenvező eurobürokrata letaglózó szavait. Magyarország kilóg az unióból, kiáll belőle, kitüremkedik, sőt 2010 óta egyenesen farol kifelé. Valójában csak papíron, jogilag vált az unió tagjává, belülről – gondolkodásában – egy pillanatra sem. Az unió játékszabályait, elveit, értékrendjét, jogi normáit a magyar kormány a szuverenitása korlátozásának, ha ugyan nem diktátumnak tekinti; szabványait, előírásait a magyarok többsége hülyeségnek látja, bürokratikus nyűgként viseli, és ahol csak lehet, megkerüli; az uniónak semmiféle becsülete, pláne tekintélye nincs előtte; tisztségviselőit semmibe veszi, kigúnyolja, jelképeit, zászlaját megveti és nem használja; csak az uniós támogatásokat és a tagsággal járó előnyöket fogadja el mint valami köteles adományt vagy járandóságot, kelletlenül, leereszkedő nagylelkűséggel. Hiába, valahogy olyan mások vagyunk. Magyarországon minden másképpen van. Másképpen, mint az unióban. Másképpen működik a gazdaság, másképpen a demokrácia, másképpen gyakorolják az emberi és polgári jogokat, mást jelent a média szabadsága, a bíróság függetlensége, másképpen jár az esze polgárnak és hatalomnak. Másképpen, vagyis unortodox módon. Magyarország a maga szuverén másságából fikarcnyit sem enged. Nem olvad be. Nem adja be a derekát. Nem lesz az unió kapcarongya, Brüsszel cselédje, a Nyugat gyarmata, mint más szolgalelkű vagy karakter nélküli tagállamok és nemzetek. Őrzi másságát, mint a szeme fényét. A magyar másság nem eladó! Csakúgy, mint a többi büszke turáni másság: az orosz másság, a kínai másság, a török másság, a belorusz másság, az azeri másság, az arab másságokról nem is beszélve. Fjodor Tyutcsev klasszikus orosz költő híres négysorosa a XIX. századból, melyben Oroszország irracionális, nyugati ésszel felfoghatatlan másságát igyekezett megragadni, minden túlzás és erőszakoltság nélkül átírható a mai Magyarországra – ekként: „Magyarországot, ész, nem érted, / uniós mérce sose méri fel, / külön úton jár ott az élet, / Magyarországban hinni kell!” A másság nem azt jelenti, hogy Magyarország ne lenne európai ország, vagy ne tartozna Európához. Hogyne tartozna! De hát Oroszország is vitathatatlanul Európához tartozik. Mindkét ország – a kereszténység felvételével megalapított államiságuk kezdete óta – több mint ezer éve Európához tartozik. Csak a XVIII. századig nem „Európa”, hanem „keresztény világ” volt ennek a nagy, bár erősen töredezett civilizációs egységnek a neve, és persze nem nemzetállamok alkották, hanem sokféle etnikumot, nemzetiséget magukban foglaló királyságok, császárságok, birodalmak. Az Európai Unió vitathatatlanul európai termék, nyugati termék, de nem azonos Európával. Európa egyelőre inkább márkaneve, integrációs ideológiája, vezérlő eszméje, kulturális és politikai utópiája az Európai Uniónak, amely – a hitbéli remény szerint – egyszer majd új szövetségi állam keretében egyesíti az egykor kettészakadt, majd darabjaira esett Nyugatrómai és Keletrómai Birodalmat, a Német Nemzet Szent Római Birodalmát és a Bizánci Birodalmat, helyesebben mindazokat az országokat, amelyek e birodalmak örökébe léptek, beleértve most már nemcsak Görögországot vagy Ciprust, hanem az egész Balkánt, Oroszországot, sőt bizánci ágon – birodalmi leszármazása jogán – Törökországot is. Szép és nagyszabású ez az Európa-vízió, csak hát egyelőre még az unió megvalósíthatósága is több mint kérdéses. Nem vált és nem is válhatott Európai Egyesült Államokká: konföderációként nem képezhet tartós integrációt, föderációvá viszont az őt alkotó nemzetállamok aligha fogják valaha is átalakítani. Inkább belepusztulnak. De még a szűkebben vett Európa sem azonos a Nyugattal. Van Európának egy másik, titokzatos túloldala, egy árnyék-Európa, valahol a nyugati Édentől keletre, amely lényegében a történeti Oroszországgal, az ortodox keresztény civilizációval, a cári, majd szovjet birodalommal azonos. 1945 óta egyszerűen Kelet-Európának is nevezik, történelmi árterületét pedig, ahol Magyarország is található, Kelet-Közép-Európának (és ez ellen még a magukat egyfolytában Nyugat-Közép-Európának álmodó csehek sem tehetnek semmit). A posztmodern filozófus, Boris Groys Oroszországot a „Nyugat tudattalanjának”, elfojtott, tudat alá szorított, sötét, éjszakai énjének nevezte egyik esszéjében. Nem csoda, hogy amikor e „tudattalan” néha mozgásba jön, akár nagyszabású művészi és szellemi teljesítményekben nyilvánul meg, akár borzalmas történelmi fejleményekben materializálódik, a Nyugatnak megáll az esze, tudata összezavarodik: hol ijedten, hol irigy csodálattal, hol borzadállyal tekint megzabolázhatatlan tudattalanja szép és vad kitöréseire. Igaz, a Nyugat e hatalmas kiterjedésű tudattalanja – Oroszország – egészen a XVII. századig békésen szendergett, akár egy alvó vulkán. A Nyugat rázta föl, amikor egy Hollandiában tanult, kulturálisan elnémetesedett reformuralkodót, egy civilizátort küldött a nyakára Nagy Péter személyében, aki aztán furkósbottal igyekezett beűzni Oroszországot Európába. Ekkor tört ki és lázadt föl ez a tudattalan a nyugati ráció – a kalkulatív, a bürokratikus és a tudományos-technikai racionalitás hármas – szorítása ellen, hogy megszabadulva tőle, Oblomov módjára visszatérhessen az édes alváshoz. Az ésszel fölfoghatatlan Oroszországban Nagy Péter maga is ésszel fölfoghatatlan jelenség volt: egyszerre csodálatos és félelmetes, vonzó és taszító, akit kortársai hol teremtő géniusznak, hol a rombolás démonának, hol Földi Krisztusnak, hol Antikrisztusnak, hol Oroszország megmentőjének, hol Oroszország elpusztítójának láttak. E minden korabeli európai abszolút monarchától annyira elütő karakterű orosz uralkodó türelmetlen és erőszakos nyugatosító reformjaival lerombolni akarta Oroszország civilizációs másságát. Ugyanis elmaradottságnak, a modern haladás és a nemzeti fennmaradás útjában álló legnagyobb akadálynak tekintette. De már maga a mód, ahogyan e másság lerombolásának nekifogott („furkósbottal Európába”), végtelenül orosz volt, vagyis végtelenül nem európai, és valójában nem megszüntette Oroszország másságát, hanem új életet lehelt belé, felfokozta azt, még élesebben konfrontálva hazáját a Nyugattal. Ugyancsak Péter vadul nyugatosító reformjainak reakciójaként született meg Oroszországban a szlavofil ellenzék, amely a másság lerombolására irányuló állami reformokban katasztrófát látott, öngyilkos lemondást a civilizációs másik útról. A másik, a szlavofil út – az „igaz út”, az „orosz út” – spiritualitásával és közösségiségével élesen szemben állt az anyagias, világias, egoista, racionalista nyugati úttal, és másik, alternatív egyetemes civilizáció lehetőségét ígérte. Az orosz másságot egyetemes igazságként felmagasztaló szlavofil reakció aztán újabb reakciót szült: életre hívta a Péterhez visszakanyarodó, az orosz másságot maradiságként, civilizálatlanságként, barbárságként, elnyomásként tagadó liberális zapadnyikok („nyugatosok”) mozgalmát, és ettől kezdve szinte a legutóbbi időkig e két eszmei és politikai malomkő között őrlődött Oroszország. „Nyugat és Oroszország, Oroszország és Nyugat (...) ez a Történelem utolsó szava, a jövő két lehetősége! Oroszország és Európa szemtől szemben állnak egymással! Beolvadunk-e az általános folyamatba, vagy megőrizzük önállóságunkat, és saját elveink szerint alkotunk világot, kivonva Európából a föld egyhatodát, az emberiség jövőjének csíráját?” – fogalmazta meg a megroppant orosz civilizáció vagy-vagyát, „Lenni vagy nem lenni?”-jét Nyikolaj Sevirjov, a mára méltatlanul elfeledett politikai gondolkodó 1841-ben a Moszkvitjanyinban, a hivatalos népiesség és a korabeli szlavofilek lapjában. Ő nem egész Európával, hanem a Nyugattal állította szembe Oroszországot. Az azóta eltelt több mint 150 évben Oroszország kipróbálhatta és megtapasztalhatta, mit jelent ez az eltérő elveken (lényegében az ideológián és az állam totális erőszakhatalmán) felépülő más világ, és ma mindennel megpróbálkozik, hogy az általános folyamatba beolvadjon, csak nem nagyon sikerül neki. A sikertelenség persze megint életet lehel a másság ideológiáiba, jóllehet e régi eszmék és megszállottságok most már csak paródiaként vihetők politikai színre. Ne gondoljuk azonban, hogy a zapadnyik-szlavofil meghasonlás valamilyen extrém orosz jelenség. Ha más elnevezések és címszavak alatt is, pontosan olyan mértékben szakítja ketté a politikai gondolkodást és kettőzi meg az értelmiséget, olykor az egész középosztályt, amilyen mértékben egy közép-európai ország kelet-európai vonásokat mutat, vagyis a polgári haladás mintáit Nyugatról veszi át, a felzárkózó-utolérő modernizáció útjára kényszerül, és ezért nemzeti identitását (másságát) is a Nyugattal szemben határozza meg. Csehországban például valamivel kevésbé, Magyarországon sokkal inkább. De még Németországban is talajra talált. A fiatal, még konzervatív-nacionalista Thomas Mann is az orosz zapadnyik-szlavofil kontroverziát látta megjelenni a német liberálisok és konzervatívok harcában. Az első világháború éveiben – élesen elutasítva „a német »népjellem« nyugatias szellemű átgyúrását” – agyrémnek nevezte e politika ama célját, „hogy eltüntesse és kiegyenlítse az ellentétet Németország és a Nyugat között”: „Ilyen átalakulást – írta az Egy apolitikus ember elmélkedései című könyvében –, ezt hívei sem tagadják, intézményekkel, a választási jog megreformálásával és hasonlókkal nem lehetne kieszközölni: csak lelki szerkezetváltozás, a népjellem teljes átformálása idézhetné elő – és persze éppen ezt akarja a német zapadnyik, és ezért hisz benne. Rajong és téved. Közgazdasági kiegyenlítődés az egyéni teremtő erők felszabadítása végett; államtechnikai-pedagógiai eszköz jobb híján a politikai hajlamok felszabadítására: sohasem lesz a német »demokrácia« valami más – mindaddig, amíg német demokrácia lesz, azaz inkább »német«, mint »demokrácia«...” Szó szerint ezt látjuk megvalósulni ma Oroszországban és Magyarországon is – „inkább orosz, mint demokrácia”, „inkább magyar, mint demokrácia”. És ugyanúgy, mint száz évvel ezelőtt, éppen ez esik kifogás alá, ez képezi kritika és elítélés tárgyát Nyugaton mindkét irányban, azzal a különbséggel, hogy Magyarország képében az orosz típusú szuverén demokrácia úgyszólván már a spájzban, vagyis az unióban van. Minden európai ország, amelyben (és ameddig) a modernizáció a zapadnyikok és szlavofilek (vagyis: nyugatosok, européerek, kozmopoliták, modernek, globalisták és Nyugat-ellenesek, keletesek, tradicionalisták, nemzetiek, fundamentalisták, antimodernek) kibékíthetetlen ideológiai, politikai és kulturális háborújának jellegét ölti, kelet-európai ország, még ha Európa közepén helyezkedik is el. Csak ha túljut ezen a meghasonláson, vagyis legsajátabb nemzeti intézményeivé válnak a modern intézmények, nemzeti észjárásává a modern észjárás, értékrendjévé a polgári társadalom értékrendje, válhat képessé e terméketlen és önsorsrontó belháború meghaladására, hogy a polgári világállapot saját talaján született szembenállások és ellentétek ne a Nyugat-ellenesség és a Nyugat-pártiság, hanem a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus régi és új narratíváiban fogalmazódjanak meg. Mindenesetre a globális áramlásokba mélyen beleszövődött, az európai integráció részévé vált magyar társadalom legújabb megosztottsága (és megoszthatósága) e régi, legalább százötven évre visszanyúló ellentét mentén arról tanúskodik, hogy nemcsak érzületileg, hanem politikailag, szociálisan és gazdaságilag is kezd visszahátrálni a múltba, s rohamosan kelet-európaizálódik. Ennek csak legfelszínesebb, bár legsokatmondóbb tünete a külpolitikai doktrína szintjére emelt új turanizmus: a külgazdasági és külpolitikai Kelet – Kína, Oroszország, Közel-Kelet, Közép-Ázsia – felé fordulás; a szimbolikus hátat fordítás az Európai Uniónak; az unió vádolása birodalmi allűrökkel és gyarmatosítással; a leválás a vallástalan, romlott, beteg, hanyatló Nyugatról, és az igénybejelentés új, nem ortodox válságmegoldási modell és új társadalmi rendszer magyar világszabadalmára. Ennél sokkal fontosabb tünet, hogy a német nemzetiszocializmus, majd az orosz államszocializmus Nyugat-ellenességét magába szívó, a „nyugatos”, tehát liberális, piaci rendszerváltásban csalódott, harmadikutas álmokat kergető magyar társadalom értékvilága is mindinkább az ortodox régió felé tolódik el, mint azt egy nemrég végzett empirikus összehasonlító vizsgálat kimutatta: „...milyen mértékű a bizalom és a tolerancia, mennyire hatja át a társadalom tagjainak mindennapjait az együttműködés, az egymással való kapcsolattartás és a társadalom demokratikus intézményeinek tényleges használata. Ebben a dimenzióban a kutatás eredményei szerint ma Magyarországot értékválasztásaink és preferenciáink a világ értéktérképén sok tekintetben a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezik el. Összességében tehát Magyarországra a tradicionális-racionális értékek alapján a racionális, az önkifejezési értékek alapján pedig inkább a zárt gondolkodásmód jellemző. Az e két dimenzió szerint készített alapvető kulturális értéktérképen a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el. Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz közelebb vagyunk, mint Szlovéniához vagy a nyugat-európai országokhoz” – olvasható a Tárki Társadalomkutatási Intézet 2009 tavaszán Tóth István György vezette kutatása eredményeit összegző Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében című tanulmányban. Innen nézve úgy tűnik, hogy a politikai hatalomgyakorlásban 2010-től lezajlott eltolódás a keleti minták felé csak követi a magyar mentalitásban végbement általános eltolódást. A modernizációellenes, világellenes, Nyugat-ellenes nemzeti másság – képzelt másság, konstruált másság, küldetéses másság – mindenkor a modernizációtól saját pozícióit és érdekeit féltő magyar uralkodó osztály önigazoló legitimációs ideológiája volt, bármit jelentett is éppen. Jelenthette a feudalizmusba mint „szent nemzeti hagyományba” bezárkózó rendi-nemesi nemzet „történelmi Magyarországának” másságát; a két világháború közötti ellenforradalmi neobarokk társadalom másságát; 1948–1949-től a szovjet típusú kommunista társadalom másságát (1956 után pedig a kádárista gulyáskommunizmus másságát). Legújabban a 2010-es populista fülkeforradalom teremtette új rendszer másságát jelenti: az orosz módra szuverén vezérdemokrácia (irányított demokrácia) másságát; a távol-keleti módon működő, oligarchikus-korporatista kaszárnyakapitalizmus („munkatársadalom”) másságát; végezetül az iszlamista módra elképzelt, de keresztény vallási fundamentalizmus és teokratikus állam másságát, amelyben a politika egyfajta vallássá, a politikus pedig prófétává és pappá válik. A Nyugat-ellenességnek e nagyon eltérő elemeiből megkonstruált magyar másság jól kivehetően a belülről és kívülről is korlátozhatatlan népvezéri szuverenitás igazolására szolgál, és úgy hat, mint az orosz irányított demokrácia (vagy választásos autokrácia), a távol-keleti kaszárnyakapitalizmus és az iszlamista fundamentalizmus eredeti másságának provinciális utánzata és groteszk paródiája. Mert nehéz volna valami groteszkebbet, parodisztikusabbat elképzelni, mint Sevirjov fentebb idézett, százötven évvel ezelőtti mondatainak ilyetén parafrázisát: „Európai Unió és Magyarország, Magyarország és Európai Unió... ez a Történelem utolsó szava, a jövő két lehetősége! Magyarország és Európa szemtől szemben állnak egymással! Beolvadunk-e az unióba, vagy megőrizzük önállóságunkat, szuverenitásunkat, és saját elveink szerint, unortodox módon alkotunk világot, megcsinálva a Magyar Közép-Európát, kivonva Európából a Kárpát-medencét, az emberiség jövőjének csíráját?” Márpedig, amit manapság hallunk az állam csúcsairól, szinte szó szerint így hangzik. A kormányzati retorika csak végsőkig kiélezett formában mutatja meg, hogy az irányított demokrácia Magyarországa színtiszta politikai paródia. Ilyen értelemben még csak nem is Abszurdisztánban, hanem Parodisztánban élünk. De bármilyen sokféle minta keveredik is a mai magyar populizmus rendszerparódiájában, meghatározónak az antiliberális populizmus eredeti orosz mintája tűnik. A jelek szerint 2010-től a fülkeforradalmi Magyarország a putyini Oroszország provinciális paródiáját készítette el a végrehajtó hatalom diktatúrájával, a választásos autokráciával, a szuverén demokráciával és a Nyugat-ellenességgel. A magyar vezetés még abban is a putyini rendszer provinciális utánzatának és paródiájának bizonyult, hogy sportnagyhatalom, sportállam akar lenni, és mindent elkövet a világversenyek rendezési jogának megszerzéséért, és ha eléri, világraszóló győzelemként ünnepli meg. Nagyjából a célok is egyeznek: a sportemberi imázs, a sportos habitus a vezérkultusz síkján; az üzleti és politikai klientúra táplálása a hatalmas állami építkezésekhez rendelt költségvetési forrásokból a gazdaság síkján; és a nemzeti nagyság és a rendszer sikerességének reprezentációja a világ előtt – valódi presztízs és teljesítmény híján. Nem tudom, lehet-e Másországból közönségesen más ország – a sok-sok más ország egyike –, lehet-e Parodisztánból olyan Magyarország, amely nem a szabad pálinkafőzést, a visszamenőleges törvénykezést, a központosított hatósági média-ellenőrzést, a bírói függetlenség korlátozását, az állami rezsicsökkentést akarja eredetiségként felmutatni. Olyan ország, amely nem görcsösen látszani akar, nagyobbnak, sikeresebbnek, szebbnek mutatkozni, mint amilyen, hanem lenni akar minden szabadon kibontakoztatható, valóságos gazdasági és kulturális erejével, és arra alapozza öntudatát, önbecsülését, amit ténylegesen elért, nem pedig arra, amit képzel és a világnak magáról hencegve mutogat. Külön-külön talán mindannyian ebben a valóságos országban szeretnénk élni, de együtt újra meg újra Másországban lyukadunk ki, újra meg újra Parodisztánban találjuk magunkat – közös vesztünkre és a világ dermedt csodálkozására. Talán mert csak külön-külön vagyunk nyugat-európaiak, együttvéve még sokáig Kelet-Európában fogunk élni. SZILÁGYI ÁKOS
Posted on: Thu, 15 Aug 2013 22:21:13 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015