Szív Ernő SMINK ÉS/ LVII. évfolyam, 39. szám, 2013. szeptember 27. A parfüméria eladója önkéntelenül húzta maga elé az üvegpultra kirakosgatott üvegcsék kupacát. Mint aki védeni akarja őket. A pulton Mac púder volt, meg Lancôme szemfesték, ugyanilyen parfüm. De voltak ott drága rúzsok és körömlakkok, és egy Vichy arckrém is. Az eladó keze védőleg borult rájuk. – Ez így nagyon drága – bizonytalan, de gúnyos pillantás. Mint aki azt mondja, ez nem neked való, drágám, a te bőröd, a te arcod, a te szemed még nem találkozott ilyen finomságokkal. Ez látszik. Mit akarhat egy ilyen nő, mint te? Veréb vagy. Olyan ez, mint a lottóötös. Az emberek azt hiszik, elbírnának a milliárdokkal, pedig a tapasztalatlant megnyomorítja ennyi pénz. Ha ugyan el nem pusztítja. Nagyon sokat csak annak szabad nyerni, akinek magának is sok van. Ha te ezeket használni fogod, csak rontasz az egyébként sem kedvező helyzeten. Hogy finoman fogalmazzak. Az eladónő sóhajtott. – Ajándék lesz – szólt ő, csak hogy a másik ne bámuljon annyira az arcába. Aztán ahogy kilépett a boltból, nagy levegőt vett, mint aki fulladozott idáig. Hívta a nővért. – Mindjárt ott vagyok, Vera – kicsit tétovázott, mondja-e. – Ne haragudjon, csak a jövő héten tudok fizetni. Köszönöm. Igazán. A lépcsőházban megállt. Bámult fölfelé, égtek a villanyok. Vége lett az átalakításnak, rendbe tették a házat, friss sárgára volt festve a fal, a korlát, a lépcsőket mintha kicserélték volna. Új postaládasor a bejáratnál. Újak voltak a kukák. Itt nőtt föl. Ismert minden szegletet, minden rést és repedést, a körudvar köveit és növényeit, a félelmetes pincelejárót. Eljött innen, de nem búcsúzott soha. Amikor ő kislány volt, a ház roskadozott, szaga volt, kipárolgása, lélegzése. Főzelékek, lecsók, pörköltek szaga lengett az udvaron. A lakók a gangra teregettek. Hullott a vakolat, és egyszer kidőlt a korlát a másodikon. Kész csoda, hogy senkinek nem lett baja. Még a kintornásra is emlékezett, és a golyónyomokra ötvenhatból. A nővér már kabátban ült az ágy mellett, ujjait összekulcsolta. Fáradtnak tűnt. – Volt valami? – Tisztába tettem – mondta a nővér, és fölállt. – Úgy látom, stabil. Hétre itt vagyok – a kabátját húzkodta. Még mondani akart valamit, de aztán megrázta a fejét. A nővér után fölnyikordult a bejárati ajtó, ő meg tett-vett a konyhában, szellőztetett. A főzelékszagot már a folyosóról megérezte. Főzeléket ehetett délben a nővér, talán borsót. Hozta magával otthonról. Pöttyös kis lábasában halványzöld borsó és a két kis reszketeg fasírt. Nem sok dolga akadt, a nővér most is akkurátus rendet hagyott. A konyhaszekrényt is letörölte. Lehet, hogy kényszeres. Vagy fél. Az takarít ennyit, aki fél. Csöpögött a csap, nem lehetett egészen elzárni. Megnézte, mi maradt a hűtőben. Kis darab kolbász, vaj, néhány zöldség, négy tojás. Tegnap még öt volt. Hova lesz egy tojás? A konyhában nem volt mit tennie. Bement a szobába, a dohányzóasztalkára helyezte a parfüméria aranybetűs nejlonzacskóját, egy rúzsosüvegcse elgurult a parkettán. Utána nyúlt, az asztalra helyezte. Aztán leült a beteg mellé az ágyra. Hetek óta nincs magánál. Azt mondták, most már nem is lesz. Nincs esély, hogy visszatérjen. Most már így marad. Így fog elmenni holnap, holnapután. Az első napokban még beszélt hozzá. Mondott mindenfélét, mesélt magáról, hogy mi történik vele, beszámolt a napjáról, és hogy visszajött Zoli. Megint visszajött. Mondta neki, hogy volt a temetőben, és a sírok rendben vannak. Kigazolta apa sírját, és a nagynénjének is vitt virágot. Aztán olyanokat mondott, amikben maga sem volt biztos. Hogy lop a nővér. Nem értékes dolgokat, mert azok már nincsenek a lakásban, csak néhány üveget nem talál, családi képet, apróságokat. Mesélt a szomszédokról. Hogy vége a fölújításnak. De lassan ráunt a dologra. Végül már nem is köszönt neki, amikor jött, nem szólította meg, nem beszélt hozzá. Fogadta őt a fényét vesztett, üveges tekintet, a félig tátott, cserepes száj, és a torok feketesége, amibe bele lehet látni. Nem mondott neki semmit. Megigazgatta a párnáját. Megnézte, csöpög‑e az infúzió. Fehér és lepedékes volt a nyelve. A haja a homlokára ragad. Mikor mosták meg utoljára? A múlt héten? Kunkorodott néhány szőrszál az állán, az orra alatt. De a hálóing friss volt rajta, a nővér ma adhatta rá. A zöld leveles hálóing. Azt szereti. A nővér nagyon ügyes. Megmutatta neki, hogyan kell a hálóinget egy ilyen, erősen megnyomta a szót, ilyen betegre ráadni. Hogyan húzzuk föl combtőig a csapzott hálóinget, hogyan fordítjuk oldalára a testet, hogyan húzzuk tovább az anyagot és nyúlunk újra a törzs alá, mozgatjuk a hátat, a karokat, a billegő fejet. És aztán ezt az egészet visszafelé is végigcsináljuk. Ő meg elnevette magát. – Valami rosszat mondtam? – a nővér megijedt. – Hát ez kész Rubik-kocka, Vera. Meglepte, hogy a nővér vele nevetett. – Itt vagyok – mondta neki. A másik kitartóan zihált. Fölállt, az ablakhoz lépett, félrehajtotta a megsárgult függönyt. Ez az utca már nem az az utca volt, amit ő ismert. Minden csak hasonlított. Minden csak emlékeztetett. Pedig a kisbolt most is működött a szemközti oldalban, ahogy húsz éve is. Állt kint a férfi, dohányzott, és emlékezett rá. Húsz éve ez a férfi adott neki likőrt, a második emeleti fiúval itták meg, a fiú simogatta a mellét. Nem fordult meg, úgy mondta neki. – Mit akarsz még? Előkotort egy cigarettát. Nem dohányzott a lakásban. Átment a szobán, kiállt a folyosóra. Biztosan bámulják az öregek. Tüntetőleg a kövön nyomta el a csikket, ott hagyta. Visszament. – Kezdjünk hozzá – mondta. Hozott két díszpárnát a kisszobából. A beteget fölültette, a párnákat a háta mögé stócolta. Próbálta az ágytámla felé nyomni a testet, nem sikerült. A másik az arcába lihegett. Közelről látott bele a fekete torokba. Hozott még egy párnát, így már majdnem jó lett. Úgy ült a beteg, mint a moziban. Kiment a fürdőszobába, leakasztotta a tükröt. Behozta és elé tartotta. – Hogy tetszik? Leeresztette a tükröt, a fotelbe állította, hogy a másik pont rálásson magára, járkált. Érezte, hogy sebesen ver a szíve. A nagy lepedőnyi törölközővel takarta be a beteg fölső testét, egészen nyakig. A fehér frottíron szétterült a ritkás, seszínű haj. A lavórt félig engedte, és óvatosan, hogy ne fröcskölje szét a vizet, megmosta a haját. A hajszárítót otthonról hozta, az itteni évekkel ezelőtt elromlott, és a másik nem akart már újat. Nem akart új hajszárítót. Aztán a körmökkel folytatta. Levagdosta, reszelgette őket. Az ujjakat, a tenyeret is alaposan bekrémezte, egészen föl a kar lógó párnájáig simogatta az anyagot. Vakító piros körömlakkot használt, sokáig fújkálta a kezét. Amikor készen lett, közelebb hajolt a ziháláshoz. – Csodálkozol? Már az arcon dolgozott. Kicsippentgette az áll szőrszálait. Fölpuhította a száraz és ráncos bőrt, majd bealapozta. Nem volt igazán gyakorlott, az interneten nézte meg az eljárást és a sorrendet. Végül kifestette a szemet, a pillákat, kirúzsozta eltátott szájat. – Tetszik? – közelebb tartotta a tükröt. – Na milyen? A másik kifejezéstelenül bámulta magát, zihált. Ő meg idétlenül nevetett. Egészen elfáradt a hajlongásban, nyilallt a válla, földagadt a lába. Aztán csak ült az ágy mellett. – Ne félj, tetszeni fogsz – mondta. – Tetszeni fogsz neki. Bent, a szobában cigarettázott. Úgy fél óra múlva jelent meg az első könnycsepp. Kövér volt, mint egy üvegbimbó. Végighúzta magát a krémes arcon és belefolyt a ziháló szájba. Fehér csík mutatta az útját. És aztán jöttek a többiek, vastag csíkokban folyt alá a víz, a másik orrából is el-elcsöppent a híg, vízszínű takony. De a zihálás nem maradt abba. Lassan szétkenődtek, egymásba keveredtek a festékek színei, a fekete, a kék, a piros. A felázott, puffadt arcból csak a zihálás volt a régi. Ő meg ült mellette, néha szólalt meg. – Menj, anya. Menj csak. Ne félj. Tetszeni fogsz neki.
Posted on: Thu, 03 Oct 2013 15:29:46 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015