Sétált a Múlt a parkban. Igazából nem is sétált, inkább vonszolta magát. Pont úgy, ahogy egy házasságra kényszeríttet menyasszony vonszolja hosszú uszályát, a Múlt, emlékeit vonta maga után a fák között, miközben a téli napsütés boldogságot hazudott az ágakra fagyott jégszikrákkal. Nem emelte fel a fejét. Bőrén át érezte a Jelen gúnyosan kacagását. - Én a Jelen vagyok! Fényes és ragyogó! De te... Te senki vagy! Csak egy lidérc, ki kísért a parkban... Hordd el magad! A tavalyi levelek már elrothadtak. Hiába is keresed őket! Új leveleket hoz majd a tavasz, új nyár táncol lombjaim között! Ne szomorítsd ezzel a bánatos képeddel parkom csendjét! Még elriasztod az Örömet! A Múlt ijedten tekintett körbe. - Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni! - és összébb húzta testetlen lelkén a fekete palástot. - Én igazán nem szeretném elriasztani az Örömet! - és maga is meglepődött, hogy még nyomorultabbul érzi magát, mint az előző pillanatban, pedig már biztosra vette, hogy ettől nyomorultabbul nem érezheti magát még egy olyan szerencsétlen teremtés sem, mint a Múlt. Maradék erejét összeszedve kisietett a parkból. Igyekezett úgy tenni, mintha tudná merre tart, csakhogy ne keltsen feltűnést. Nevetséges egy gondolat! Fekete palástban testetlenül elvegyülni a tömegben... Nem nézett se jobbra, se balra, se fel, se le. Vakon követte lépteit. És akkor egyszer csak beleütközött valamibe. Sűrű volt, nagy és szürke. - Hova, hova, barátocskám, ilyen sebbel-lobbal? - Bocsánat - szólt gyámoltalanul a Múlt. - Bocsánat? - és öblösen kacagni kezdett a Nagy Szürke valami. - Te kérsz bocsánatot? Hiszen én álltam az utadba! - Bocsánat - ismételte egyre kétségbeesettebben a Múlt - nem vettem észre. - Hát hogy a ménnykűbe vehettél volna észre, ha nem nézel se balra, se jobbra se fel, se le. De mondom neked! Én álltam utadba. - Bocsánat... - Hagyd már ezt az idétlen bocsánatot! Mi történt veled, hogy sehova se lettél? - Mi történt velem? - kérdezett vissza zavarodottan a Múlt. - Nem történt, kérem, velem semmi. Egyáltalán semmi. Én vagyok a Múlt, a Jelen pedig nem én vagyok. Tehát én nem is vagyok, és épp nem lenni igyekszem. Kérem, nekem nagyon sürgős, hogy ne legyek, úgyhogy lenne szíves tovább engedni? - Na idefigyelj, te nyikhaj! Én meg a Jövő vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor látom, hogy valaki úgy megy az utcán, ahogy te is! Minden Múlt Valaki! És ha nem ejt derbis táncot örömében, hogy ő Valaki lehet, hát akkor meg sem érdemli, hogy Valaki legyen, érted? - Értem, én, kérem, csak hát a Jelen... A jelen azt mondta, elrontom az Örömet. És az Öröm, az a legfontosabb dolog a világon, és én kérem nem akarom elrontani senki Örömét. - Ó, a Jelen! Vonta fel szürke ködszemöldökét a nagy sűrű Jövő. Az ostoba! Nem tudja, hogy egyszer belőle is Múlt lesz. - Kérem, az engem nem érdekel! Az a Múlt egy másik Múlt, ez a Múlt meg én vagyok. És kérem, engedjen tovább menni - nyüszögött egyre szerencsétlenebbül a Múlt. - Nem szökhetsz meg sem a Jelen elől, sem magad elől, érted? Hallgasd, milyen gyönyörű! A szél dalolva szerelmet súg az emberek fülébe. - Eresszen utamon, kérem! - könyörgött a palást, és kis cseppekben potyogni kezdett az ujja végén a fájdalom. De a Jövő tovább folytatta: - Nézd! A fák is összekapaszkodnak az égben, ágaikkal simogatját egymást. - Ne, kérem! Nagyon fáj! - Semmi baj! - ölelte át a Jövő a Múltat, és mintha valami altatót énekelne dúdolt tovább. - Nem élünk, csak napról napra, mégis minden gondolatban hagyunk magunkból valamit egymásra. A Múltból, mint a vulkán tört fel a fájdalom egy hangos zokogásban. Ernyedten simult a Jövő ölébe. S amíg könnye pergett, lelke újra testet öltött, s észre se vette, hogy lehullt palástja a vakító fehér télbe.
Posted on: Sun, 22 Sep 2013 21:59:22 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015