TIBORCA története I. f., 25. r. ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET! blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=121830&n=furaila&blog Magyar fiatalok külföldön A következő nyáron ismét egy külföldi út segített át érzelmi válságomon. Ekkor már a vállalat KISZ irodáján dolgoztam. Először, mint gyors- és gépíró, majd mint a szervezet pénzügyeit intéző – választott - gazdaságisa. Ismét sikerült befizetni egy külföldi útra, az akkori NDK-ba. A testvér-vállalat Szász-Svájcban lévő üdülőjében már vártak minket. Vonattal indultunk a Nyugati Pályaudvarról. „Szüleim” ismét kikísértek a vonathoz. (Ugye milyen érdekes, hogy gyerekkoromban soha nem kísérgettek, pedig de szerettem volna!) A négy srác közül három egy brigádban dolgozott és kikísérte őket a brigádvezetőjük. Az volt az érzésem, hogy ezt a lányosan csinos fiút már láttam valahol. Amikor kiderült, hogy ő nem tart(hat)* velünk, csalódottságom – mint egy kéretlen útitárs – mellém-szegődött az odafelé úton. *(Csak mostanság jöttem arra rá, hogy még nem telt le az öt év ahhoz, hogy külföldre utazhasson. Ugyanis, mint sorköteles katonai szolgálatát teljesítő magyar állampolgár ő is át lett vezényelve a „Prágai Tavasz” leverésére.) A vonatút rettenetesen hosszúnak tűnt. Fáradt voltam, mert már egy hete nem aludtam az előrehozott vizsgáim miatt. Hogy elutazhassak erre az útra, éjjel-nappal tanultam. Olyan felfokozottságban éltem már hetek óta, hogy kialvatlanságom ellenére nem tudtam a vonaton aludni. Az út egyhangú volt, mert a lányokkal nem tudtam beszélgetni, a fiúk, pedig külön vonultak. Négy-öt évvel voltam idősebb náluk. Elfogott a félelem, hogy így fog eltelni a tíz nap(?) és, hogy most már ez mindig így lesz? Soha nem tapasztalt pánik tört rám. Kétségbe esve gondoltam arra, hogy ezek a hosszú-hajú srácok a trapéz gatyájukban (rajtam is világoskék trapéznadrág volt) és a karcsúsított ingeikben már azt sem tudják, hogy kik a Beatlesek(?). Fogalmuk sincs arról, hogy milyen „őrülten” jó érzés egy nagyot rockizni, vagy összesimulva lassúzni… Felismertem, hogy már soha többé nem lesz benne részem, mert ami elmúlt, soha többé nem tér vissza! „Soha többé nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!” Rám szakadt a keserű érzés, hogy eltelt az ifjúságom úgy, hogy kimaradtam mindenből, amitől jó lett volna fiatalnak lenni! Éreztem, hogy évek óta elment mellettem az élet. * Megérkeztünk a közkedvelt német nyaralóhelyre. A testvérvállalat vezetője fogadott bennünket. Az üdülőben a fiúkat egy négyágyas szobában, a lányokat két kétágyas szobában szállásolták el. Még eléggé szezonkezdeti volt a hangulat, vagy a németek éppen Magyarországon nyaraltak(?), de az volt az érzésem, hogy rajtunk kívül alig volt vendég. Az ebédlőben a fiúk és a lányok elkülönülve alkottak egy-egy asztaltársaságot. Míg a lányok „savanyú pofával” ültek az asztalnál, addig a fiúk harsányan nevetve. Az oldalamat majd kifúrta a kíváncsiság, annyira szerettem volna hallani, hogy mi olyan nevetséges?! Annyira szerettem volna végre én is egy jót nevetni, hogy legszívesebben odamentem volna az asztalukhoz – hívatlanul is. Türtőztettem magamat. Először azért, mert az illem ezt kívánta. Másodszor: féltem az elutasítástól. Meg attól is féltem, hogy csak zavarnám őket. Harmadszor: az sem volt mindegy számomra, hogy a németek mit gondolnak rólunk. Úgy éreztem, hogy az egész magyarság vizsgázik most előttük. Legfőképpen ezért sem lehettem tolakodó. A figyelmemet egyre-inkább a terített asztalon lévő étkek kötötték le. Reggelinél és vacsoránál olyan hidegtál volt az asztalra téve, amelyen legalább hétféle kenyérhez-való finomság volt szervírozva. Vastagkolbász háromféle, felvágott és sajtok, krémtúró kétféle halmocskában. Itt, és ekkor láttam először barnakenyeret. Az újdonság erejével hatott rám. Megkentem – vastagon – az első szeletet, majd megpakoltam a sok finomsággal. Míg én a bőség zavarával „küszködtem”, addig a többiek fanyalogva háborogtak a barna-kenyér, meg a túrós halmocskák miatt. Ez is zavart, de az még-jobban, hogy pont azzal a lánnyal kerültem egy szobába, aki állandóan jegyzetelt egy kis noteszba. Sajnos, éppen ő volt az egyetlen, aki állítólag, tudott németül. Nem sok hasznát vettük a nyelvtudásának, mert magyarul sem volt beszédes. Az ismerkedési esten odáig fajultam, hogy kikaptam a szótárt a kezéből és villámgyorsan forgatva a lapokat keresgéltem a szavakat. Mert annyi mondandóm- és főleg kérdezni valóm volt, hogy nem tudtam beérni a gyér fordítással. Arra lettem figyelmes, hogy a – külön erre az alkalomra meghívott – német fiatalokkal úgy beszélgetünk, mintha egy nyelven beszélnénk! Legnagyobb örömömre volt zene is. Beatles, rocki meg lassú. És, talán a mi tiszteletünkre(?): Koncz Zsuzsa… A német felszolgálók fáradhatatlanul hordták elénk a „beer”-t. Jóízűen poharazgattam a sörből. Itt jöttem rá az ízére. Arra, hogy lehet úgy is inni, hogy ízlelgetve… Örömmel tapasztaltam, hogy a magyar fiúk nem zárkóznak el a lányok közeledésétől. Sőt, még táncolni is hajlandók voltak némi kérlelés után. Elhatároztam, hogy a legsoványabb srácot megtanítom rockizni. Ő, meg megtanított shékelni. Nagyon jól éreztem magam! Hát ilyen az a bizonyos „szórakozás”? Erre mondogatták idősebb kollégáim, oly gyakran: „Szórakozz kisanyám! Ne törődj semmivel! Egyszer fiatal az ember!” Késő este kerültem az ágyba. Szobatársam még javában jegyzetelt a noteszába, amikor én álomba zuhantam. Másnap reggel nehezen ébredtem föl. Mihelyt kitisztult a tudatom, azonnal elfogott a vágy az új élmények befogadására. Sietve összekaptam magam és mentem reggelizni. A hidegtál ismét káprázatos volt. Szerettem volna sokat enni, de képtelen voltam. Az otthonról hozott, összeszűkült gyomrom nem engedett még ki… Reggeli után, a másik szobában elszállásolt lányokhoz bementünk megbeszélésre, programegyeztetésre. A két lány az ágyon heverészett. Nem értettem a dolgot. Erről én úgy tudtam, hogy: „vendégek előtt nem illik lefeküdni” csak akkor, ha beteg az ember. Szobatársam az egyetlen fotelban ült, három fiú az ágyak szélén, a sovány srác, pedig az egyetlen széken. Első zavaromban az egyik lábamról a másikra álldigáltam. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Bántóan kívülállónak éreztem magamat. Már-már azon voltam, hogy kimegyek a szobából, amikor a sovány fiú a combjára csapva felajánlotta, hogy: - Gyere ülj ide! "Üljek oda? Vagyis, üljek az ölébe! De, hát ki ez a fiú, hogy így közvetlenkedik? Az illendőség szerint át kellett volna adnia a helyét!” Míg ezt, így átgondoltam, közben a lábam elindult a srác felé és leültem(!) a térdére. Olyan zavart voltam, hogy azt sem tudtam miről esik szó körülöttem. - Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani. Mondta a fiú, szinte súgva a fülembe. Nem is sejtette, hogy viccesnek szánt megjegyzése mennyire eltalálta pillanatnyi érzelmeimet. Ugyanis, szinte irtóztam a férfiak testközelségétől. Félelemmel vegyes, leküzdhetetlennek tűnő ellenállással fogadtam minden férfi-érintést a házasságom és a válásom óta. Most, pedig itt ülök egy srác ölében és jóleső melegség áradt szét egész testemben, amint belesuttogta a fülembe, hogy nem akar bántani. Ettől kezdve hagytam, hogy érzékszerveim irányítsák mozdulataimat. Átkaroltam a fiú nyakát és jóleső érzéssel odabújtam hozzá. A srác átfogta a derekamat és éreztem, hogy abban a pillanatban ő sem tudta, hogy éppen miről esik szó körülöttünk. Szinte megszűnt a világ számunkra! Mintha csak mi ketten lettünk volna és az a semmihez sem hasonlatos jó érzés, ami szétáradt egész testünkben, lelkünkben! Egy alkalommal bementünk Drezdába, megnézni a Képtárat. No, nemcsak úgy kívülről, hanem a világhírű képgyűjteményét. Elvarázsolva jártunk teremről-teremre, képről-képre. Pancsi átölelte a vállamat és úgy járkáltunk ettől fogva. Észre sem vettem, hogy mikor maradtunk magunkra. Mikor tűntek el mellőlünk társaink. A monumentális, színes, bibliai történeteket, alakokat ábrázoló képek előtt döbbentem arra rá, hogy mennyire nem tudhatja az alkotó „üzenetét” megérteni az, aki nem ismeri a Bibliát, a keresztény kultúrát. Nagyon irigyeltem a németeket, mint minden, nem magyar nációt. Most azonban - hogy Pancsi átölelt és türelmes érdeklődéssel meg-megállt velem a képek előtt - már nem annyira...Azt azonban lehetett érezni a németeken - még itt, a keleti féltekén is - hogy ők egy keresztény, európai kultúrára építik nemzetállamukat. Erről a feltételezésemről másnap megbizonyosodhattam. De, előbb elmondanám, hogyan végződött a képtárnézés. Megnehezteltek új barátomra társai, amiért a vállamat átfogva, mellettem maradt és „rendesen” végigjártuk az összes termet. Addig, a többiek kint unatkoztak az utcán szomjasan(!), éhesen. Este, a szálláshelyre érve nekitámadtak. Mindenfélének lehordtak előtte a barátai. Ő meg védelmébe vett engem. A legjobb barátja ettől úgy megbántódott, hogy kiviharzott a szobájukból és nekivágott az erdőnek. Megéreztem, hogy baj van és leküzdve gátlásomat, benyitottam a fiúk szobájába. Az én kedvesem az ágyán feküdt, és amikor odamentem hozzá, bebújva a párnájába, elfordult tőlem. - Miért nem jöttetek vacsorázni? Mi a probléma? Kérdeztem rosszat sejtve. A két fiú elkezdett – lehajtott fejjel, egymással heherészve – mellébeszélni. Nagy-nehezen kivettem a szavaikból, hogy az én kis „lovagomat” azzal vádolják, hogy – miattam(!) – elárulta a barátságukat! Sőt, a legjobb barátját, aki most kint szomorkodik valahol a sötét erdőben! - Hát ennek fele sem tréfa! Mondtam, majd leültem a fiú ágyára, aki ettől felkapta a fejét és kiabálva mondta: - Menj innen! Csak bajt hozol rám! - Én? Mi rosszat tettem? Mondd meg, mert semmit nem értek! - Te csak szórakozol velem. Miattad összevesztem a legjobb barátommal, pedig nőt még találhatok, de igaz barát csak egy van az életben! Most elveszítettem az igaz barátomat – miattad! - Nem akartam ezt! Hidd el! Gyere, menjünk, keressük meg együtt a barátodat és beszéljük meg vele, hogy senki nem akar senkitől elszakítani! Mondtam kérlelve, miközben anyai gyengédséggel megsimogattam a fejét. Erre, előbújt a párnájából. Csupa könny volt az arca. „Istenem! Ennek az ifjúnak érzelmei vannak! Ez csodálatos!” Gondoltam magamban. Őszinte tiszteletet éreztem iránta és még valamit: felelősséget. Amint sikerült meggyőznöm minderről, a fejét az ölembe hajtotta. Én, meg letöröltem a könnyeit a zsebkendőmmel. Ezt látva a fiúk, kiosontak a szobából. Hamarosan visszajöttek az „elbujdosó” barátjukkal, akinek kerek-perec megmondtam: - Nagyon nagyszerű dolognak tartom az ilyen „férfibarátságot”! Örülök neki, hogy manapság ilyen ritka „kincsre” akad az ember. Eszem ágában sincs „Pancsit” elszakítani tőled, tőletek! Nem lehetne arról szó, hogy engem is befogadjatok, hiszen olyan jó fejek vagytok? „Pancsival”, pedig nagyon szeretek együtt lenni, de ha zavarok, elmegyek! - Te csak ne menj sehova! Mondta új kedvesem, aki gyermeki öleléssel ott-tartott az ágyán ülve. Szívesen maradtam. Nem is tudom, hogy kibírtam volna-e, ha enged elmenni? Szerencsém volt, mert győzött a „Szeretet”! A nagy tisztázást rögvest megünnepelte az egész társaság a „Malom” nevezetű fogadóban. Számos korsó sört megittunk. Nem is tudom, hogy ki fizette, mert nekem nem volt pénzem. Már a hangulat kezdett a tetőfokára hágni, amikor a fiúk szkanderozva mérték össze erejüket. Nekem is kedvem szottyant arra, hogy kipróbáljam az erőmet. Eleinte szabódtak, hogy „gyönge nővel nem állnak össze”. Erre én megmutattam nekik a „muszklimat”. Még engem is meglepett, hogy milyen izmos lettem az elmúlt évek során! Már nem emlékszem, hogy melyik fiút izzasztottam meg, mert bizony nem tudta a kezemet lenyomni. Sehogy nem bírtunk egymással. Egy idő után föladta, mondván: - Nem szeretném, ha megerőltetnéd magadat! Ezután újabb, hosszúkás korsóban sört tett elénk a pincér. Erről meg az jutott az eszükbe, hogy „ki tudja úgy kiinni, hogy kézzel nem ér hozzá”? Volt, aki a pohárban lévő maradék sört úgy itta ki, hogy a fogsorával a szájába vette a poharat. - Ezt én is meg tudom csinálni! felkiáltással számba vettem a teli korsót. Igen ám, csakhogy a pohár eltörött. A benne lévő ital súlyát nem bírta ki az üveg. A rengeteg sör, meg szétömlött az asztalon és a mellettem ülő kedvesem nadrágján! - Mit műveltél az egyetlen nadrágommal? Egy havi fizetésemből csináltattam, direkt erre az útra! Óriási röhögés, hangzavar közepette a felszolgáló feltakarította a pancsot. Mi, pedig mentegetőzve távoztunk. Először megrémültem attól, amit tettem. Majd, kigondoltam hogyan tehetném jóvá. Az üdülőbe érve megkértem „Pancsit”: - Vedd le a nadrágodat! Majd kimosom, és ha megszárad, kivasalom! Hidd el: meg sem fog látszani! - Nem létezik! Ez szövetnadrág! Nem tréningruha, amit lehet mosni! Ezt csak tisztítani lehet. Amint a kezembe vettem a nadrágot, kerestem benne a kis cédulát, de nem találtam. Ezt Pancsi valóban szabónál csináltatta. Ezért aztán, az ipari iskolában, anyagismeret órán tanult módon - „megvizsgáltam”, hogy milyen alapanyagból készült a szövet. Szerencsére, az akkor divatos terilénből volt, amit lehetett mosni. Magamnak is abból varrtam nadrágot és szoknyát. Ezeket aztán rendszeresen mostam, vasaltam évekig. Bátran láttam hozzá a nagy feladatnak. Új kedvesem még hónapok múlva is büszkén emlegette: - Még új korában sem volt ilyen éle ennek a nadrágnak, mint most! Azt hiszem, akkor fogadtak be igazán, amikor „Pancsi” először fölvette a „helyrehozott” nadrágját. Nem győztek a remeklésemen csodálkozni. Én, meg büszkén mosolyogtam, mint akinek „édes titka” van. Azt hiszem olyan rövid ideig tartott a kapcsolatunk, nem is volt alkalom arra, hogy eldicsekedjek a szabó-varró szaktudásommal. Bóna Mária Ilona
Posted on: Thu, 12 Sep 2013 21:23:34 +0000