Tegnap, az RMDSZ által szervezett megemlékezésen, ezt a beszédet mondtam: Tisztelt egybegyűltek! A történelemtudomány a sztálinista diktatórikus rendszer és a szovjet megszállás elleni fegyveres lázadásnak minÅ‘sÃti az 1956-os magyar forradalmat, amit ugyan a túlerÅ‘vel rendelkezÅ‘ idegen megszállók viszonylag rövid idÅ‘ alatt levertek és a rákövetkezÅ‘ idÅ‘szakban kegyetlenül megtoroltak, de egy több évtizedig fejlÅ‘dÅ‘ társadalmi és politikai átrendezÅ‘dést eredményezett a korabeli kétpólusú Európa keleti blokkjában. Akárhonnan is nézzük – keletrÅ‘l vagy nyugatról! – a második világháborút követÅ‘, a szovjet világhatalom összedÅ‘léséig terjedÅ‘ idÅ‘szak legjelentÅ‘sebb történelmi mozzanata. Ezért van az, hogy bár a sztálinizmus, a szovjet kommunizmus és szocializmus már rég a múlté, az 56-os forradalom emlékezete mégis máig ható, eleven történelmi tudat. Ilyen minÅ‘ségében feszegetem jelentÅ‘ségét, belsÅ‘ mozgató rugóit, éltetÅ‘ tanulságát, üzenetét. Induljunk ki abból az elÅ‘bbiekben már megfogalmazott megállapÃtásból, hogy az 56-os forradalom egy diktatórikus rendszer és egy idegen megszálló hatalom ellen irányult. Nem kevés szarkazmussal mondhatnám: ma semmilyen rendszer veszélye sem fenyeget, hiszen a káosz uralkodik! Komolyra fordÃtva a szót: éppen ott kezdÅ‘dnek a társadalmi gondok, hogy nincs rendszer és rend. Azaz, van egy demokráciának nevezett elv, amit mindenki kénye-kedve szerint értelmez, fonákjára fordÃt, kihasznál. Románia, Maros megye, de Marosvásárhely is: dadog! – Dadogva fogalmazza meg a demokráciát, ezért rapszodikus, esetleges, kettÅ‘s mércéjű, zavaros, ellentmondásos, mindegyre fordÃtásra szorul. Káosz van! A káosz fenyeget! Nem vagyunk idegen megszállás alatt, de fel kell ismerjük végre, hogy nem tartjuk ellenÅ‘rzésünk alatt a társadalmi folyamatokat, Ãgy nem vagyunk saját magunk urai! SÅ‘t, magyarként nem az idegenek fenyegetése veszélyeztet, hanem az, hogy saját városunkban, megyénkben, Erdélyünkben, otthonunkban idegenként, másodrendű polgárokként kezelnek minket – kultúránk, nyelvünk és történelmi tudatunk nem nyer egyenrangúakhoz méltó elismerést, pusztán megtűrtek vagyunk. 1956-ban, mint ahogy korábban 1848-ban is az értelmiségi szellem ismerte fel az igazságtalanságot, a korabeli keleti blokkban uralkodó korszellem embertelenségét, a diabolikus rendszer belsÅ‘ romlottságát. Merthogy az értelmiségi attitűd természetéhez tartozik a rendszer korrekciójának ambÃciója, az összefüggések felismerésének képessége, a jobbÃtó változtatás készsége. Mindkét történelmi mozzanatban meghatározó volt az egyetemi ifjúság tüzet csiholó szikrája. Amúgy, ha a magyar szabadság géniuszának mozgatórugóját keressük, akkor Szent István korától kezdve, az erdélyi fejedelemség aranykorán át, a tizenkilencedik századi reformkorig és a modernkori európai történelmet is meghatározó ötvenhatosokig felismerhetÅ‘ a művelt szellem, az értelmiségi társadalmi elit perdöntÅ‘ szerepe. Nem bátorkodom ebbÅ‘l az állÃtásból messzemenÅ‘ következtetéseket levonni, de kénytelen vagyok megállapÃtani, hogy a jelenkorban uralkodó rendetlenség mégiscsak olyan kihÃvás és kritika, amit az értelmiségi elit fel kell tudjon vállalni! Mi történik ma, Marosvásárhelyen? Sajnos, túlzás nélkül kell megállapÃtanom, hogy rend nincs. És a társadalmi folyamatokat mederben tartó rendszer sincs! Zilált, frusztrált és kétségbeesett a város, mert nincs jövÅ‘képe, nem körvonalazódik a fejlÅ‘dés nyomvonala, esetleges történésekben vergÅ‘dünk. A város minden vonatkozásában beszűkült, többen hagyják el, mint ahányan megvetik itt a lábukat; dacára annak, hogy központi fekvése fejlÅ‘dési gócpontnak predestinálja, mégis az erdélyi perifériákon dübörögve fejlÅ‘dÅ‘ nagyvárosok árnyékába kerültünk – Brassó, Szeben, Gyulafehérvár és Kolozsvár szinte behozhatatlan elÅ‘nyt szerezve körözött le minket. Porosodó kisváros lett Marosvásárhely, ahol nem szavatolt a létbiztonság, a gazdasági fejlÅ‘dés, latens szűkkörű érdekcsoport tartja kezében a gyeplÅ‘t, aki senkit nem enged szóhoz jutni, érvényesülni; a város immanens értékeit, multikulturalitását – a sokszÃnű kultúrát, a diverzifikált oktatási és művelÅ‘dési intézményeket – nem engedi kiteljesedni, mesterséges és mesterkélt etnikai feszültségkeltéssel terheli a társadalmi légkört. Ahogy 1956-ban, úgy most is Erdélyben játékban van az etnikai kártya – akkor Erdély visszacsatolásával riogatták és vezették félre a forradalommal szolidarizáló román értelmiséget; ma ugyanezzel kompromittálják az RMDSZ regionalizációs törekvéseit, hamisul állÃtva, hogy népszavazási törekvésünk pusztán önös etnikai-politikai érdekeket szolgál. Ez történik ma Marosvásárhelyen! Nincs sztálinista diktatúra, de van latens érdekek mentén megnyilvánuló városvezetÅ‘i önkény. Nincs idegen megszálló hatalom, de van hatalommal való visszaélés és szélsÅ‘séges nacionalista retorika, amely tudatosan idegen veszélyként kompromittál, minket magyarokat. Mondjuk ki végre: a román-magyar együttélés összhangját és az európai minÅ‘ségű multikulturalitást évtizedek óta uralkodó szélsÅ‘séges nacionalista politika kompromittálja! Nem Marosvásárhellyel, hanem az uralkodó káosz-teremtÅ‘ politikával van a baj! A magyar szabadság szelleme olyan erÅ‘, ami több ponton is meghatározta Európa történelmét. 1848, 1956, sÅ‘t 1989 – hiszen nem hallgathatjuk el, hogy a romániai változásoknak is Erdélyben, az erdélyi értelmiség köreiben találhatók a gyökerei! Küldetésünk nem fejezÅ‘dött be! – Sok dolgunk van: hinni abban, hogy a jövÅ‘t szavatoló három megyés regionalizáció megvalósÃtható és tenni is kell ezért – sok-sok ezer aláÃrással nyomatékosÃtani, hogy nekünk van a térség jövÅ‘jét illetÅ‘en megoldásunk, kiszámÃtható, biztos jövÅ‘képünk; visszaszerezni Marosvásárhelyen és a megyében a közigazgatási politikai hatalmat, hogy végre lélegzethez jusson a fuldokló gazdaság, hiszen cégek zárnak be, újak nem jönnek, fejetlen gazdálkodásban úszik el az adófizetÅ‘k pénze; megteremteni a valós multikulturalitást, valós összhangot az egymás mellett élÅ‘ nemzetiségek között, hogy mindenki egyenrangúnak érezhesse magát ebben a városban! Mindenkire szükség van! – mindenekelÅ‘tt a rendet szavatoló értelmiségre, de a gazdasági folyamatokat feltámasztó vállalkozókra, azokra a civil szervezÅ‘désekre, melyek az ellaposodó helyi társadalmat talpra állÃtják, életet visznek bele; szükség van a Lakó Péterfi Tündékre, a bátor piaci kofákra, akik elfogadják és használják a kétnyelvű árcÃmkéket; a banisokat összegyűjtÅ‘ szolidáris adakozókra; a Civil Elkötelezettség Mozgalomra, aki szóvá teszi a jogsérelmeket; a szülÅ‘i akciócsoportokra, akik nem engednek a huszonegybÅ‘l; a vásárhelyi igazi kulturális értékeket felmutató Forgatag szervezÅ‘kre; és nem utolsó sorban szükség van az ügynek elkötelezett, bátor politikumra, aki a közképviseletet biztosÃtja a parlamenti és közigazgatási politika porondján. Naivság lenne ilyeneket megfogalmazni? Ha igen, akkor ‘56 is naivitásnak minÅ‘sül, a magyar szabadság géniusza pedig elszállt költÅ‘i túlzásnak bizonyul és a vértanúság is hiábavaló volt! Hiszek abban, hogy eljött annak az ideje, hogy együtt – magyarok és magyarok, románok és magyarok – józan ésszel megÃtéljük a valóságot, újrafogalmazzuk közös jövÅ‘nket és tegyünk azért, hogy végre jóra forduljon sorsunk Marosvásárhelyen is!
Posted on: Thu, 24 Oct 2013 04:12:03 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015