Varg Vikernes: A viking kor és a kereszténység Norvégiában A viking korszak Nagy Károly frank király bizonyos tetteinek következtében kezdődött el: 772-ben levágta az Irminsûl-t, a szászok szent oszlopát/fáját. Nagyjából 5000 szász nemest gyilkoltatott meg gyáva rajtaütéseivel, és összezúzta a szászok ellenállását seregeivel szemben. Ebben a pillanatban a szászok északi testvérei, a skandinávok, minden ellenségeskedést beszüntettek velük nemzeti szinten, és helyette a keresztények ellen indítottak háborút. Ez volt az általunk viking korként ismert korszak nyitánya. 772-ben a norvég királyok szövetségben álltak Nagy Károllyal a dánok ellen, de miután levágta az Irminsûl-t és meggyilkoltatta a szász nemeseket, megszakították a paktumot, és ők is a keresztények ellen fordultak. A skandinávok lerohanták szülőföldjeik kolostorait, és felégették a templomokat, és ez az oka annak, hogy Európába hirtelen tömegesen érkeztek a skandináv telepesek. A történészeket régóta gondolkodóba ejti, hogy miért vándorolt ki hirtelen annyi skandináv, és valamiért sose jöttek rá a nyilvánvaló okra – a Skandináviában dúló polgárháború sokukat menekülésre, és új lakhely keresésére késztette. Miután a skandináv keresztényeket megölték vagy elkergették, a pogányok azokat a kolostorokat kezdték támadni, ahonnan a hittérítők érkeztek. Norvégia esetében ez elsősorban az angliai Lindisfarne-on, a Szent Szigeten álló kolostort jelentette. Ennek megtámadása, ami 793 június 6-án történt, a történelem első dokumentált viking hadjárata. De -ahogy azt a hivatalos történelemből már tudjuk- a támadások legtöbbjének célpontja persze Franciaország volt, mivel Nagy Károlyt tekintették legfőbb ellenségüknek, de a Szent Római Birodalom más részei, és Európa más keresztény országai is áldozatául estek a hadjáratoknak. Akik szerint a vikingek elsősorban kereskedők voltak, valószínűleg elfeledkeznek róla, hogy a skandinávok már a viking kor előtt is kereskedtek. Már nagyjából 4000 éve -és 3000 évvel a viking korszak előtt-, a bronzkorban is egészen a ma Skócia néven ismert területig hajóztunk a partok mentén, és kereskedtünk a törzsekkel, akiket később a rómaiak piktek (“kifestettek”) néven ismertek meg. Az Északi-tengeren keresztül zajló kereskedelem valószínűleg a 4. vagy 5. században kezdődött meg, mikor megjelentek a vikingek által használt hosszú hajók első változatai. Más szavakkal, a skandinávok a viking kor előtt, közben és után is kereskedtek Európa más részeivel, úgyhogy semmi köze ehhez az egészhez. A viking kort a pogányok keresztények elleni támadásai teszik különlegessé, amelyek először skandináv, majd más európai célpontok ellen irányultak, miután Nagy Károly mindenki számára világossá tette szándékait. Mikor a büszke szászok végül megtörtek hatalma alatt, Skandinávia veszélybe került. Addig a kisszámú keresztény térítőt és követőiket megtűrték. A térítők évszázadokkal korábban, az 5. és 6. századok során érkeztek Skandináviába, de voltunk olyan ostobák, hogy a viking korig megtűrjük őket. A viking korra sok skandináv büszkén gondol vissza, de igazából a széthúzás, kulturális hanyatlás és polgárháború keserű kora volt. Kétszáz évig tartó háború Európa nyugati, középső és déli területeinek keresztény királyságai ellen. Az emberek Izlandra, Írországba és Skóciába, valamint Európa más részeire (sőt, még Amerikába is) menekültek a gondok elől, vagy különféle okok kényszerítették őket távozásra, és nem önszántukból gyarmatosították a világ ezen részeit, nem azért, mert őseink olyan nagy kalandorok és felfedezők voltak, mint ahogy azt sokan hiszik. A skandinávok sose voltak kalandvágyóbbak és kíváncsibbak, mint a többi európai. Még Amerika gyarmatosítása se izgatott minket, habár már a 10. vagy 11. században is tudtuk, hogy merre van. És hozzáteszem, hogy a portugálok, spanyolok és hollandok (és később más európaiak is) csak és kizárólag a kicsinyes kapzsiságból kifolyólag kezdték el felfedezni a világot a 15. században. Semmiféle nemes szándék nem vezette őket. Miután Amerikát és a világ más részeit végül gyarmatosították az európaiak, vallási deviánsok népesítették be őket, akik az üldöztetés elől menekültek el Európából, valamint olyan férfiak, akik idősebb testvéreik miatt nem részesülhettek a családi birtokból, és ilyesfélék. Ritkán voltak csak -ha voltak egyáltalán- “kalandvágyó felfedezők”, akik kalandok keresése miatt hagyták el Európát, ahogy azt az USA-ban élők hinni szeretnék. Oka van annak, hogy miért van annyi “fehér szemét”, kapzsiság, ostobaság és bűnözés, valamint olyan sok vallási fanatikus - és 8 millió zsidó - az USA-ban. Skandinávia keresztény hitre térítése az 5. vagy 6. században kezdődött, de csak kis sikerrel járt egészen a 9. (Dánia esetében), 11. (Norvégia esetében) és 12. (Svédország esetében) századokig, mikor a lakosság hivatalosan is keresztény hitre tért – hozzáteszem, erőszak és átverések útján. Norvégia (és Svédország azon részei, amelyek a 16. vagy 17. századig Norvégia része voltak [Jämtland, Härjedalen, Bohuslän, Idre és Särne]) viszont egészen a 15. századig, mikor a katolikus Dánia része lett, nem tért át arra a hitre, amit a kereszténység szó alatt általában értünk. Azelőtt a norvégok vallása az úgynevezett kelta kereszténység volt, és a templomosokéhoz hasonló gnosztikus hitviláguk volt. A norvég királyok 1030 és 1450 maguk avattak szentté és nevezték ki püspökké embereiket, ami a pápának természetesen nem tetszett, mivel úgy vélte, hogy ez az ő feladata, de miért érdekelte volna ez őket? Nem voltak katolikusok és nem feleltek a pápának. A norvég papoktól azt is elvárták, hogy házasodjanak meg és legyenek gyerekeik, ami a katolikus világban ismeretlen volt. Még egy női szentünk is volt: ha jól emlékszem, egy hercegnő a Brit-szigetekről, Sunniva (“Nap ajándék”, az angolszász és északi “sunn-gifa”-ból) névvel. A Brit-szigetek kelta egyházát és gnosztikus vallását nemsokára legyőzték, és a katolicizmust ültették a helyére, de csak Norvégia sikeres áttérítése után, és évszázadokon keresztül Norvégia volt a világ egyetlen úgynevezett kelta-keresztény országa! Addigra viszont a gnosztikus papság nagy részét magával ragadta az általunk fekete halál néven ismert, 1349-ben és a rákövetkező években tomboló ragály, mivel részt vettek a betegek ellátásában, ezáltal pedig közelebb kerültek a rejtélyes fekete halálhoz, mint mások. A két ország 1450-ben történt egyesítésekor katolikus dán papok léptek a helyükbe. Ez a meglehetősen ismeretlen, kelta-kereszténység nevű vallás magyarázatot ad arra, hogy miért csak 1349 előtt épített fatemplomok találhatóak Norvégiában és Svédország egyes részein. A katolikusok nem építettek fatemplomokat. Ezek gnosztikus templomok voltak, amiket a sárkány, az Édenkert kígyójának tiszteletére emeltek, aki a gnosztikus kereszténységben a Jehova (vagy Allah vagy Jahve vagy “Isten”) nevű zsarnok demiurgosz ellen fellázadó Jézust/Lucifert jelképezi. Számukra az igaz “Isten” Abraxasz volt. Emiatt különböztek annyira e fatemplomok a katolikusoktól: tetejüket egy sárkánybőrnek tűnő valami borította, a keresztek kelta -és nem katolikus- keresztek voltak, és kígyófejekkel díszítették őket! A sárkány templomai voltak! A viking kor brit hittérítői Jézus Krisztus helyett “Kvitekrist”-ről (“Fehér Krisztus”) beszéltek, mivel az égbolt “Fehér” korongjával (a Nap) hozták kapcsolatba, amit szerintük tartalmazza a 666 számjegyet (ahogy abban sok okkultista ma is hisz). Számukra a 666 a Nap és Jézus száma volt! Ez a Nap ébresztette föl a kígyókat (a sárkányt) tavasszal, Norvégia keresztény hitre térítése után pedig az ősi Nap-kultusz összeolvadt a gnosztikus hittel, és több mint négyszáz éven keresztül a hivatalos vallás maradt! Megemlíthetem, hogy mikor a templomosokat 1189-től kezdve “Ördögimádókként” üldözték Európában -többek közt azért, mert a 666-os számjegyet festették koponyák homlokára, amiket aztán oltárokra raktak-, ha jól emlékszem, leginkább Franciaországban és Angliában, sokuk Norvégiába menekült, ahol biztonságos menedéket találtak és tovább gyakorolhatták gnosztikus vallásukat. A norvég királyokat nem érdekelte, hogy mit mond a pápa vagy a többi katolikus, mivel gnosztikusok voltak, így a templomosoknak nem kellett üldöztetéstől tartaniuk Norvégiában, emiatt pedig a világ legrégebbi templomos sírjaiból néhány ott található, amiket a sírban fekvő halott lábainak elhelyezkedéséről lehet felismerni (keresztezve vannak, hogy egy feszülethez hasonlítsanak). A gnosztikus papokhoz hasonlóan valószínűleg a templomos lovagokat is a fekete halál söpörte el, mivel ők is részt vettek a betegápolásban Na most, csodálkozhatunk, hogy miért nem akarta a katolikus Európa saját hitét Norvégiára kényszeríteni, ahogy tették azt a Brit-szigetek (és Írország) esetében, de igazából voltak próbálkozások. A jól ismert Brémai Ádám az egyik norvég királyt, Szent Olafot, “hollócsontnak” nevezte és varázslással gyanította, ami természetesen igaz volt, mivel Norvégia okkult gnoszticizmusa összekeveredett az ősi pogány praktikákkal. Továbbá, Norvégiában mindenki tud az úgynevezett Birkebeinerne és Bragglerne konfliktusáról, ami igazából a katolikus pápa és a gnosztikus király támogatóinak fegyveres összecsapása volt. Számomra ismeretlen okokból a gnosztikusok győztek, és, ahogy azt már említettem, végül a fekete halál és Norvégiának a katolikus Dániához csatolása okozta vesztüket. Hozzátehetem, hogy Norvégia talán túl szegény és primitív volt akkoriban ahhoz, hogy a pápát egyáltalán érdekelje az érte való küzdelem. Európa perifériáján fekszik, nagyon szegény vidék volt, szinte infrastruktúra, ipar és vagyon nélkül – és szinte semmiféle befolyással Európára. “Norvégia” (“Norway”) volt az egyetlen “útja” (“way”) annak, hogy akkoriban körbejárják – hajóval vagy csónakkal a partok mentén, az “északi-úton” (“north-way”). Szárazföldön nem volt valami egyszerű a közlekedés. És amúgy is gyéren lakott volt, szóval miért foglalkoztak volna vele? Némi humorral megjegyezhetem, hogy 1940-ben csak azért került egy hónapjukba a németeknek, hogy megadásra kényszerítsék Norvégiát, mert csak annyi idő alatt tudtak keresztülvergődni a mocsaras hegységeken és erdőkön, hogy elérhessék célpontjukat – miközben néhány órába tellett csak, hogy gépesített egységeikkel keresztülhajtsanak a civilizált Dánián, majd térdre kényszerítsék. Nem mintha bármiféle említésre méltó ellenállást tanúsítottunk volna – “hősies” (dán) királyunk elmenekült, a baloldali munkás kormányt pedig még ahhoz is túlságosan lefoglalta a Londonba szökés, hogy kiadjanak egy általános mozgósítási parancsot. *** Mikor Norvégia 1450-ben Dánia része lett, hivatalosan mi is katolikusok lettünk, de a dánoknak papokat kellett küldeniük, mivel Norvégiában egy katolikus sem volt. A feljegyzések tanúsága szerint e papoknak és a többi dán méltóságnak nem volt könnyű dolga. “Vad” népként jellemezték a norvégokat, és különösen a hegyekben élők voltak “ellenségesek”, “keresztényellenesek” és “veszélyesek”. Egyik megyénket még ma is “Hedmark”-nak hívják, aminek fordítása “Pogányok földje”. A norvég parasztok rendszeresen agyonverték a dán rendőröket és papokat, néhányan pedig még versenyt is űztek abból, hogy melyikük tud többet megölni. Egy Telemark-i (“Thule földje”, nagyrészt szárazföldi megye Norvégiában) történet mesél egy fiatalemberről, aki nem állt meg addig, amíg “legalább annyi papot meg nem ölt, mint apja”. Mindez a 16. században! Olyan régészeti leleteket is találtak, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyes helyeken a kő-, vagy bronzkorszaktól kezdve a 17. századig folyamatosan (állat)áldozatokat mutattak be ősi, szent tavaknál! Ennek magyarázata természetesen az, hogy a szó klasszikus értelmében Norvégia sose tért keresztény hitre. 1030-ban hivatalosan egy olyan vallást vettek föl, amely pogány elemek -beleértve a Nap iránti hódolatot- és a kereszténység egy gnosztikus formájának keveréke volt. Mikor a 15. században találkoztak a katolikus dán papokkal, akik megpróbálták őket megtéríteni, sokuknak az erőszak volt a válasza. Bizonyos mértékig a korai 16. század reformációja mentette meg a helyzetet. A csökönyös és szűk látókörű norvégok számára elfogadhatóbb volt, hogy a protestáns vallásra térjenek, mint hogy “elnyomóik”, a dánok hitére. Dán-Norvégia protestáns lett, a “vad” emberek többsége pedig végül a klasszikus értelemben vett keresztény hitre tért. Ezzel kapcsolatban az az érdekes, hogy a norvég nép és a svéd nép egy része sose volt katolikus! Norvégia Európa egyetlen olyan országa, amely soha nem volt se görög/orosz-ortodox, se katolikus. Az ősi pogány vallási praktikákat még a 17., és valószínűleg a 18. századokban is gyakorolták. Ez elég lenyűgöző, és segít megérteni a mai norvégok mentalitását, valamint hogy miért csak a lakosság 3%-a jár templomba (akiknek többsége aggastyán korú ember, fél lábbal már a sírban). Ha legközelebb azon gondolkodsz, hogy miért pont Norvégiában van annyi black metal banda, és miért pont ott kezdődött az egész, gondolj arra, amit ebben a cikkben olvastál…(egyébként a Dissection a svéd Bohuslän-ból származik, úgyhogy őket is simán norvégnak lehet nevezni) Viszont ha egy norvégot kérdezel minderről, valószínűleg semmit se fog tudni mondani, mivel a történelem ezen részét évszázadokon keresztül elrejtették előlünk! A hivatalos történetírás szerint katolikusok voltunk, királyaink pedig csak fondorlatosságuk és önzésük miatt tettek keresztbe a pápáknak. Egyszerűen szeretnek hazudozni a múlttal kapcsolatban, és mindent megtesznek, hogy kedvező színben tüntessék fel magukat. Egyáltalán nem tisztelik az igazságot, ahogy a mai világ többi vezetője se. (Varg Vikernes)
Posted on: Mon, 11 Nov 2013 19:12:40 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015