Villa kisasszony Babenko Amikor hazahozta Valentinát, a fiatalasszony elszörnyülködött a kastély láttán. A faluba parancsolta Davidét, hogy szerezzen asszonyokat a takarításhoz. Ott volt velük, amíg sikáltak, takarítottak, és rövid idő alatt, otthont varázsolt az agglegénylakból. A kandallók helyett cserépkályhákat építettek, így mire jött a tél, a huzatos kastélyból egy kényelmes meleg otthon lett, ahol jó volt élni. A föld szépet termett, a Magyarországról hozatott szőlővesszők mind megéledtek. Apósa segítségével Davide egy hatalmas, szépen fejlődő, jó minőségű szőlőültetvényt mondhatott a magáénak, amely kitűnő bort termett. Az öreg tanácsos a bolondja volt a szőlejének, és sok hasznos tanáccsal segítette a vejét. Lassan, de biztosan elkezdtek anyagilag is rendbe jönni. Időközben Davide távoli idős rokona is elhalálozott, az örökség egy milánói textilgyár volt. Addigra már három fiú nyüzsgött Valentina szoknyája mellett. Az autó lefékezett a terasz előtt. Mario kisegítette a herceget, majd a garázsba hajtott, Davide herceg pedig újra családja körében találta magát. A gyerekek még mindig írtak, a menyei beszélgettek, fiai, meg éppen a politikai helyzetet vitatták meg. A herceg leült a megszokott helyére, és végignézett a családon. Alberto és Achille az ő sötét haját és szemét örökölték, csak Chino büszkélkedett anyja kék szemeivel. De Achille és Valeria fián, Ricardón már Valentina égszínkék szemei köszöntek vissza a sötét haj alól. Húgán, Valentinán apja sötét szemei, valamint anyja, Valeria, szőke haja keveredett. - Te is jössz velünk Rómába? - kérdezte éppen Ricardo, Chiarát. A kislány, félénken bólintott. - Anya mondta, hogy majd a hétvégeken nálunk leszel, hogy ne kelljen a kollégiumban maradnod. Chiara Villára pillantott. Még mindig nem tudta leküzdeni a félénkségét a herceg unokáival szemben. A nevelőnő bíztatóan hunyorított egyet a kislánynak. Chiara elmosolyodott és visszahajolt a füzete fölé. Onnan válaszolt halkan Ricardónak. - Igen, vagy nálatok leszek, vagy az öreg hölgynél. – Ebből a kislányból egy igazi déli szépség lesz. – gondolta Villa magában, ahogy Chiarát figyelte. Chiara hajfonatai a vállán pihentek, ahogy a füzete fölé hajolt. A göndör fürtök a homloka felett lágyan mozdultak az enyhe huzatban. Szemöldökét összehúzta, ahogy a feladatra koncentrált. - Én idén már gimnáziumba megyek. - szólalt meg újra Ricardo. - Ha akarod, majd megmutatom neked Rómát. - Villa kisasszony és Mario úr már megmutatta. - felelt Chiara. Ricardo csodálkozva nézett rá. - Tudod te mekkora város Róma? Három hét alatt sem tudod bejárni. Chiara felemelte a fejét, és a fiúra nézett. - De én nem sétálni megyek Rómába, hanem tanulni. Ricardo felnevetett. - De mindig nem lehet tanulni. Anyám azt mondta, időnként mást is kell csinálni, hogy pihenjen az agyunk. Villa hallgatta a gyerekek beszélgetését, és időnként elmosolyodott. Ricardo jellemében már látta kibontakozni azt az úriembert, ami a herceg is volt. Összecsapta a tenyerét. - Vége a foglalkozásnak, ki jön velem sétálni? A gyerekek egyszerre ugrottak fel, csak Lucia hajolt elmélyülten a füzet fölé. A lovacskának még hiányoztak a hátsó lábai. Habár Villa nem volt biztos benne, hogy a rajz egy lovacskát ábrázol. Jelenlegi állapotában mindenre hasonlított, csak lóra nem. - Fejezd be Lucia, majd holnap lerajzolod a lovacskát. - szólt rá a kislányra. Lucia felnézett. - Ez nem ló lesz, hanem a Barta. Barta és Kova, a herceg házőrzői voltak. A hatalmas ír farkasok, szelídek voltak a ház lakóival, a gyerekek sokszor játszottak velük. Éjjel viszont, amikor szabadon őrizték a birtokot, nem volt tanácsos idegennek a közelükbe menni. A hatalmas kutyák még egy bikát is letepertek volna. A hét gyorsan elszaladt. A család a gyászmisére készülődött. A gyerekek ünneplőben sorakoztak a teraszon, a felnőttekre várva. Kisvártatva a család elindult a templomba. A falusiak is lassan gyülekeztek. A falu a hercegi család hűbérbirtoka volt valamikor. Mostanra már nem tartoztak semmiféle kötelezettséggel, ennek ellenére megadták a tiszteletet Cortona hercegnek. Szerették és tisztelték az öregembert. Most a templomban megteltek a padsorok az elhalt hercegné megemlékezésére. A polgármester is ott ácsorgott a kapu mellett a plébánossal beszélgetve, amikor a család megérkezett. - Tiszteletem Cortona úr! - emelte meg a kalapját a polgármester. - Üdvözlöm Baronesi úr! Régen láttam. - üdvözölte a herceg is a férfit. - Mi újság a faluban? Minden rendben? - Ha minden rendben lenne, akkor szélesebb lenne a mosoly a képemen. – válaszolt a polgármester. - Ha sürgősen nem találunk valakit az iskolába, akkor tanító nélkül kezdjük el az évet. Russo tanító megpályázott egy gimnáziumi állást és oda fog menni, tanítani, így nincs más választásunk, tanítót kell keresni. Ami még rosszabb, hogy megy vele a felesége is, így az alsó osztály is nevelő nélkül marad. Cortona herceg megtorpant. - Brambilla kisasszony, aki jelenleg az unokáimat tartja kordában, Szeptembertől állás nélkül marad. Igaz, nem erre a vidékre való, de én a maga helyében megpróbálnám marasztalni. A bizonyítványai kiválóak. A polgármester nem tétlenkedett. Ebéd után már fel is tűnt a birtok útján. Gyorsan kerekezett, mintha attól félne, hogy sorba állnak előtte a tanítót kereső polgármesterek. Villa figyelmesen hallgatta az ajánlatát. - Meg kell mondanom Polgármester úr, nagyon megtisztelő az ajánlata. De úgy gondolom, hogy erre az állásra van megfelelőbb ember is. Ha Cortona úr elengedi az inasát, kiváló tanárembert talál az iskolájába. Csak meg kell győznie a herceget. Ennek a beszélgetésnek volt köszönhető, hogy a herceg hívatta Mariót. Igaz előtte éles hangú vitába keveredett a polgármesterrel és Villára sem nézett valami szépen. - Uram? - lépett be az ajtón Mario. - Jöjjön Mario, ismerkedjen meg Baronesi polgármester úrral. Van az ön számára egy ajánlata.
Posted on: Sun, 29 Sep 2013 09:59:52 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015