XVII. Emlékezés és tapasztalás „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” I. Kor. 11:24. Ha visszagondoltok azokra a vitákra, amelyek az úri szent vacsora értelme körül az elmúlt évszázadokban lefolytak, eszetekbe fog jutni az a kérdés is, amely körül éppen a református keresztyénség legnagyobb történelmi hősei igyekeztek világosságot teremteni, hogy ti. nevezhető-e ez a sákramentum egyszerűen emlékszertartásnak, vagy nem? A mi egyházunk azoknak a tanítását követi, akik tagadó választ adtak erre a kérdésre. Szerintük nem csak jel a kenyér és a bor, hanem pecsét is; vagyis nem csak emlékezésünket segítik elő olyasvalamire, ami egyszer régen történt, hanem a velük való élés által itt és most történik valami titokzatos és felséges dolog. Világos, hogy ha jól megértjük, ebben az egész kérdésben akörül forog a szó, hogy kicsoda minekünk Jézus Krisztus? Vajon csupán a múltnak istenien csodálatos alakja-e, egy drága emlék, akihez vissza kell szállnunk letűnt időkbe s ebben igénybe kell vennünk az általa rendelt emlékeztető jeleket is? Vagy pedig élő Úr, égnek és földnek minden hatalommal bíró Királya, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, aki tehát, ha láthatatlanul és titokzatosan is, de valósággal lehajol ma is kegyelmével mihozzánk, biztosít bennünket az Ő bűnbocsánatának senki által meg nem támadható végzéséről és Lelkének erejét belénk öntve talpra állít minden elesettségünkből? Legyünk hálásak azok iránt, akik nem engedték elhomályosítani az igazságot, hogy az utóbbi álláspont a helyes és hogy mi az úri szent vacsorában is egy közöttünk titkon jelenlévő, élő Úrnak a színe elé járulunk, hogy ezek által a látható elemek által is újra megpecsételtessék velünk való örök szövetsége. De, ha ez az igazság egyszer világos előttünk, ne féljünk szemébe nézni a dolog másik oldalának. Az úri szent vacsora ugyan nem csak emlékszertartás, hanem több annál; de emlékszer¬tartás is, és elsősorban az, és csak az után és annak révén több annál. A ma láthatatlan dicsőségében élő és királyi jótéteményeit kiárasztó Krisztushoz a hajdanában szolgai formában élt és keresztrefeszített Jézuson át visz az út, és aki üdvössége felől bizonyosságot akar nyerni a mennyei Úrtól, annak emlékezetben vissza kell szállnia a keresztnek tövébe, amelyen életét adta miérettünk. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mondja Jézus maga világosan. Mit is jelent emlékezni? Csodálatos ajándéka az Istennek mindnyájunk számára az emlékezet. Ez az a hatalom, amellyel harcra kelünk az elmúlás ellen. Titkos könyv az emlékezet, amely megörökíti azt, amit a tovasiető percekben láttunk, hallottunk, átéltünk. Nem is egy könyv, mert hogyan férne bele egy könyvbe annyi feljegyezni való, hanem egész könyvtár, amelynek kötetei sorban elraktározva megtartják a rájuk bízott titkos írást. Emlékezni annyit jelent, mint elővenni ebből a rejtélyes könyvtárból egy-egy talán régen elhelyezett, sárguló kötetet és felnyitva annak lapjait, életre támasztani a betűkben szunnyadó hajdani életet. De nem is egészen így áll a dolog. Mert hiszen az a csodálatos az emlékezet világában, hogy annak tartalma nem szunnyad egészen. Ez a könyvtár kísértetiesen él. Amit egyszer átéltünk és emlékezetünkben elraktároztunk, az továbbra is hat ránk és befolyásol bennünket, ha soha újra nem vesszük is elő. Csakhogy az emlékeknek ez az élete valami árnyékszerű, folyton halványodó, gyengülő. A feledés pora belepi a könyvtárunkat és a soha fel nem nyitott szobáiban dohosodó levegő fojtogatja lassanként halálra az emlékeinket. Vannak ebből a halálból csodálatos feltámadások. Mintha a sírjából kelne ki, úgy áll néha elénk, szívünk döbbenetére, a múltnak egy-egy elveszettnek hitt képe. De ha vannak drága emlékeink, amelyeknek elvesztése, úgy érezzük, nagyon kifosztott szegényekké tenne bennünket, akkor azokat nem bízzuk az ilyen kiszámít¬hatatlan újraéledés szeszélyére, hanem gondosan, céltudatosan életben tartjuk. Gyakran felkeressük azt a szobát, ahol el vannak raktározva; nem engedjük, hogy por és penész lepje be őket, sokszor megszólaltatjuk beszédes soraikat, és ha a mindennapi élet ezer elfoglaltsága elszólít is mellőlük, újra meg újra visszasietünk hozzájuk, hogy a szavuk csengése el ne haljon a fülünkben. Ehhez a szent asztalhoz is emlékezni járulunk. Bizonyságot teszünk arról, hogy a lelkünk titkos könyvtárában mindnyájan elhelyeztünk, mindeneknél előkelőbb, díszes helyen, egy aranybetűkkel írt szentséges okmányt, amelyen az van feljegyezve, amit a mi Urunkról, a Jézus Krisztusról tudunk. Örök életünknek beszédei ezek. Fényük akkor is beragyogja az életünket, ha mindennapi gondok, kísértésekkel való küzdelmek, szenvedésekkel való vívódások tartanak lefoglalva. Az üzenetük néha hívatlanul is előtör a lelkünk mélységeiből, és mint a habok közt vergődőhöz a váratlanul kinyúló mentő kéz, úgy jönnek ilyenkor segítségünkre. De mi hívni is akarjuk ezeket az emlékeket. Öntudatosan magunk elé akarjuk állítani annak képét, akinek teste mi érettünk megtöretett és vére mi érettünk elfolyt, hogy mind mélyebben vésődjék emlékezete a szívünkbe és mind erőteljesebb élettel hassa át egész lényünket. Fáj nekünk az, hogy annyiszor a feledékenység homályába engedjük merülni, – hogy amikor gondolnunk kellene rá, nem jut eszünkbe és ezért gyengéknek bizonyulunk és tisztátalanokká válunk. S ezért hálásan vesszük ezeknek a jeleknek szolgálatát is, amelyek által újra kiélesednek a képnek itt-ott elmosódó vonalai. „Ezt is cselekesszük az Ő emlékezetére.” És miközben ezt cselekesszük, újra megtapasztaljuk az örök csodát: amint egykor az Ő földön járó alázatos alakján át valami földöntúli erő és fenség áradt, az Ő felidézett emléke is csak köntösnek bizonyul, ami valami mást rejt. Emlékezésünk a múltba nyúl vissza Őhozzá s egyszer csak úgy érezzük, hogy voltaképpen a hitnek kezét nyújtottuk ki az örökkévalóság magasságai felé s Ő megtöltötte azokat várva-várt ajándékaival. Valóban több van itt emlékszertartásnál. Az örök élet lelki vendégsége ez. Victor János
Posted on: Sat, 29 Jun 2013 02:27:02 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015