kissé (nagyon) megkésve, de ezek a témák mindenképpen érdemes voltak egy hosszabb írásra, 1ébként ha vki neadjisten elolvasná, egy bazinagy SPOILER az egész (hurka) Breaking Bad Az utóbbi hónapban véget ért az elmúlt esztendők két talán legmeghatározóbb drámája. Két zseniális karakternek inthettünk búcsút, két olyan tragikus hősnek, akiknek a sorsa önhibájukon kívül vakvágányra terelődött, és olyan gyarló életvitelbe kényszerültek(?) bele, hogy végül bűneikkel mindent elpusztítottak maguk körül. A két sorozat között további fontos hasonlóság, hogy mindkettő írói teamje megkapta a lehetőséget, hogy idén nyáron, jó előre tudván a befejezés idejét, méltó finálét kreáljon a történetének. Hogy ez mennyire sikerült egyik illetve másik esetben, arról fejteném ki véleményem a továbbiakban. Kezdve a „sort” a Breaking Baddel, melynek megítélése jóval egyöntetűbb, én magam is osztom a véleményt, hogy az ötödik évadával búcsúzó sorozatról tulajdonképpen csak szuperlatívuszokban szabad beszélni, annyira eredeti, átgondolt és impresszív utolsó évaddal ajándékoztak meg a készítők. Gilligan és társai szinte nem tudtak hibázni az utolsó évadban, mesterien variálták a szálakat, ezúttal a tempó is meglepő módon sebes volt, mégsem veszett el a Breaking Bad egyedülálló aurája, amihez persze ennek ellenére hozzájárultak a légykergetőshöz hasonló részek is. Mindenesetre számtalan felejthetetlen szállóigével, jelenettel szolgált az utolsó 8 rész a Star Trek-es csevegéstől Walt-ék videóján át Jesse felismeréséig és dühromáig, vagy éppen Hank utolsó szavaiig. Számomra mégis a csúcspont 14. epizód volt, benne a családi „csetepatéval”, és Walter emlékezetes szavaival: „What do you wrong with you? We are family.” A földön remegő feleség és fiú képe (megspékelve Haley sírásával) örökre beleégett a retinámba, ilyen könyörtelenül, naturálisan, mindenféle színpadiasság nélkül bemutatott drámával én személy szerint nem találkoztam. Ez a pillanat már csak azért is volt sorsfordító, mert itt ismert rá Walt, hogy mindenkit eltaszított magától, és innentől új mederben folytatódott a történet, a főhős leszámolt a irreális elvárásaival és csak végső feladatával törődött. Az utolsó előtti részben zseniális húzás volt az íróktól az egykori üzleti partnereivel készült tévéinterjú, mely a mégis megtörni látszó, magát feladni készülő Waltot visszatérítette a célhoz: családja pénzhez juttatásához, és a bosszúhoz. Itt érkeztünk el az utolsó részhez, melyet szintén csak dicsérni tudok: Ellioték visszahozása is remek ötletnek bizonyult, Skinny Pete és Badger láttán pedig vélhetően minden BB-fan elismerően csettintett. Az utolsó leszámolásjelenet szintén kimondottan ötletesre sikerült, és végül minden szereplőnek meghozta a megfelelő drámai végkimenetelt: a szerencsésebb neonácikat szitává lőtte WW masinája, Jesse pedig leszámolt Toddal, akiről szelíd arca láttán sokszor el is felejtettem hogy az egyik leghidegvérűbb gyilkos a sorozatban. Jesse hepiendje is egy értelműen megállta a helyét, az én szememben is a számtalan velejéig romlott figura közt ő volt az egyetlen kicsit is sajnálható, akiben mutatkozott némi emberség, és nem csak önmaga és szerettei irányába. Walter is megkapta amit megérdemelt, de az utolsó két részben mintha levedlette volna magáról legalább részben Heisenberget, és így a lehetőségekhez mérten emelt fővel fejezte be, már amennyire elfogadható kb. egy tucatnyi rosszfiú kinyírása, köztük Lydiával, akihez szintén alaposan rászolgált erre, Az ide kapcsolódó ricines flashforwarddal alaposan be is etették a készítők a nézőket, akik jó része ebből logikusan Walter öngyilkosságára következtetett, a Breaking Bad azonban mint mindig, itt is tudott meglepetést okozni. Számomra egyébként nem is igazán a főhős halála volt elsöprő erejű (hiszen nem Jesse végzett vele, bár annak is lehetett volna szerintem létjogosultsága), hanem a zárórészt bearanyozó, néhány őszinte momentuma, melyben megmutatkoztak sokat vitatott motivációi és megmutatta valós arcát: Skylerrel történő utolsó szóváltásában végre bevallotta, hogy valójában jórészt magáért tette mindazt, amit tett, hiszen jó volt benne és ezt élvezte. Ezek a szavak is a velőmig hatoltak, és véglegesen eloszlattak sok-sok kételyt Walter valódi énjét illetően. Az, hogy utolsó pillanataiban a methlabor kellékeit bámulta, kvázi mint apa a gyermekét, szintén sokatmondó volt. Az élet más területein kudarcot valló kémiatanár itt érezte magát igazán élőnek és megbecsültnek, ebben az utolsó részben pedig még egyszer utoljára bebizonyíthatta, hogy mesteri bűnöző, és ugyanezért meg is bűnhődött. Egy szó mint száz, a zárás olyan tökéletes volt, mint maga az évad, és többi kevésbé mind az öt. A Breaking Badbe nehéz lenne belekötni, mindvégig elsőrangú forgatókönyv, színészi alakítások, és technikai megvalósítás jellemezte. A karakterek a kiaknázatlanul maradt Juniort leszámítva egytől egyig a csúcsra lettek járatva. Hank egyesek szemében egy felfuvalkodott fajankó volt, mások szemében odaadó rendőr és családtag, számomra az ő karakterének pozitív mivolta viszont cseppet sem volt kérdéses, bár abban megegyeztek Walttal, hogy rögeszméjük (esetében sógora lecsukatása) háttérbe szorította józan törekvéseiket. A halálakor pedig kifejezetten gerincesnek és belevalónak mutatkozott, utolsó mondata felejthetetlenre sikeredett. Skylerhöz szintén sok emlékezetes jelenet kötődik, bár az ember nehezen dönti el, hogy ő inkább cinkos, vagy pedig áldozat, a vége felé inkább előbbihez közelített. Marie mindvégig olyan idegesítő volt, amilyennek lennie kellett, bár a kleptománia pl csak lógott a levegőben. A sorozat rosszfiúi pedig olyan ijesztőek és mégis egyediek voltak, Tucótól Mikeon át Jackig és Toddig, hogy egy szavunk se lehetett, Gus (Giancarlo Esposito) utolérhetetlen alakításáról nem is beszélve. A személyében a valaha volt egyik legvérfagyasztóbb főellenséget ismerhettük meg, akinek épp hétköznapi modorossága adta meg vérfagyasztó kisugárzását. Saul Goodman komikuma szintén a sorozat varázsának elengedhetetlen kelléke volt. Természetesen azonban mindig is Jesse és Walt kapcsolata volt a legérdekesebb, a két egymás szöges ellentétét képező karakter remekül kiegészítette egymást, stílszerű volt, hogy a végén még egyszer farkasszemet nézhettek. Végül mindketten azt kapták amit megérdemeltek, amire „jellemfejlődésük” predesztinálta őket. Egyébként pedig nehéz lenne megmondani, hogy Aaron Paul vagy Brian Cranston játéka volt zseniálisabb. Mindezek eredményeként válhatott a Breaking Bad minden idők egyik legjobb sorozatává -nem mintha én ezt igazán meg tudnám ítélni-, számomra konzisztencia, egyediség és drámaiság terén is talán ez a széria nyújtotta eddig a legtöbbet, külön öröm, hogy a csúcson tudta abbahagyni, és jó száj ízzel lehet várni a spinoffot, a mindnyájunk kedvenc ügyvédjét a középpontba állító Better call Sault. A Dexter esetében már minimum a felemás jelzővel illetném a finálét és egyáltalán a záró évadot, a többségi vélemény szerint pedig kimondottan pocsékra sikeredett. Az igazat megvallva a 8. évad egészében nézve számomra is kisebb csalódás volt: csapongó, átgondolatlan, kiaknázatlan – ezekkel a jelzőkkel illetném. Az eddigi évadokkal ellentétben (leszámítva talán a hetediket) nem volt egy igazán erős vezérfonala az egész évad történetének. Sok szálat bevezettek a készítők, amik így kiaknázatlanul maradtak. A végül megmaradó főellenség, Saxon csúnya nézése ellenére sem nevezhető karakteres nemezisnek, és maga a koncepció (Dexter a saját sötétebbik, kód nélküli énje ellen) is irreleváns valamilyen szinten, hisz már az első évadban tulajdonképpen ennek lehettünk szemtanúi bátyja révén. Dr. Vogel, a spiritual mother megjelenésében már több volt, lehetett volna sokkal komolyabb játszmájuk Dexterrel, ehelyett viszonylag méltatlanul kinyírták. Szintén érdekes lehetett volna Dexter, mint az ifjú padavan Zach mentora, de ő is hasonlóan méltatlanul végezte. Hannah karakterének visszahozása sem okozott osztatlan sikert. Magát a befejezést legalább annyian kárhoztatták, nem is alaptalanul. Számomra egyébként hatásos volt, napokig nem tudtam kiverni a fejemből, de ennek ellenére számos logikai buktatót felvet: abba, hogy Saxon miért nem nyírta ki a tollal Dextert, ahogyan azt ő megtette, ahelyett, hogy vállonszúrja, már bele se megyek, az számomra sokkal inkább kérdéses, mennyire voltak konvertibilisek Dexter utolsó tettei a karakteréhez: először is, viszonylag könnyen mondott le Debráról, miután 2 mondatot hallott egy orvostól (persze pszichopataként ez nem lenne meglepő, de az utolsó évad éppen ennek ellenkezőjét mutatta be). A látványos temetés szintén támadható, hiszen bár világos, hogy Debra is Dexter áldozata volt (a szó minden értelmében), azzal hogy úgy bánt vele, mint korábbi áldozataival, kissé meggyalázta emlékét. Egyébként ennek ellenére is az a jelenet hidegrázós számomra. Az öngyilkossági kísérlet pedig szintén nem kifejezetten illeszkedik a karakterhez, ezt egy korábbi narrációban már ki is fejtette. Ami a végkifejlet megítélését illeti, én a védelmére kelnék. Nekem sokakkal ellentétben egyik véglet sem (Dexter jól megérdemelt halála – happy end) lett volna ínyemre. Amellett, hogy Dexter életben tartása egy esetleg spinoffot szem előtt tartva praktikus húzás volt, számomra magyarázható is azzal, hogy egyszerűen nem olyan típusú hős, aki megérdemelte volna a drámai, kvázi megtisztulást jelentő, feloldozó halált, sokkalta nagyobb büntetés az a céltalan, semmilyen élet ami osztályrészül jutott neki. Sokak számára ez az utolsó húzás volt a csepp az utolsó pohárban, én viszont amondó vagyok hogy kellett ez az utolsó (egyébként velőtrázó) momentum ahhoz, hogy a sorozat ne egy nagyszabású hollywoodi tragédiával, hanem egy bár kisszerű, még annál is fájóbb lezárással érjen véget. Ez is azt sugallja, hogy a főhős nem is egy ember, hanem egy csótány, ami egyszerűen mindent túlél, aki számára nincs megnyugvás. Debra halála számomra a megfelelő húzás volt, ezzel lett teljes az ő tragédiája is, irónikus módon az okozta a vesztét, hogy Dexter egyszer a büdös életben normál ember módjára kívánt cselekedni. Egyébként pedig szerintem az igazi tragédia nem is halálának a módjában rejlik, hanem az élete egészében, amit Dexter futtatott vakvágányra, hiszen közvetve miatta kényszerült a rendőrpályára, hogy saját apja figyelmét elnyerje mostohatestvére mellett, párkapcsolatait is a Dexterhez fűződő torz viszonya határozhatta meg, arról nem is beszélve, hogy állandó hazugságok és manipuláció áldozata volt mindvégig. Annak, hogy helyett Hannah haljon meg, szerintem nem lett volna létjogusultsága, a nézőket ez aligha érintette volna meg, nem is lett volna túl tragikus egy valódi, számító gyilkos bűnhődése. Egy esetleges vérben „dagonyázó” Harrison látványa érdekes lett volna, ha már egyszer nem dagonyázott volna vérben az utolérhetetlen negyedik évad végén, anyja halála után. Hozzáteszem nem tartom ezt a lehető legszerencsésebb befejezésnek. Szintén hatásos lett volna az eredeti showrunner elképzelése, a villamosszékben felébredő Dexter víziója, összes áldozatának felelevenítésével, ám ehhez a 2. évad Dexter utáni hajszáját kellett volna újra átélni, számomra ennél az akció-krimi szálnál a drámai szál sokkal kívánatosabb volt, jóllehet a kivitelezés bőven hagyott kívánnivalót maga után. A sorozat egészét tekintve is lehet hiányérzetünk, hiszen a kezdeteket jellemző morbidság a végére alábbhagyott, sokan kifogásolják Dexter jellemfejlődésének alakulását, azt, hogy végül kissé tündérmesébe illő módon vált emberivé, a Hannah-szerelem által, az ő karaktere szerintem sem tett jót a sorozatnak. Nem is igazán tudom megítélni, hogy ennek tudatában mennyire volt valódi pszichopata, hiszen ha mégis képes volt érzelmeket produkálni, tulajdonképpen egy félrediagnosztizálás áldozataként is tekinthetnénk rá. Igazából a sorozat végét már ez a két dimenzió, az emberi és a pszichopata közötti útkeresés jellemezte, ami egy ilyen kissé tévútra jutott, felemás végkifejletet eredményezett. Mindezek ellenére a sorozat már most megérdemli a klasszikus jelzőt, nagy űrt hagyva maga után, kérdés ebben az esetben is, hogy érdemes-e ezt még egy lehetséges spin-offal kockáztatni.
Posted on: Fri, 18 Oct 2013 13:58:59 +0000