millijó +1/2említettt választó leszek! van mit vesztenem. napi(k)rém az & mellékletében (európa-beszélgetések 2013) ******* Bodor Ádám: A kárpáti bojtos mürzike. Egy volt határvadász emlékirataiból Négyen voltak, két férfi és két nő, állítólag lengyelek, és állítólag bojtos mürzikék után kutatva tévedtek át a határon. Nyomban őrizetbe vettük őket. Mivel egymás nyelvét nem értettük, s ők többnyire hallgattak, Rusz közkatonával és Steckó pakulárral közösen próbáltuk megfejteni a határsértés rejtett indokait. Vajon alattomos szándék vezérelte őket, vagy szenvedélyüknek engedve a bojtos mürzikék után kutatva merő véletlenségből tévedtek át a határon? A látszat szerint valóban e szerény kis virág iránti őszinte tudományos érdeklődés mozgatta az elkövetőket, de hogy valóban és teljes bizonyossággal az lett volna az igazi ok, végül soha nem bizonyosodott be. Most már nem is fog, maradt a puszta feltételezés, mivelhogy egy alapos kínvallatás helyett az esti szürkület titkos órájában könnyelműen szabadon engedtem őket. Döntésem egyszersmind vetett véget egy fényesnek ígérkező katonai pályafutásnak. Az eset emlékét őrzi azóta is lelkemben a jóvátehetetlen kudarc örökké sajgó tüskéje, valamint otthonomban az elkobzott tárgyak egyike: üveg alatt a bojtos mürzike egyetlen lepréselt példánya. A Felsővisó fölötti vonulatoknak a Tatarska Preluka nevű magaslatán fogtam el őket, egy verőfényes nyári nap reggelén. Itt a határ a hegyvonulat fő gerincén húzódik, pont a vízválasztón, ahogy egy határnak illik, a rahói járás és Ruszkova illatos lejtői között. Igen, a határ, amelynek őrzését a szóban forgó területen legjobb tudásom szerint, honfitársaim nyugodalmas álma érdekében évek óta maradéktalanul elláttam. így azt is tudtam, hogy annak országokat elválasztó vonala nincs a föleibe vésve, még csak szemet kápráztató foszforeszkáló vonal sem vibrál a fűben, mindössze néhány fityegő szögesdrót, kopott, szél tépte, eső áztatta tábla, rajta elmosódó felirattal figyelmeztet arra, hogy az övezet nem alkalmas a hagyományos értelemben vett sétára. A határsértők figyelmét bizonyára elkerülték az egyébként is hiányos tiltó feliratok, már csak azért is, mert ők a látszatra, emberi méltóságukra keveset adva, amúgy négykézláb keltek át az országokat elválasztó láthatatlan vonalon. Ügy bizony, négykézláb, de mint az szép lassan kiderült, talán nem is ravasz megfontolásból, hogy észrevétlenek maradjanak, hanem engedve tudományos érdeklődésüknek, közelebbről éppen a bojtos mürzike iránt. Ez a kedves kis növény ugyanis - ezt már későbbi magánszorgalomból végzett kutatásaimból tudom - oly aprócska, hogy normális testmagasságból a többi növény indái között megbújva teljesen észrevétlen marad, parányi virága olyannyira képes elveszni a fűben, hogy legfönnebb fejünket másfél arasznyira a földnek szegezve bírunk rátalálni. Jó, jó, de ettől még a határ az határ, a határsértő is illetéktelen behatoló, és a határőr is tisztában van kötelességével, nem feledheti, mi az, amire fölesküdött. Amolyan kora reggeli rutinjárőrözés során történt az egész. Arrafele portyáztunk éppen, ahol soha nem történik semmi, csak a komisz északi szelek kergetik a varjakat, tépik a törpefenyő bozótját, amikor a Rusz nevű közkatona fojtott hangon jelentette, hogy hacsak nem a káprázat űz vele játékot, a tisztás peremén szabálytalan időközökben fölvillanni lát valamit a térdig érő selymes fú szűrésében. Fegyverre gondoltunk természetesen - mi másra gondolhat egy katona a rábízott országhatár közelében, de hamarosan, pontosabban a négykézláb közlekedő behatolók elfogásának első pillanataiban kiderült, csak egy olyan fémből készült kis csőrszerű ásó-vájó lapátkáról, fegyvernek nem föltétlenül tekinthető munkaeszközről van szó, amilyet a növénygyűjtők használnak, amikor gyökerestől kívánják kiemelni a talajból a keresett portékát. Esetünkben a bojtos mürzikét. Fegyver, bűnjel, tárgyi bizonyíték? Vagy egyszerűen csak egy ártalmatlan tudományos munkaeszköz? Ha ez utóbbi, végső bizonyságként, fölmentő körülménynek még akkor sem tekinthető. Ezért is annak rendje-módja szerint körbevettük, megmotoztuk és bekísértük őket. Okkal éreztem némi elégedettséget: ez lett volna pályafutásom első tevőleges letartóztatása. Az őrs szálláshelye a közelben, a magaslatot szegélyező fehér sziklaperem alatt volt található, egykor ridegtartással foglalkozó pásztorok gazdasági épülete lehetett, de a megváltozott határok kijelölésével az állatokat lehajtották a kényes övezetből, a falak között pedig a terület új gazdái, a határvadászok vertek tanyát. E kiesnek mondható helyen töltöttem katonáimmal hivatásom dolgos éveit, a végzetes napig. Társaságát csak egy öszvér osztotta meg velünk, heti egy alkalommal súlyos málhákkal a hátán ő \ hozta nekünk a hadtáptól az elemózsiát, italt, váltó fehérneműt. Mivel az utánpótlás pont az elfogás napján lett volna esedékes, ezért a szállítással, egyben az öszvér vezetésével megbízott katonát mindjárt utasítottam, hogy kellő diszkréció mellett, anélkül, hogy fogásunkról említést tenne, az ellátmány vételezésekor számítson immár foglyainkra is. Vételezzen azonkívül kellő mennyiségben fehér rozspálinkát ín a nagybani raktár készletéből, melynek fogyasztása alkalmasint javallott mind hivatali izgalmak palástolására, mind pedig egy hallgatag fogoly szorongásainak oldására. Bizonyára jó fényt vet majd rám - véltem -, ha a behatolókat már kész kihallgatási jegyzőkönyv kíséretében sikerül majd a tör- is- vény kezére adnom. Ábránd volt. Az állítólagos növénygyűjtők, mint ezt már említettem, négyen voltak, mind a négyen némi rosszallással, és mi tagadás, kissé kedvetlenül fogadták a velük szemben foganatosított intézkedéseket, leginkább azt, amikor alárendeltjeim betessékelték őket szállásunk egyik zárható helyiségébe. Kevés derűlátásra adhatott okot az is, hogy katonáim mindjárt pihenőhelyről is gondoskodtak, fenyőgallyakat terítve a fal mentén a földre, fölvillantva egy tartósabb ott tartózkodás borús kilátásait. Helyzetüket fölmérve egyre dúltabban és hangosabban tárgyaltak egymással. Hallgatózás közben támadt gyanúm szerint valamelyik közeli szláv nyelvet beszélték, ugyanakkor, ha én az ország hivatalos nyelvén próbáltam őket szóra bírni, konok hallgatásba burkolóztak. Nehéz feltételezni, de talán tényleg nem értették a nyelvünket. A közeli eszténán egy Steckó nevű ruszin pakulár is dolgozott, aki, miután meghívtam gyanúm megerősítésére, egyből megállapította, foglyaink polyákok, és ő a maga részéről készen áll esetleges bizalmas közreműködésre, számára rokon nyelvről lévén szó, megpróbál szót érteni velük. Amint eljött a kihallgatás órája, a lengyeleket a fal mentén állítottam sorba, magam a hosszú ebédlőasztal végében foglaltam helyet, amelyen az elkobzott tárgyak, a már említett ásószerű szerszámok, egy növényi ábrákat tartalmazó könyvecske és növények tárolására és préselésére szolgáló mappák hevertek. Közelemben, a falon függő térképen pálcával mutogattam a határ vonalát, azt a feltételezett vonalat, amelyen ők felelőtlenül átsétáltak, egyre nyomatékosan érdeklődve az okok iránt hasztalanul. Gondolataimat, illetve kérdéseimet Steckó pakulár volt hivatva közvetíteni, ám azok fáradozásait mindvégig gúnyos mosollyal hallgatták, és bármilyen kérdés hangzott is el, ők mind a négyen mindenre azt a választ adták, hogy római katolikus vallásúak. A végzetes fordulat estefelé állt be a kihallgatás során, a jelen lévő Rusz közkatona szemfülességének köszönhetően, amikor is az egyik lefoglalt tárgy, a növényi ábrákat tartalmazó könyvecske lapjai közül kihullott egy fólia alatt tartott színes ábra, amely alakra, színre és minden egyéb jellegzetességét tekintve megegyezett az egyik mappában talált frissen lepréselt kis virággal, amely szintén ott hevert a tárgyi bizonyítékok között. Többszöri tüzetes összehasonlítás után arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy az akkor nem lehet más, mint az addig csak nagyanyáink elbeszéléseiből ismert mesebeli kis virág, az ábra többnyelvű felirata által is tanúsított kárpáti bojtos mürzike. Tudományos nevén: Mursica montana speciosa. Semmi kétség! Ezt keresték tehát. Akkor pedig... Eh, mit tehet ilyenkor az ember! Ilyen bizonyíték láttán minden más határőrs parancsnok szíve csak még jobban megkeményedik, és a bizonyítékot azonnal megsemmisíti - hiszen fogolyról lemondani nem férfias gesztus, ha már egyszer fölsejlett a rabtartás minden izgalma, a fogolytartás valamennyi várható öröme, szépsége. En ekkor mégis, kissé megrendültén, és engedve a látszat erejének, minden hivatásos gyanakvást felfüggesztve a kitoloncolás mellett döntöttem. Tudhattam volna, hogy a legrafináltabb kémek számunkra majdnem elképzelhetetlen módon képesek magukat álcázni, én mégis elfogadtam őket egyszerű növénygyűjtőknek. Pech! így aztán ahogy megérkezett közkatonám az öszvérrel és az ellátmánnyal, egymással megbékélve némi rozspálinkával tettünk pontot a kényes ügy végére. Érzékeny ember lévén, a búcsú perceiben szabadságuk zálogaként elkértem tőlük a lepréselt kis virágot, melyet tekintetükben a lemondás fájdalmával további megőrzésre végül átengedtek. Az esti szürkület beálltával áttámogattuk őket a határon. Nem kellett volna. Nagylelkű gesztusom az önbecsülés fennkölt érzésével töltött el néhány órán át, egészen addig, amíg jelentéstételre a hadtesthez be nem rendeltek. Az eset ugyanis Rusz közlegény katonai esküjének köszönhetően nem maradt titokban feletteseim előtt. így vett hát azon a napon jelentős fordulatot életem: azóta borítékolt sorsjegyet árusítok hetivásárokon meg személyvonatokon Felsővisó és Máramarossziget között, amúgy vigéckedem. Határvadász pályafutásom egészéből egyeden, sajgó emlékeket ébresztő kis tárgy maradt, egy az elkobzottak közül, egy üveg alatt lepréselt, egyre fakuló szál virág, melyet gyöngéd lelkületű ember lévén azóta is keretben őrzök szobám falán. Felirata tanúsága szerint: Mursica montana speciosa. Mint ahogy az visszaemlékezésem során már néhányszor elhangzott: kárpáti bojtos mürzike.
Posted on: Sat, 26 Oct 2013 11:08:49 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015