napinő /legyünk nagylányok/ kritika = 12 nő leszek: közrendőr apaállam eljelentéktelenedésének és az elbeszélő (a zemberek) nagylánnyá növekedésének szembeállítása (majdnemidézet). pontosan itt: Csuhai István: NŐK APRÓBAN (LVII. évfolyam, 43. szám, 2013. október 25.) Forgách András: 12 nő voltam. Libri Kiadó, Budapest, 2013. 230 oldal, 3490 Ft Amikor ennek a könyvnek az előkészületeiről először tudomást szereztem, arra gondoltam, valamilyen tréfáról van szó. Azt hittem, a könyv darabjait valójában nem Forgách András, hanem a húga, Forgács Zsuzsa Bruria írta. De amikor megérkezett az első levonat és még papíron végigolvastam a novellákat, majd elindult a kötet rendkívüli internetes promóciója, és október első felében az Írók Boltjában sor került a páratlan könyvbemutatóra is, be kellett látnom, hogy tévedtem. És nagyjából azt is megértettem, mi tévesztett meg: az a példa nélküli, abszolút szeretetteli és önzetlen testvéri asszisztencia, mely a kötet megszületését és körülményeinek rendhagyóvá tételét elősegítette. Forgács Zsuzsa a 12 nő voltamot láthatóan szívügyének, szinte saját dédelgetett gyermekének tekintette. Amikor a szöveg magára marad, és leválik róla a közreadás alkalma, közreműködése a könyv utolsó lapjain az ő munkájaként olvasható, az első megjelenésekről tájékoztató jegyzet és az ugyancsak általa írt, a kortárs irodalom publikálásakor egyébként nem magától értetődő utószó rideg képében fog megtestesülni. Bizonyára háttérbe szorul majd az a tény, hogy ösztönzése és erőfeszítései nélkül talán nem született volna meg ez a könyv. Mert azt az első közlések említett listájából pontosan lehet tudni, hogy Forgách András női álnéven, női írói identitással szerepelt mindegyik, a közelmúltban publikált, Forgács Zsuzsa szerkesztette, a szerzők kiválasztásában és közvetlen témáik szerint is erősen kötött és következetes nő-antológiában. Így az Éjszakai állatkertben (2005), a Szomjas oázisban (2007), A szív kutyája és a Dzsungel a szívben című pár-válogatásokban (mindkettő 2010), az elsőben két szöveggel, a harmadikként említett gyűjteményben pedig két alakmásban is. András Hanna, Orsós Viola és Házi Eszter inkognitójáról a 12 nő voltam megjelenésével tehát lehullt a lepel. A könyvbemutatón elhangzott az is, hogy az eredeti elképzelés szerint a kötet 13 novellából állt volna, de A születésnap című írás, mely valóban legalább kétszerese a többi elbeszélés átlaghosszának, terjedelmi okok miatt végül kimaradt a könyvből. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ez a bizonyos novella – az elbeszélő főhős lehetőséget keres, hogy Kanadában élő arab származású fotós barátja képeit pontosan a saját születésnapján kiállíthassa Budapesten, ám bonyolult akadályokba ütközik –, ez a tematikusan és modalitásában a kötet többi írásához egyébként tökéletesen illeszkedő elbeszélés a Jelenkor2003. áprilisi számában jelent meg, az itt szereplő A tánctanárnő pedig saját néven az Eső2006-os tánc-számában, akkor nagyjából képet kapunk a vállalkozás időbeli dimenzióiról. A12 nő voltam ötlete és a kezdeti darabok megírása körülbelül egybeeshetett az egészen más karakterű Forgách-regény, az idővel (a történelmi idővel és az elbeszélés idejével) a nagyregény léptékében számot vető Zehuze (2007) végső munkálataival, és világos az is, hogy a fentebb említett antológiákba szóló testvéri invitálásnak a könyv létrejöttében döntő szerepe volt. Legfeljebb az marad tisztázatlan, hogy a megkomponált, összeállított kötet képzete pontosan mikor és hogyan merült fel. Előttünk áll tehát egy könyv, meglehetősen egységes gyűjtemény, noha talán mindössze két, szűkebben technikainak tekinthető jellegzetesség van, ami a tizenkét novellában egyöntetűen, kivétel nélkül végigvonul és érvényesül. Az egyik ez a bizonyos egyes szám első személyű, női identitású elbeszélő, aki értelemszerűen 12 változatban főhőse, fő szereplője, középpontja is az épp esedékes történetnek. A másik jellegzetesség az írások egységes, a klasszikus novellaforma fesztávját megteremtő terjedelme. Minden egyéb általánosító szabály, az írások között szoros közösséget kereső törekvés alól már akad kivétel. Könnyen mondhatnánk például, hogy a 12 nő voltam darabjaiban igazi világpolgárok, ily módon a szabadság archetipikus letéteményesei az elbeszélők, akik Leningrádtól Párizsig, Dubaitól Görögországig és megannyi más helyig a világ bármely pontján otthonosan érzik magukat (a cselekmény sokszor tényleg kizárólag külföldön játszódik), és akik számára a magyar származás néha csak véletlen mozzanat, mint például az Apró kozmikus félreértés űrhajós főhőse esetében szüleinek a hazája. De ebből a sémából is kilóg a Hogyan lettem nagylány? című novella, mely a látszólag nagyhatalmú közrendőr apa eljelentéktelenedésének és az elbeszélő egyik pillanatról a másikra végbemenő nagylánnyá növekedésének szembeállítása révén afféle magyar (vagy kelet-európai) allegória, a rendszerváltás szimbólumokat mozgósító elbeszélése. Hasonlóképpen nélkülözi a külföldi helyszíneket a Z. című darab, közvetlen narratív technikáját tekintve a többitől leginkább eltérő szöveg, hiszen a kihagyásokat, az egyenes vonalú történet mozzanatainak átugrását aknázza ki. Megnevezhetnénk közös vezérlő elvként egyfajta minimalizmust, a dolgok, az elbeszélni kívánt események szándékos redukcióját, éppenséggel a lineáris egyszerűség jogaiba állítását („Egy történetet fogok elmesélni”, kezdődik a Two In One; „ezt a nem tudom mit, rögtönzött valamit, szózuhatagot, ami két nap alatt, egyhuzatban szakadt ki belőlem, és közben nem ettem, nem ittam, még pisilni sem mentem ki”, hangzik el a Szakítás elején; „És ezt kellene most elmesélnem”, mondja az elbeszélő a már említett Nagylány-novella egy pontján stb.), és a kötet legfeszesebb darabjai meg is felelnek ennek az elvnek, mások azonban határozottan kilógnak, és a kis térben is érvényesülő összetettségükkel, bonyolultságukkal vagy rejtélyességükkel hatnak. Ilyen például a Two In One két női alakmása, melyben eldönthetetlen, hogy egy valós találkozásról vagy a képzeletben lejátszódó eseménysorról, egyetlen vagy tényleg két nőről van-e szó; de ilyen az űrhajós-novella is, epikai értelemben a legszélesebb ölelésű darab az összes közül. Lehetne közös nevező továbbá a testiség, a szexualitás sajátos előtérbe helyezése. A kötet három legjobb, leglendületesebb darabja, az Alekszej, a Habfürdő és A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját olyan történeteket mesél el, melyekben a magyar nő, más-más fokozatban ugyan, a külhoni partner részéről egyaránt furcsa szexuális alávetettségben van, és a szexus több írásban is hangsúlyosan jelen van, de ebben az összefüggésben is akad novella, ami mégsem sorolható a többi közé. Marad tehát a feminin affinitás, az imaginatív női látásmód, az érzelmek nagyon széles regisztere, kikecmergés valamilyen emocionális csávából, és mindezen csavar egyet az, hogy a szövegeket férfi író veti papírra. „Ilyenek vagytok ti mind”, mondja szidalmazásként a kötet nyitó novellájában a leningrádi bankalkalmazott magyar egyetemista szeretőjének, de ez a kijelentés a könyv bármelyik pillanatában, bármelyik női főhős szájába adva azonmód megfordítható lenne: ilyenek vagytok ti mind – hiszen ilyennek láttok bennünket. Persze, kérdés, hogy nem minden fikciós szöveg létrehozására irányuló tevékenység kikerülhetetlen alapja-e, hogy ideig-óráig valaki másnak a bőrébe bújunk? Ugyanígy kérdés, mennyit tesz hozzá ehhez, ha valaki férfi létére női azonosságot, nő létére pedig férfi identitást választ beszélőjének? És kérdés az is, hogy a programszerű nemváltás (meg az egykor hozzá kapcsolódott álnév) nem szabadít-e fel az átlagosnál könnyedebben valami olyan, normál állapotban ott lévő lelki gátat, ami minden irodalmi műalkotás létrehozásának feltétele? Ezekkel a kérdésekkel nem bagatellizálni akarom a 12 nő voltam szépirodalmi súlyát, inkább magyarázni szeretném a vállalkozás érezhető felhőtlenségét, az elbeszélés örömének nyilvánvaló meglétét. E recenzió címét különben Kolozsvári Grandpierre Emil 1970-ben megjelent, akkoriban kultikus könyvnek számító regényétől vettem kölcsön, és minden igazságtalan összevetés ellenére találtam valami közöset a két könyvben: ez is, az is korának pontos, a hatvanas éveket, illetve az elmúlt húsz évet nő-képek sorában láttató leírása. A Nők apróban lektűrjét negyven év múltán elfelejtette az irodalmi köztudat; a 12 nő voltam finom szépírói habitusa, szabatos korrektsége és tisztasága még áramvonalasan vadonatújnak számít. Nem akar nagy lenni, minden ízében megelégszik az apróval, de előfordul, hogy néha épp ez a megmaradás garanciája.
Posted on: Sat, 26 Oct 2013 15:52:09 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015