tévédés Múltkor egy szép nagy vitát csináltam mesteremmel a tévében látható műsorokkal kapcsolatban. Nem szeretek vitázni, mert sokszor kiderül, hogy amit képviselek később átgondolom és pont a másik oldalra állok a véleményemmel pár napon belül. Talán emiatt is van az a mondás, hogy minél jobban ragaszkodsz valamihez annál biztosabb, hogy ugyanannyira fogsz ragaszkodni az ellenkezőjéhez is. Na mindegy, akkor, pár nappal ezelőtt azt mondtam, hogy a tévében lévő tartalmak szórakoztatóak és nem feltétlenül értek egyet azzal, hogy ezeknek a műsoroknak negatív hatásai lennének, mert az emberek bizony átlátnak a szitán és természetesen tisztában vannak vele, hogy amit látnak nem követendő példák. Ezt mondjuk tartom is, azzal a kiegészítéssel, hogy vannak akik átlátnak a szitán, a többiek meg mindent elhisznek, de azok ugyanúgy naívan szívják be a pozitív életigenlést és hurráoptimizmust, mint kedvenc tévés személyiségem erkölcsrombolását. Bár nem gondoltam ezzel foglalkozni, főleg nem promózni, így nem is mondom el mire gondolok konkrétan. :) Na várjál, akkor valahogy körbeírom. Szóval kényelmesen ücsörög az egyik nagy kereskedelmi csatorna egy főműsoridős főműsorában egy valaki. Nyilván valóan ennek a valakinek nézettséget kell csinálni. Nyilván valóan manapság főleg itt nem menő pozitív dolgokat bemutatni. Az alázás, köpködés, alázás, na az menő. A botrány a jó. A botrányon csámcsog a nép. Mert nem keresi azt csak nézi. Ül ötthon a nehéz munkanap után és mikor betúrta arcába a napi nemzetit a nemzeti trafikból szembesül vele, hogy ő bizony nem a Brad Pitt. És a gondok itt kezdődnek. Keresni kell hát egy olyat aki szintén nem a Brad Pitt. Ez egy metafóra, olyat keres aki szintén annyira szenved a saját bőrében, mint amaz amelyik a tévét bámulja. Hálistennek mindig mutogatnak a dobozban szerencsétleneket. Mutogatnak olyan embereket, akiket molesztáltak. És mutogatnak olyan embereket akik molesztáltak. Egyszerre. Egymás mellé ültetve. Mert az botrány. Mert úgy az egyik fél nagyon megalázódik. És az jó. Médiaszempontból főleg. A nézőnek? Ő meg spórol egy kávét vagy egy szeduxent. Az őszintét megvallva hosszú idő után először basztam fel magam a saját tévedésemen és megállapítottam, hogy bizonyos műsorok bizony károsak. Persze itt kell megemlítenem, hogy a buddhizmus úgy tartja, hogy mindenkinek igaza van. Vagyis az is igaz, hogy ezek a műsorok nem károsak az is igaz, hogy azt a büdzsét amivel a hasonló műsorok dolgoznak nem kéne éhezőknek és hontalanoknak adni, mert az sem lenne értelmesebb. Aztán igaz az is, hogy de, sokkal értelmesebb volna. Mert hogy igaz az is, hogy mindenki mást képvisel és az is igaz, hogy ez nem baj. Miért mondom mégis? Nos, manapság, mikor a helyi mentális tevékenykedés abban merül ki, hogy aki kitűnik az buzi, akit kirabolnak az megérdemli, aki gazdag az meg nyilván egy büdös rohadék, nos az ilyen korokban, a hasonló helyeken, minden ezt megerősítő üzenet káros és mélyíti a fejekben lévő féreglyukat. Érdekes módon én képes vagyok leülni és élvezettel nézni mások által szennynek tartott műsorokat, mert nincsenek kihatással az életemre. Ha én azt látom a tévében, hogy kurvamenő 17 évesen nem dolgozni, éjjel-nappal bulizni a fővárosban és teherbe esni vagy nem, de legalább hazudni, akkor sem fogom követni, ha nagyon egyetértek vele. Mint ahogy nem növesztem Brad Pitt-esre a hajam csak mert olyan macsón öldögélte a zombikat. Jó mondjuk nem is félek a zombiktól... vagyis nem húzom ki a tévéből a látottakat és manifesztálom valósággá. Így viszonylag jól alszom. Ámbátor mi van azokkal, akik kinyitják a dobozt és beterítik lakhelyüket, ami nem mellesleg egész nagy részben a saját fejük és szépen kitapétázzák a filmekből, sorozatokból és talkshowkból átvett viselkedési, erkölcsi és morális mintázatokkal? Minden bizonnyal azok az emberek a változás útjára lépnek. Mivel éjjel nappal abban a valóságban élnek a világ is megváltozik. Mondjuk a nagy faszt változik meg, de ez olyan mint mikor egész nap zöld napszemüveg van rajtad és mikor leveszed, akkor a világot inkább vörösesebbnek látod. Pedig az sem a valóság. A valóság valahol a két véglet között van. Szóval azok az emberek, akiket a média tud formálni sajnos veszélyesek, ugyanakkor kiszámíthatók. Így válnak szépen sorszámozott, kategorizált és listázott ketyegő bombákká. Nem, ezt nem úgy értem, hogy mennek az utcán és ráfröccsentenek mindenkit a szomszédos tűzfalra. Bár ezek az emberek sétálgatnak az utcán, majd egyszer megtalálják a helyüket, valami fancy munkakörben, vezető beosztásban vagy a sima alkalmazottként, vállalkozóként, képviselőként. És akkor mikor már senkinek sem kell megfelelni, megfelelnek hát saját maguknak. És természetesen mindenki csakis úgy tudja magát szórakoztatni, amilyen eszközrendszer áll rendelkezésére. Az emberi viszonyokat és frappáns reakciókat valóságtól elrugaszkodott műsorokból tanulni szürrealitáshoz vezet, így van az, hogy bizonyos embertársaink, bár műsor- vagy helyi vezetők képtelenek a szociális érzékenységre, etikára vagy csak jóérzésre. Mert a közös valóság aspektusából antiszociálisak. Már majdnem azt írtam, hogy antiszocialisták, de az túl nagy kikacsintás lett volna. Szóval az embertelenségre fogékony, ember alkalom adtán szükségszerűen elembertelenedik. Aztán ha kivesszük a tételből az embert, akkor marad a gép az állat vagy a porszem. Jójó hallom valaki felszisszent, hogy "hé, az istenekkel mi lesz?" Szóval mindenki menjen ki az utcára! Na nem úgy. Nem demonstrálni. Valóságot látni.
Posted on: Tue, 17 Sep 2013 08:54:51 +0000