Ádám ezzel lett nagykövet: Utópisztikus álomképem története Az egész valamikor, valahol a 19. századnál, illetve Itáliánál kezdődött. Meg ne kérdezd pontosan mikor, nem tudom, hisz nem érdekelt. Csak arra emlékszem, hogy Horváthné tanárnő a cigarettától rekedtes hangján untalan ismételgette, Garibaldi, gyermekeim, Garibaaaldi! Minden szavát elhittem az öreglánynak és értékeltem az igyekezetét is, elvégre jól beszélt, csak rettentő sokat.Úgyhogy kissé elrejtőzve előle – amikor már elfogyott a hosszasan kitartó lelkesedésem – az alkaromra hajtottam a fejem. Persze, azt pedig rögvest megszállta a zsibbadás, ezért kisvártatva újból felegyenesedtem, - egy ormótlanul dudáló taxi hátsó ülésén… „Na, mi lesz, öcsi, fizetsz, vagy fusson még az óra? Háromezer-nyolc’ eddig.”- dörrentette rám a sofőr. Fogalmam sem volt, hol vagyok, de az bizonyosnak tűnt, a történelem óránál csak jobb lehet. Körbe néztem, mintegy felmérvén a terepet és a visszapillantó tükörben megláttam a vezetőt: kopasz, kétfogú, izomagyú bunkó volt, nyakán börtöntetkóval; hogy is fogalmazzak, nem egy szimpatikus profil tárult elém. De mit mondott? - Jutott el agyamig hirtelen a felismerés.Háromezer-nyolcszáz? Mi a fene ez, limuzin, hogy ilyen drága? Nincs is nálam pénz. „Gondolkodj logikusan, ahogy egy sakkozó” - ezt mondja mindig apám. Hát, most ennek szellemében közöltem emberünkkel, hogy rossz címre hozott, hajtson tovább. Jogos, némileg fordítottan hathat ez az eszmefuttatás, ha a logikát keresi benne valaki; ha nincs pénzem, miért hajszolom magam még nagyobb számlába?De épp ez az, majd én jól átverem, amolyan vezéráldozattal kijátszom, és kész. A terv önmagában zseniálisnak mondható: amíg megy a kocsi, van időm töprengeni a megoldáson, - kreatív szülemény a javából. Aztán még egyszer a tükörbe pillantottam, - na, ezt nem kellett volna, mert a fickó is engem bámult, ez pedig úgy megzavarta agyi működésem, hogy már a kocsiból való kiugrást vizionáltam. Utolsó morzsányi kompetenciám által vezérelve, végül a zsebemhez kaptam, melyben ott lapult az irattartóm, elkeseredettségemben pedig olvasgatni kezdtem a benne lévő okmányokat: lakcím-kártya, taj-kártya, diákigazolvány. Diákigazolvány? Fent akadtak a szemeim, ugyanis az én adataimmal ellátott diákon intézményként az ELTE-t jelölték. Mielőtt belevesztem volna az értetlenség homályába, egy félbe hajtott lap csúszott ki még zsebemből. Csupán egyszerű kíváncsiságom okán olvastam bele néhány sort, ám különösen hatott ez is; szinte már megnyugvással vettem tudomásul újabb rám törő képtelenséget. „Gratulálunk, a jövő generáció diáknagykövete lettél! Találkozunk 2013 aug. 15-én 11 órakor a Keleti pályaudvaron, keresd az UNI-Plus logóval ellátott pólókba öltözötteket.” Fogalmam sem volt, mibe csöppentem, de az biztosnak tűnt, kizárólag hatalmas buli lehet belőle, így el kell mennem 11-re a Keletihez. Amikor meg a kitöltetlen taxi-csekk és bankkártya is előkerült a tárcámból, a világ legnagyobb mázlistájának éreztem magam. Nincs más hátra, mint előre, gondoltam, és hirtelen rám találó magabiztossággal szóltam a taxisnak, a Keleti felé haladjunk, de – mivel időm még bővében a találkozóig – egy közeli bárban felhörpintünk előtte pár koktélt, ha akarja, őt is meghívom. Az ajánlat elérte a célját, vörösen izzó fejjel parkolt le az elit yacht-klubnál álldogáló sportkocsik mellé. Végül megkönyörültem rajta, átadtam neki a csekket és útjára engedtem, önismereti listámhoz pedig hozzárendeltem a nagylelkűséget is… Gyönyörű pincérlány vette fel a rendelést, majd hozzáfűzte: „Esetleg, valami mást szeretnél még? Tőlem bármit kérhetsz…” „Tőlem fiacskám bármit kérhetsz, könyöröghetsz, meg lobbyzhatsz majd év végén, fix, hogy megbuktatlak, mit képzelsz te? Aludhatsz az órámon?” Ez már nem a bombázó felszolgáló selymes hangja volt sajnos, hanem a jó öreg, cigi-rekedtes Horváthné-féle. Azzal kapcsolatban azonban gyorsan dűlőre jutottam, a bukást sokkal kevésbé bánom, mint, hogy véget ért az álmom a jövő generáció nagyköveti címéről.
Posted on: Wed, 14 Aug 2013 16:51:48 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015