Álmodj velem egy álmocskát Régóta ámulok, hogy elmúlok, pardon, RÉGEBBEN nap mint nap ámultam, hogy milyen egysíkúan tudnak a politikusok 1. vagy gondolkodni, 2. vagy, ha nem úgy gondolkodnak, megszólalni. Egyébként nagy többségükben úgy is gondolkodnak. A tehetség itt sem minden bokorban terem. Azt gondoltam, hogy mindenki, aki ezzel foglalkozik, már csak tapasztalatból is tudja, amiket például én leírtam az elmúlt négy évben. Hát nem tudja. Pedig tapasztalja. Lehet, hogy túl sok mindent tapasztal - aki mindent möglát, mind fúr az oldali, mondja a nép -, lehet, hogy erre rárakódik még többek között az, hogy hinni AKAR bizonyos dolgokban - ezt úgy mondaná egy barátom, hogy ezt kell tennie, ha nem kívánja saját tükörképét mindannyiszor szembeköpni, ahányszor borotválkozáshoz vagy sminkeléshez lát, nem tudom. Valószínűleg rárakódik. Hiszen az ember mégsem fekhet le nap mint nap azzal a tudattal, hogy egy gennyláda vagyok. Nem, én megfontolt, pragmatikus észjárású ember vagyok, aki mindenkin szeretne segíteni, de csak akkor tud, ha előbb önmagán segít, hogy aztán teljes erejével...pfsssssz. Most még kirablom ezt a pár bankocskát, aztán céget alapítok, jótékonykodok, és megbecsült tagja leszek a társadalomnak. Igazán nem tehetek róla, hogy induláskor nekem nem adatott annyi, mint másoknak. Most még pár évig kurválkodok, s közben félreteszek annyit, hogy befektethessem valamilyen vállalkozásba, vagy részvényekbe, vagy kötvényekbe, esetleg egy jó üzletbe. Férjhez megyek, a gyerekeimet keresztény erkölcs szerint fogom felnevelni. Jó anya leszek és szerető feleség. (Félreértés ezúttal se essék: semmi bajom a kurvákkal, sem a kurválkodással, sokkal inkább azzal, ami erre vezeti az embereket. És most a "klasszikus" kurvákra gondolok, nem arra, aki "ésszel baszik", de még a polgárok szemében tisztes feleségre sem, aki társadalmi státusért, megbecsülésért, jólétért ment férjhez, ohne szerelem vagy akár vonzódás. Mintha hallottam volna egy afféle "celeb"- hogy én hogy utálom ezt a szót - esküvőről is nemrég, amelynél jó eséllyel feltételezhetők az előbbiek. Különben pedig az egész csak az efféle észjárásra volt példa.) A mese ezúttal is, mint minden más esetben, önigazolás. Mindegy, hogy milyen mese, csak mese legyen. Nem gyermekmese, bár az is így működik, hanem felnőttmese. Apropó: mi az, hogy "felnőtt"? Aki felnőtt, nem játszik? Dehogynem. És nem csak akkor, ha leül kártyázni, elmegy teniszezni, focizni, vagy esőnap van az üdülőben. MINDIG játszik, drága Olvasó. Hol ezt, hol azt. Persze nem úgy nevezi. "A Führer ma nagyon komoly volt" - ha tízszer le nem írta Göbbels doktor a naplójában, akkor egyszer sem. "Az egy vérszomjas fenevad volt" - köpködhet most a nemnáci Olvasó, és az Ő NÉZŐPONTJÁBÓL joggal. "A német nép és az emberiség hőse volt" - lelkendezhet ugyanazért a náci Olvasó. És, lássunk csodát, az ő nézőpontjából ez is helytálló. Olyannyira, hogy valószínűleg maga Hitler is osztotta. Az én nézőpontomból Hitler tulajdonképpen fel sem fogta, mit tesz. Belenézett abba a bizonyos tükörbe, még Führerré válása előtt, és egy teljesen jelentéktelen, bajuszos emberkét látott. Aki senkinek nem kell, semmire nem jó. Amikor, jóval később Göring meghívására Lord Halifax angol külügyminiszter Németországban járt vadászni (el is nevezték rögtön Hallalifaxnak), a kocsijához siető, egyszerű fekete ruhát viselő, általa élőben először látott Hitlert lakájnak nézte. De ki tud élni ezzel a tudattal? Senki. "Az Arany Ökörben, a haveri körben / a sikereimet mind értékelik". Mit tesz hát? Ugyanazt, amit a szervezete megszületése óta folyamatosan: kompenzál. Ha megszűnik kompenzálni, megbolondul. Ha a szervezet szűnik meg kompenzálni, meghal. Agyhalál, testi halál: valahol egykutya. Mit csinál tehát derék felnőttünk? Kigondol magának egy olyan szerepet, amelyben ő a HŐS. Ő az igazi férfi vagy nő. "Hivatalos" hőssé - Führerré, Ducévé, Vozsggyá, Poglavnyikká, Nemzetvezetővé, Caudillová - válása előtt azért nagy valószínűséggel párszor kibillentik ebből a szerepből. Akkor megszűnik játszani? Dehogy szűnik meg. Akkor valami olyat fog játszani, amelyben, más módon bár, de szintén hősként kerül ki a csatából. Ő lesz a MEGCSALATOTT FIATALEMBER. Ha nő, A FÉRFISOVINIZMUS ÁLDOZATA. Vagy A FIATALSÁGÁT FELÁLDOZÓ CSALÁDANYA. Ő lesz a MÉLTATLANUL MELLŐZÖTT MUNKATÁRS. Ő lesz a bankok, zsidók, multik, jogászok, kormány, nemzetközi összeesküvés áldozata. Mindegy, kié-mié, a hangsúly az ÁLDOZATON van. A méltatlanul elszenvedett sérelmen. A mártíromságon. "Nincs a teremtésben vesztes, csak én! Nincs árva más több, csak az én gyermekem!" Onnan, hogy az ember valaminek a kompenzálására, másképpen a MESETEREMTÉSRE képtelenné válik, egyenes út visz a pszichiátriára. Pedig az egész úgy indul, hogy a dolgokat olyannak látja, amilyenek. Hogy is mondják szépen? Nem tudja feldolgozni őket. Igen, nyájas Olvasó: FELDOLGOZNI. Átalakítani. Nem tudja olyan könnyedén átkonvertálni saját virtuális valóságába, ahogy azt a "normális" emberek teszik. Megakad. Mint a tű a hibás bakelitlemezen. Akkor hát...akkor hát a "bolond" lenne a józan? Abban a bizonyos dologban, amitől "bekattant", hát...bizony, az VOLT. Akkor, lehet, hogy csak egy szemvillanásra, meglátta a ködön, esőfüggönyön túl a hurrikán szemét. Egy szemvillanásra, de némelyeknél ennyi is elég. Nietzschénél ez Torinóban következett be. Egy kocsis verte a lovát. Megszokott jelenet az 1889 eleji Európában. De onnantól Zarathustra már csak nekünk hirdette az emberfölötti embert. "Azért szép könyveket írtam" - emlékezett később, ritka tiszta pillanatai egyikében. Nem is a mesével van az elsődleges gond. A Vezérnek is hős kell, a népének is. A Vezér beéri saját magával, a nép meg azzal, hogy ez az ember az Ő vezére, tehát a hősiességet valamiképpen átsugározza rá is. Nem kell érte semmit tenni, csak hinni kell Benne. Vagy még inkább: ŐT. S ezáltal: MAGAMAT, A HŐST. Hogy is énekelte az LGT? "Van, aki azért van, mert elhiszik." A Vezér hívei számára sokkal több egy despotánál. A Vezér az önértéktudat kulcsa. Különösen, ha él, de az sem baj, ha meghalt. Néha jobb is, mint ha élne. Gondoljon az Olvasó ismét a MAI nácikra és nemnácikra. Hiszen így nyugodtan olyannak lehet látni őt, mint amilyennek látni akarjuk. Őt? SAJÁT MAGUNKAT, mint mondtam. Ehhez képest a nemzettudat kiscserkész. Túl megfoghatatlan. Megfoghatóvá onnantól válik, hogy VALAKI mondja. Ha még VALAKIRE hivatkozik is közben, legyen az mitológiai, félig kitalált - félig történelmi személy, vagy olyan, aki valóban élt és ezalatt csinált VALAMIT (hogy VALÓJÁBAN mit, teljesen lényegtelen), ráadásul van valamilyen homályos ok arra is, hogy a mesére vágyó összekösse saját magát a mesealakkal, nos, akkor minden adott, hogy az illúzió tökéletessé váljon. A bibi ott kezdődik, ha a politikus és népe túl komolyan veszi az álmot. Nem jól írtam: ha azt HISZI, hogy az álom komoly. Hogy AZ a valóság. Ha benneragad. Ha nem képes másik álomra átváltani, amely természetesen szintén nem a valóság, de legalább annak egy IDŐSZERŰBB leképezése. Ha hasonlóvá válik a kártyázóhoz, aki a rulettasztalnál is kártyázni akar. Az ántivilágban, mihelyt az első hó leesett, az igazi magyar úr kocsit küldetett a kártyapartnereiért. Olvadásig ettek, ittak, különféle módokon űrítkeztek, néha - ritkán, általában havonta - mosakodtak, aludtak és kártyáztak. Faludy leírja Fényes László nagyapját, akit még nagybetegen is körülültek a cimborák, ott verték a blattot az ágyán. Egyszer épp nyerésben volt. "Adnál-e revánzsot?" - kérdezték a partnerek egy vesztes parti után. "Adnék én, hogyne adnék", válaszolta a nagyapa, "de már csak a pokolban adhatok." Azzal hátat fordított, és meghalt. Csak ennyit kellene felismerni. Időben.
Posted on: Fri, 27 Sep 2013 22:47:49 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015