És utasítsuk vissza az úgynevezett ultrák legnagyobb hazugságát, hogy ők az utolsó bástya, a hűség utoljára maradt hősies képviselői. A „Mi voltunk” közleményben is hosszan sorolják az aláírók, hogy ők „hóban, fagyban, kánikulában, viharban”, kudarcok idején is ott vannak és mindenhova elkísérik a csapatot. Nos, köszönjük, nem kérjük. Ne legyenek ott, keressenek más szórakozást! A hazugság ugyanis itt érhető tetten: ezek a társadalom perifériájára sodródott szerencsétlenek azt a hamis illúziót táplálják saját magukban, hogy szüksége van rájuk a klubnak, a csapatnak, a közösségnek. Nincs. Nem arra a pár száz (a Fradi esetében pár ezer) fanatikusra van szükség, aki szétveri a metrókocsit, verekedést provokál, trágár és rasszista rigmusokat skandál, tiltakozik a regisztráció ellen, hanem arra a több tízezerre aki már régóta ezek miatt nem jár meccsre. A családokra, a polgári közönségre, a fiatalokra, akik közösségi élményre, követendő mintára vágynak. A „Mi voltunk” szellemisége továbbra is elriasztja a futballpályáktól a jóérzésű embereket, pedig van a magyar futballnak baja elég, nem kellene koloncként még a zsidózóknak is ráakaszkodniuk. A saját fontosságukat hangoztató törzsszurkolók éppen olyan sebzett lelkű emberek, mint a visszautasított udvarló, aki végtelen szerelme jeléül zaklatja, bántja imádottját, abban a meggyőződésben, hogy annak csakis őrá van szüksége.
Posted on: Mon, 26 Aug 2013 06:26:09 +0000