Üdvözlöm a Kedves Kedvelőket! Úgy látom a tegnapi részlettel csúcsot döntöttünk. Köszönöm. Csak így tovább! :) Viszont nyugodtan írhattok megjegyzéseket is, megoszthatjátok másokkal, lájkolhatjátok is és a többi :) Addig is itt a következő. …ÉS A CIRKUSZ TOVÁBBÁLL (Tizenkettedik rész) 4 A légzése felgyorsult, enyhén kapkodó lett. A szuszogása csak annyival lett hangosabb, ami még éppen nem zavarta az ágy másik térfelén békésen alvó asszonyt. A megreccsenő ágyrugó hangja, ahogy a test előbb oldalra fordult, majd vissza, bejárta a ház csöndes zugait, egy pillanatra semlegesítve a konyhai csap csepegését is. Verítékfolt ütött át a pizsamán hónaljban és a mellkason tenyérnyire szétterjedve. Ralph Archer álmodott. Unalom, unalom, unalom. Ezzel a három szóval jellemezhetném, ami engem körülvesz itt ebben a nyomorult pusztaságban, ahol emberemlékezet óta nem járt egy teremtett lélek sem. Bátran állíthatom, ön az első. Én már csak tudom, hiszen én itt voltam azóta. No, jöjjön és üljön le ide mellém. Ide, ni, az árnyékomba, ami noha még nem nagy, de most már csak nőni fog. Látja a napot, már túl jár a delelőjén, de a javát csak most fogja magából kiadni. Én már csak tudom, hiszen hosszú ideje itt vagyok, és várok. Egyébként mi szél fújta erre, barátom, ahol a madár sem jár? Az arcából ítélve úgy gondolom, nem valami jó szél lehetett. De jöjjön csak közelebb! No, jöjjön már! Nem találkoztunk mi már valaha? Olyan ismerős valahonnan. A szemében mintha felfedezném az emlékezés szikráját. Az a fintor, ami megbúvik a szája sarkában, és olyan különös kontrasztot alkot a viselkedésével ellentétben, arra utal… Azt mondja, nem? Szóval csak eltévedt a nagy pusztaságban, reménytelenül keresve a kivezető utat. Megmondom az őszintét, nehéz lesz. Hogy honnan tudom? Mert én is ezután kutatok, noha belátom, elég furcsán hangzik ez pont az én számból. Jaj, de mit is beszélek, de balga vagyok, hisz’ nincs is szám. Ugye belátja, kedves ismeretlen idegen, milyen gondatlan volt a teremtőm, mikor pont ezt a fontos szervet felejtette le rólam. Azaz csak egy vérvörös pontot ejtett száj gyanánt, mint a szemeim vagy az orrom. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az utóbbi időben nem nagyon lett volna rá szükségem. Azért valamilyen módon eljut magához, mit is gondolok, és ugye, nem untatom? De tényleg nem ismerjük egymást? Bár megváltozott, az arca mégis olyan, mint… Jó, ha nem, hát nem. Persze, jöjjön csak közelebb, hiszen ott rövid úton megsül. Én már csak tudom, hiszen itt vagyok azóta. Sok hasonló napban részesülhettem hosszú életem alatt. Nézze csak itt a testemet a zakó alatt, ni! Még most is feketéllik a helye, ahol egyszer megperzselődött. Még jó, hogy a fejemen van ez a kalap, legalább nem kapok napszúrást. Magának is csak jobb lesz itt az árnyékomban. No látja, így mindjárt más. Egyébként, ha nem zavarja a fecsegésem, akkor mesélnék csak úgy, az idő múlatása végett, amíg összeszedi magát. Persze, csak ha érdekli egy ilyen kivénhedt bohóc hablatyolása. Jaj, hol is kezdjem. Talán legjobb lesz a legelején. Ez nagyon, nagyon régen történt, az emléke már csak ködösen él bennem, de hát az én szalmaagyam sem lehet káptalan. Mindenesetre jó dolog volt megszületni a teremtőm kezei közt. Az a furcsa bizsergés, amit az utolsó szalmaszál helyére fűzésekor éreztem, az valami… valami csodás volt. Talán ahhoz hasonlítható, amit az emberek az első lélegzetvételnek neveznek, bár én nem sírtam fel, mint a csecsemők, igaz, akkoriban még nem is lett volna mivel. Csak a lelkem sírt örömében. Annyira, de annyira örültem az életnek, hogy azt el nem mondhatom, és nem volt okom panaszra. A faluban a csodámra jártak, ami talán meglepő, de gondoljon csak bele, én voltam az első és egyetlen madárijesztő a környéken. Hú, de meg tetszett ijedni. Úgy tesz, mintha eddig nem látott volna, csak a hangom hallja. Szóval így volt? Vigyázzon, a szeme elárulja, pont úgy, mint a kis Ralphot azon a végzetes napon. 5 Akár több tonnás betontömb zúdult volna rá, úgy eszmélt, s próbálta megtartani magát a kőfalnak támaszkodva. Az, hogy egy pincében kuporogott, akkor vált világossá előtte, amint vörösre dagadt szemei végre hozzászoktak a sötéthez. A két szemgolyó annyira kiszáradt, hogy minden pillantás tűszúrással ért fel, amit mintha egyenesen Slim kitágult pupillája közepébe döfnének bele. Felnyögött. Arca áramütött ember grimaszába torzult, ahogy a torkáról felszakadó váladék égette egész szájüregét. Kiköpte az irritáló anyagot, de a vékony, tapadós nyálcsík éppen csak kifolyt a szája szélén, ott lifegett, majd az állához tapadt. Késztetést érzett, hogy letörölje, ellenben bárhogy próbálkozott, kezei továbbra is bénán csüngtek. Pedig össze kell szednem magam mihamarabb, gondolta, és az apró, falba vágott résre nézve már tudta is a miértjét. A pinceablakon betüremkedő sápadt fénysugár az utolsókat rúgta. Fénye ugyan még elhatolt hozzá, de már nem oltalmazta. Egyedül volt. Vagy mégsem? Szeme sarkából mozgást észlelt. Odakapta a fejét. A sötét mélyén egy kazán rácsos ajtaja vicsorgott rá gonoszan, és igen, mintha ült volna mellette valaki. Határozottan más alakja volt, mint az előtte heverő papírdobozoknak, és… Mégsem az mozdult meg először, hanem a doboz. Felpuffadt, kiszakadt, és egész tartalmát a földre hányta. A fénysugár lassan arra kúszott. Nem látott mást, mint véres rongydarabokból elősereglő ököl nagyságú férgek hadát. Ott kutakodtak a halom körül, vagy netán azok… Igen, emberi maradványok, gondolta Slim megdelejezve a látványtól. Érzékszervei kihegyezve figyeltek minden egyes mozzanatot, hogy továbbítsák azt megkínzott agyába, ahol a képek egy másik világ, másként értelmezett illusztrációi lettek. Összerezzent, ahogy a kazán fémrácsa lecsapódott. Az alak eltűnt a kazán mellől. Hova lett? – hasított belé a kérdés. Zihálva, kikerekedett szemmel pásztázva az egyre baljóslatúbban besötétedő pincét. Olyan érzése támadt, hogy a bogarak is hamarosan észreveszik a társaságát, valójában mégsem ettől rettegett. Azt a valamit kereste a kazán mellett. Érezte a leheletét. Sehonnan sem jött, mégis mindenhonnan. A falak hidegen lüktetve döngették a hátát, és egy alaktalan sercegő hang hol felerősödött, hol elnémult, elmérgesítve a káoszt. Régen elporladt virágok illatát érezte megfeszült szaglóidegeivel. Az illatok világa teljes valójában tárulkozott ki előtte. Érezte a kazán füstjét, az ablakon belibbenő szellő fojtogató porszagát, a téglák nedves, orrfacsaró bűzét, a fenyőfa gerendák gyantáját, a homok hánytató dohosságát. Lehetetlent kísérelt meg, mikor fel akarta dolgozni mindezeket. Forgott vele a világ. Menekülésképp könyökhajlatába fúrta az orrát, nem készülve fel bőre kipárolgására. Az izzadtság úgy irritálta, amitől felfordult a gyomra. Kétrét görnyedve, kezét a gyomrához szorítva öklendezett anélkül, hogy bármit is kiadott volna magából. Ellenben a nyelőcsövébe beálló görcsös fájdalom csak tovább rontott amúgy is kilátástalan helyzetén. És ott lappangtak még a hangok. Még mindig. Minden irányból érkeztek újabb és újabb hullámokban. Madárcsivitelés, egy távolban elhaladó mozdony hosszan elnyújtott füttyjele, a téren álló templom harangjainak bongása, énekszó – valami egyszerű gyerekdal? -, egy recsegő rádió, fékcsikorgás… minden, ami az élettel együtt jár. Csakhogy Slim élt-e még egyáltalán? A fénysugár egy utolsó villanás kíséretében végképp megszűnt létezni. Indulnia kellett. Nem lebegett előtte pontos cél, csak el innen a lehető legmesszebbre. Erre késztette a végtagjaiban lassan megpezsdülő élet. A síkos téglafalba kapaszkodva tápászkodott fel, majd bizonytalan léptekkel a pincelépcső felé botorkált, minduntalan figyelve, nehogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben találjon valami… valami szörnyűt. Tekintetét félve a feljáró tetejéig emelte. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha számtalanszor átélte volna már ezt a helyzetet. Lent állt a mélyben, és fel kellett jutnia, ha meg akarta találni önmagát, ha újra biztos akart lenni olyan dolgokban, melyik vajon a jobb és melyik a bal keze, vagy netán tényleg az a keze, s nem véletlenül valami másik testrésze. Megtorpant. Már éppen lépett volna fel az alsó lépcsőfokra, mikor mozdulatlanná dermedt. Minden másnál mélyebben érintette a neve elvesztése, s ilyen módon egész lényének egyik pillanatról a másikra való elszemélytelenedése. Hiába is gyötörte, emlékezete törölte ezt a kapcsolt információkkal egyetemben. Nekivágott a lépcsőnek. A fokok nyikorgása éles halálsikolyként zihálta be a teret mögötte, ahova nem mert nézni, mert tudta így is – képzelete nagyon is valósan felvázolta előtte -, az árnyak életre keltek, a falakról a vízpermet fölfelé hullott, miközben az zöld fénnyel foszforeszkálva lüktetett hozzá. A széthasadó dobozból egyre több bogár mászott elő, nyálkás hátukon megcsillantva a síron túli fényt. Nem kis meglepetéssel állapította meg, hogy térdei remegnek, mintha lábai valóban gumiból lennének. Tétován, meg-meginogva lépkedett tovább, beharapva ajkát. Így igyekezett visszanyerni önuralmát itt az összeomlás szélén. Eljött az a pillanat, amikor nem mutathatott félelmet, s kellett ezt tennie saját jól felfogott érdekében. Gondolatai folyamában arra eszmélt, hogy a pincelejáró tölgyfa ajtajának elrozsdásodott kilincsét markolászta. Talán csak pillanatok, de kieshettek hosszú percek is az életéből, és már sosem derül arra fény, miként jutott fel a lépcsősor tetejére. Innen lenézve az áthatolhatatlan sűrűséget látta kavarogni. Hátat fordított a mélységnek, és lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett. Zárva. Ebben a pillanatban a hömpölygő űr meglódult felé. 6 A Plymouth mohón falta a kilométereket. Szabálytalanul beállított fényszórói csálén pásztázták a messzeséget, ráadásul a baloldali fényforrás már elég gyengén muzsikált, hogy egy régóta esedékes gépjármű vizsgán ne engedjék át. Ez mindenesetre nem lebegett vészes kardként szegény autó motorháza felett, mivel gazdájának esze ágában sem volt a közeljövőben levizsgáztatni. Kevin Chandler úgy volt ezzel is, mint általában mindennel az életben. Ha valami könnyen jött, azt megszerezte, de ha kicsit is tennie kellett érte, hát akkor az a valami ott rohadhatott az idők végezetéig meg még két napig. Legfőképpen eme beleszarós viselkedése és más egyéb tisztázatlan ügyei miatt kellett otthagynia az iskolát, amit egyébként cseppet sem bánt, mivel így egész nap szabadon lógázhatta a lábát. Papíron Terry Butler Sunoco benzinkútján dolgozott, és itt a dolgozott szót tömeges idézőjelek közt kéretik érteni. A munkája nem állt egyébből, mint a 23-as megyei úton néha elporoszkáló és alkalmanként a kúthoz betérő vendégeket kiszolgálni. Ez Kevinnél jelentette a kocsi feltöltését – a literszámlálóval egy igen primitív szerkezet segítségével lehetett csalni, amit Kevin végtelen lelkesedéssel meg is tett a maga zsebére – és a szélvédőre löttyintett szappanos vizes-szivacsos akciót, ami legtöbb esetben csak maszatosabbá tette az üveget. A Plymouth-szal sem törődött többet. Ingyen megtankolta Terry kútjánál, aztán tolta neki, ami a csövön kifért. Szokásához híven nyomta becsületesen a gázpedált most is a Montpellier-i autósmoziból hazafelé jövet. Rajta kívül még négyen ültek a kocsiban: Charlie Webb, Nick Riley és annak két egyébként mindenre kapható lány ismerőse. Velük a Burton-féle ABC-ben futottak össze sörvásárlás közben, ahol a lányok hamarjában el is csábultak némi szombat esti bulizásra. Kevin vezetett, ami azt jelentette, hogy a kis csapatban a lehető legjobb kézben a kormány. Charlie Webb az anyósülésen terpeszkedett mellette, jobbjával az ajtót tartva, hogy az ki ne nyíljon – nézeteltérésbe keveredtek a Montpellier-i rosszfiúk egy lelkes csapatával, és ennek leginkább az ajtó látta kárát -, a másikban egy frissen nyitott dobozos Bud-ot szorongatott. A legvisszafogottabb állítás szerint is talajrészegen bámult előre meredten a mocskos, madárszartól pöttyös szélvédőn át. A szintén már eltompult Nick Riley cseppet sem zavartatva magát senkitől a szőke lánnyal foglalatoskodott. A művelet nem állt egyébből, mint összefogta a lány haját, míg az a nyitott slicce fölé hajolt ütemesen bólogatva. Barátnője egykedvűen nézte őket. Két nagy korty felébresztette Kevint tespedtségéből. Az üres dobozt fél kézzel összegyűrve kihajította az útra, és nagyon férfiasnak ítélte ezt a dolgot, amiért büszke is lett magára. - Ki akar vezetni, srácok? – rikkantott fel. Nem tolongtak a vállalkozók, így bedobta régi jól bevált trükkjét, és feltekerte a zenét, aztán a padlóig nyomott a gázpedál mellett elengedte a kormányt. A Plymouth-t most egyedül a lendület és a tessék-lássék beállított futóművek, de leginkább a jóisten – már ha ilyen késői órán képes volt még foglalkozni öt felelőtlen suhanccal – tartotta az úton. A kocsi megugrott, mint ami egészben akarja bekebelezni az előtte tornyosuló sötétséget. A fényszórók mit sem segítettek a tájékozódás szempontjából, mert ha meg is láttak volna valamit, akkor annak már a motorháztetőn kellett ülnie szétkenődve, mire a kocsi lefékeződik. - Ezt nézzétek! – kiabálta túl Kevin a zenét magasba lendülő karokkal. Kitörő üdvrivalgás fogadta. A sarokban ülő lány hatásosan felsikoltott, Nick Riley elengedte az ölébe bukó barátnő haját, és kurjongatva tapsolt, aztán belebokszolt Kevin vállába műbalhét provokálva. Charlie Webb megfeledkezve a gondjaira bízott ajtóról, két kézzel rázta fel a dobozt, hogy aztán a kilövellő sörrel, akit ért, bepermetezzen. A kocsi egyre gyorsult. A motor természetellenes üveghangokat kezdett produkálni, a sebességmérő óra mutatója pedig a harmadik harmad vége felé rezgett. Az egész Plymouth ördögien rázkódott, bármely pillanatban széteséssel fenyegetve. A rossz ajtó melletti résen kibírhatatlanul fütyült a szél, mint valami vészjelzője az eljövendő eseményeknek. Charlie Webb a nagy sörrázás közepette elsőként vette észre az előttük felsejlő féklámpák vörös fényét. - Játszunk el velük egy kicsit – javasolta. Háromszor kellett nekiugrania a mondatnak, mire sikerült végre kinyögnie, amit akar. Kevin megragadta a kormányt. - A szívemből szóltál, Chuck. - Megfingatjuk a kis szarjankót. - De meg ám! – kurjantott Kevin. Eszelősen rátapadt a dudára, a reflektorral pedig úgy villogott, mint akit görcs rángat, ahogy egyre közelebb került a vörös fény. Pár méter választotta el őket, aztán már annyi sem. A Plymouth keményen nekikoccant az előtte félrehúzódó, utat adni igyekvő éjfekete Pontiac-nek. Folytatása következik
Posted on: Wed, 13 Nov 2013 15:43:18 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015