A Zalában és a Nyugat-Dunántúlon játszódó Metró könyv egy részletet. Milán engedelmével, közzététel előtt egy kicsit megpiszkálva, feljavítva és érthetőbbé téve. Megjegyzem, azoknak ajánlom, akik most olvassák a Fény Felé-t, mert a cselekmény éppen ugyanúgy nem részletezi a tájat, inkább az akcióra és a párbeszédekre épít. Mindez pedig, ahogy Milán barátom említette, a teljes első fejezet! --- 1. Fejezet Hazatérés Öt és fél évvel később… A helyőrség parancsnoka lassan lépked az egyik barakk felé. Egy fekete ruhás, magas ember követi, kezében egy rozsdás fémkupaccal amit ő a megbízható fegyverének nevezett. Mikor a helyőrség ajtaján belépett, az őr számon is kérte, hogy mégis mire vélje ezt a tizenéves vackot. Ő csak annyit válaszolt, hogy sok jó szolgálatot tett már neki ez a csúzli. Már majdnem a helyőrség végén járnak, mikor a parancsnok megálljt int és bekopog a tőle jobbra lévő ajtón. - Ki az? – ordított ki a szobából Tamás. - Vendéged érkezett! – válaszolt a parancsnok. - Nekem…vendégem? - Igen, neked! Gyere ki azonnal, ne várakoztasd, itt áll az ajtó előtt! Tamás felkel a sarokból, elrakja a könyvét és ajtót nyit, egy ideig habozik, látszik rajta, hogy nem igazán tudja ki is áll előtte. Majd fél percig áll az ajtóban szótlanul, aztán kérdően néz a vendégre. - Te meg ki vagy? - Nem is emlékszel rám barátom? - Nem vagy a barátom, nem is hiszem, hogy bármikor találkoztunk volna! –éppen arra készül, hogy becsapja az ajtót, de ekkor belehasít egy emlék. –Szarka… te vagy az? - Igen, én vagyok az, visszatértem. Tamás dermedten és libabőrösen állt ott, nem tudta elhinni, hogy ennyi év után mikor már rég feladta a reményt, hogy visszatér mégis újra látja Szarkát. - Gyere be gyorsan! Bent beszélünk! – tiszteleg a felettesének, majd eláll az ajtóból. - Viszlát uram, öröm volt megismerni önt! – kezet nyújt a parancsnoknak. - Hm… – megszokta, hogy a nála kisebb rangúak vagy az idegenek tisztelegnek és nem kezet nyújtanak neki, de ezúttal nem akar vaskalapos lenni, megrázza Szarka jobbját, majd sarkon fordul és elindul a parancsnoki szoba felé. Szarka hátára veszi a fegyverét belép a szobába és becsukja maga után az ajtót. Ahogy beér kezet fog Tamással és megveregetik egymás hátát. - Úgy sajnálom, hogy nem ismertelek fel. Már feladtam a reményt, hogy valaha visszatérsz. - Semmi gond, a lényeg az, hogy élek. Nem semmi kalandban volt részem az utóbbi tizenegy év alatt. - Gyere, ülj le, és mesélj! –egy fa széket hoz a szoba közepére, ő maga pedig leül a másik székre a sarokban, ahol az előbb olvasgatott. - Várj egy percet, előbb tudnom kell, hogy velem tartasz e ma egy rövid útra. Csak egy kis túra a megyeházára, a tűzbolha fészken át. - a hátizsákját ledobja a földre és leül a neki kikészített székre. - Persze, hogy veled tartok, de miért szükséges ez az út? - Amikor beértem a városba, egy gárdistával üzenetet küldettem Békésinek. Pár méterre voltam a helyőrség bejáratától, mikor a semmiből odatoppant mellém egy futár és egy darab papírt adott a kezembe. Az állt benne, hogy üdvözöl újra itthon, nagyon örül, hogy élve visszatértem és látogassam meg még ma délután, az út miatt pedig ne aggódjak az anomáliák helye nem változott nagymértékben, az egyetlen akadály még mindig a Láng alagút. - Értem. Mikor indulunk? - Dél fele. Addig mesélek egy kicsit a hosszú utamról. Tamás hátradől a székben és kíváncsian várja, miket regél barátja az útról. Szarka megköszörüli a torkát, sóhajt egyet és belekezd. - Mint tudod 2027-ben hagytam magam mögött a Gárdát, az első fél évben nem igazán álltam meg sehol sem huzamosabb időre. Nem is volt rá okom! Egy embert sem láttam, csak mutánsokat, azok elől meg jobb volt eltűnni. Nem ütköztem különösebb akadályba, egészen addig amíg nem találtam szembe magam a Dunával. Szűk egy hónapba telt amíg összeeszkábáltam egy kisebb tutajt. No, de nem is ez volt a húzós része, hanem amikor a folyón való átevezés közben hirtelen valami alulról meglökött. Először azt gondoltam magamban, nem lehet ez más csak egy elsüllyedt roncs. Mikor azonban megláttam a vízfodrozódását és egy csápot kiemelkedni a vízből, rájöttem ez bizony nem roncs, hanem ahogy később a Mártaiaktól megtudtam, egy ostoros harcsa, csak éppen nagyobb méretekben mint az ő Zagyvájukban úszkáló 20 centis példányok. A Dunában úszkálók között a másfél méteres még kicsinek számít, szerencsém volt, hogy én is egy ilyennel találkoztam. Belelőttem vagy 3 tárat az átkozottba, eltűnt, azt hittem megöltem, de pár másodperccel később alulról rám rontott olyan erővel, hogy elvesztettem az evezésem ritmusát és elkapott az áramlat. Nem bírtam vissza nyerni a stabilitást, egyre csak sodort az ár. A tutaj hirtelen kettétört én leestem bevertem a fejem egy sziklába és… és nem tudom mi történt utána. A túlparton tértem magamhoz, sértetlenül. Fogalmam sincs hogyan történhetett, hogyan szakadtam el az ártól és sodródtam a partra. Tábort vertem a parton, egy hétig maradtam ott. Az év hátralévő részében, ugyanabban volt részem mint, a Duna előtt, csak mutánsok és semmi emberi. Már kezdtem feladni a reményt, hogy bármiféle civilizációt találok Keleten. Azonban a 2028-as év Júniusában a hajdani Veresegyháztól Északra embereket láttam meg a távolban, legalább egy tucatnyian voltak, táboruk mellett magas őrtorony állt, a torony tetejére pedig piros-fehér-zöld zászló volt kitűzve egy fekete madárral a közepén. Jól felfegyverzetteknek tűntek, látszott rajtuk, hogy nem valami fosztogató zsiványok. Életemet kockára téve csak úgy minden elővigyázatosság nélkül oda sétáltam hozzájuk. Nem lőttek, de nem is fogadtak túl szívesen. Pisztolyaikat és puskáikat egyenesen rám tartották. Az egyik aki a vezetőjüknek tűnt előlépett a többi közül és az arcomba ordított: „Maga a Varjú birodalmának határán áll, 10 másodpercet kap arra, hogy válaszoljon mi okból jár erre felé és ki maga!” Azt mondtam neki, hogy egy Gödöllői túlélő vagyok, az utóbbi tíz évben lakásom mély pincéjében húzódtam meg és a közeli hentes és pék boltból szereztem az élelmem, valamint gyakran kijártam a határba vadászni. Erre a parancsnok azzal jött, hogy Gödöllőn nem élhettem volna túl, mert a várost vegyi támadás érte. Próbáltam magyarázkodni, de nem ért semmit, elhurcoltak egy fogdába és 2 hónapon át ott tartottak. Időközben az őrök beszélgetéseiből megismertem a Varjút, először nagy örömömre csupa olyasmit hallottam ami megegyezik a Gárda elveivel. Ők is az egyesülésre törekednek, de nekik nagyobb terveik vannak, egész Magyarország egyesítésében gondolkodnak, de aztán megismertem az igazi oldalát ezeknek a törekvéseknek. A szomszédos államokkal szemben burkoltan, de száz százalékig ellenségesen viselkednek. Ha diplomáciai úton nem megy hát fegyverrel kényszerítik őket arra, hogy beolvadjanak a Varjúba. A vezetőjük arról kántál, hogy egy zászló alá vonultatja Magyarország teljes népét, de ehelyett a kisebbségek kiirtását már előre megtervezte. Egy nap egy ember viharzott végig a folyosón, de nem átlagos maszk volt rajta, különbözött a többitől és 2 fegyveres őr követte. Megállt a cellám előtt, bejött és így szólt: „Nos, hát maga lenne a betolakodó. Kérdéseim vannak magához. Az nyilvánvaló, hogy maga hazudott a határőrnek, így én magam jöttem ide, hogy kihúzzam magából az igazságot. Van kedve egy játékhoz? Persze, hogy van, hiszen én döntöm el! A játék lényege, ahányszor nem ad értelmes választ a kérdéseimre annyiszor húzom meg a ravaszt, csak egy golyó van a tárban, nem tudni mikor hagyja el a pisztolyt.” - Mit tettél? Egy ilyen helyzetből nincs kiút!- vág közbe Tamás. - Cselhez folyamodtam! Még az első hónapban elkészítettem egy kezdetleges pengeszerűséget. Ezt minden nap amikor jöttek az őrök átkutatni, belecsúsztattam a szellőzőbe, de úgy, hogy mindig újra magamhoz tudjam venni. Mikor Varjú elővette vaskos pisztolyát és gonoszan mosolygott, tudtam, hogy ha nem tervelek ki gyorsan valamit így is és úgy is fejbe lő, akár hallgatok, akár elkezdek beszélni. Ezért hát azt mondtam neki, hogy elmondok mindent csak hajoljon közelebb, hogy a fülébe súghassam, mert nem akarom, hogy holmi őrök is halljanak ilyen információkat. Varjú mit sem sejtve, fülét hegyezve, közel hajolt hozzám, ekkor előrántottam a hátsó zsebemből a pengém és odasúgtam neki: „Üdvözlet a Gárdától.” Majd szíven szúrtam, a földre hajítottam abban a hitben, hogy halott, a kint álló őrök egyikének elvágtam a torkát, a másikat hátulról megfojtottam, elvettem a pisztolyát és egy gránátot a hátizsákjából, majd elkezdtem sprintelni a kijárat felé ahogy csak bírtam, szerencsére közel volt a cellám a kapuhoz és egy őr sem vett észre. A következő egy hétben sorra játszottam ki a Varjú őrjáratait és a keresőcsapatokat, a határvonalon is könnyedén átjutottam. 2 hétig céltalanul bolyongtam, míg egyik nap felértem egy dombra és megpillantottam magam előtt Hatvan városát… de ezt majd később folytatom, most jobb lenne, ha kezdenénk készülődni, nem 2 perc odaérni a Megyeházára. - A Varjúval mi lett? Nem szakadt darabokra miután megölted a vezetőjüket? - Nem. Hallottam pletykákat arról, hogy még életben van… de nem is tudom, hogy miben higgyek. Esküdni mernék, hogy a szívébe döftem a pengét, de nem olyanoktól hallottam a történeteket akik alaptalan pletykákat szajkóznak jobbra-balra. Kezükbe veszik fegyvereiket, hátizsákjaikat és kisétálnak az ajtón. A helyőrségre most érkezett a lőszerszállítmány, mindenki a raktár körül sürög-forog. - Tökéletes. A parancsnok is a lőszerrel van elfoglalva. Szerencse, ha a körletében lenne, biztosan észrevenné ahogyan a kijárat felé megyünk. – mondja Tamás. Gyorsan a kapuhoz szaladnak és kiugranak. Elindulnak a széles sztrádán jobbra a Láng alagút és a városközpont irányába. Az égen egy csapat turul köröz. A turulok hatalmas mutánsok, azok szerint akik láttak egyet közelről a sasból mutálódott. Az embereket nem támadja meg, ha nem provokálják, inkább a varjakra vadászik. Tamás és Szarka időközben a Láng alagút bejáratához érkeznek ami egy lángoló betonboltozat. Mindketten elrakják lőfegyvereiket és a késeket kapják elő. Az alagútban élő tűzbolhákra nem éri meg a lőszert pazarolni. - Ne kapcsold fel a lámpád és szorosan kövess! Ha támadnak a potrohukra… - Szarka még magyarázna tovább, de Tamás közbevág. - Nyugi, tudom hogyan kell átkelni az alagúton. Gyerünk! Beugranak a lyukba és a fészek kellős közepén találják magukat. Lassan és óvatosan haladnak előre, a tűzbolhák általában rá se rántanak, ha valaki átkel a fészkükön, de ha egy óvatlan személy hangos zajt kelt annak bizony nem kegyelmeznek. A falakból nagy gömb alakú burkok állnak ki, ezekben fejlődnek a fiatal mutánsok lábatlan férgekből, felnőtt, erős tűzbolhákká. Mikor egy egyed bevégezte fejlődését, szétfeszíti a burkot amelynek darabkái elterülnek a földön, Szarka egy ilyen darabkára lép rá, ami hangos reccsenéssel törik ketté. A fészekben azon nyomban beindul az élet, az alvó bolhák előmásznak rejtekeikből és fenyegetően közelednek Tamásék felé. - Lassan hátrálj és lassú, hosszú mozdulatokat végezz a késeddel, talán visszariaszthatjuk őket a járataikba. Tamás követi az utasításokat, de a bolhák tovább közelednek és egyre hangosabb ciripelő hangot adnak ki. Szarka oldalba böki Tamást és kézjelekkel elmutogatja: „Háromra vedd elő a puskád és uzsgyi!” Mindketten egyik kezükkel fegyverükhöz nyúlnak. -Három! – ordít fel Szarka és futásnak erednek. Az ezernyi mutáns a nyomukban, néha-néha visszanéznek, hogy leadjanak egy sorozatot. - Ha a feljárathoz érünk, próbáld meg visszatartani őket amíg felnyitom a kaput! - Meglesz! - Remélem megtanultál jobban célozni a tizenegy év alatt. - Hát… fogjuk rá! Nem vagyok egy mesterlövész, de közelről, ha kell eltalálok akármit. - Ott a kijárat, fedezz! – Szarka a kötélhez szalad és elkezdi felhúzni a kaput, Tamás beugrik egy kőhalom mögé és a közeledő hordát lövi. - Pusztuljatok rovarok! – lelő két tűzbolhát melyek lángba borulnak és elpusztulnak. A horda visszahőköl, de csak azért, hogy átengedjék az „őrzőket” akik a tűzbolhák legnagyobbikai, kétszer akkorák mint az átlagosak és perzselő lángcsóvákat okádnak ellenségeikre. - Őrző! –ordít Tamás - Tarts ki! Még kell egy kis idő! Tamás egy egész tárat kilő az őrzőkre, de azok meg sem érzik. Újratölt és ismét kilövi az egész tárat, csakúgy mint az előbb lepattogzik minden golyó. - Szarka, Szarka, Szarka! - Lődd a torkát, ott vékony a kitin páncélja! - Megpróbálom! –betölti utolsó tárát és megcélozza az egyik őrző torkát. Elereszt két lövést és az őrző hirtelen megtorpan, pár másodpercig csak áll mozdulatlanul, aztán nagy puffanással összedől és lángra lobban. A tűz beteríti az alagutat teljes szélességében ezzel egy égő falat állítva a tűzbolhák és Tamásék között. Szarka éppen végez a kapu felnyitásával és int. Gyorsan felszaladnak a feljárón és eléjük tárul a város buszmegállója, jobbra a városi stadion vagy inkább a volt városi stadion, előttük pedig olyan 50 méterre a Gárda magas, erős barikádjai állnak. - Nem is volt olyan nehéz. –mondja Szarka és szélesen mosolyog. - Végül is nem haltam meg, csak majdnem… Hátukra veszik fegyvereiket és lassan a barikádhoz sétálnak. - Á! Tamás, rég voltál itt a belső városrészen. – mondja az őr. - Igen Tizedes, nem volt sok dolgom a helyőrségen kívül manapság. - Értem! No, ha már ide jöttél, be is mész? - Be! Ja és a barátom is! Nem tudom emlékszel e még Szarkára. - Szarka? Nem rémlik…mindegy! –füttyent egy nagyot és a vaskapu lassan nyílni kezd. Besétálnak a kapun, lefordulnak balra a sarkon és a Megyeháza felé veszik az irányt. - No, Tamás ha odaérünk fizetek neked egy italt! - Ugyan, ha te nem vagy nem tudtam volna megölni az őrzőt, de azzal megköszönheted, hogy folytatod a történeted. - Folytatnám én, csak azt nem tudom hol tartottam. Ja, igen. Ott, hogy elértem Hatvant. Nos, hát –megköszörüli torkát. - ahogy a dombra felértem megláttam a várost. Ami egyből szembetűnt az egy kis szögesdrótkerítés volt a főút közepén. Gyorsan leszaladtam a dombról és a kerítéshez siettem. Igazából így visszagondolva nem is tudom miért nem voltam óvatosabb. Hiszen joggal gondolhattam volna, hogy ugyanolyan fogadtatásban részesülök, mint a Varjúnál. A kerítésnél egy zöld ruhás ember állt aki milyent odaértem barátiasan köszöntött: „Üdvözlégy utazó, rég nem érkezett hozzánk senki sem a külvilágból, de nem számít, köszöntelek a Keleti szövetség területén, érezd jól magad!” majd kinyitott előttem egy kis kaput, bevezetett és utamra engedett. A kapun belül egy ember állt a falnak dőlve. Ahogy meglátott felkiáltott: „Hé, te! Harcedzettnek tűnsz, ha segítenél a Szövetségnek pár bandita ellen, menj tovább a főúton a vasútállomásig és keresd Góliátot!” én csak bólintottam és mivel másfelé nem is vezetett az út elindultam a főúton. Egy ideig senkivel sem találkoztam, azonban a Zagyva előtt egy egész méretes őrposzt állt, ahol tájékoztattak arról hogyan keljek át a folyón. Először is a gázmaszk és egy gyengébb minőségű védőruha viselete kötelező volt, valamint egy kis dízelmotoros kompon kellett átkelni. 10 perc múlva már a túlparton voltam. Onnan már csak pár méter volt a vasútállomás. Mikor odaértem elállt a lélegzetem az erődítmény láttán, jobban őrzött és nagyobb volt mint 2027-ben a Gárda bázisa. Csak egy apró kikérdezésen kellett átesnem és be is engedtek. Belülről még elképesztőbb volt az erődítmény. Az épület egyik szárnyát raktárnak rendezték be, másik szárnyában a közös termek, étkezőhelyek, irodák és alvókörletek voltak, a nagyterem pedig csodásan ki volt világítva. Egy kis kérdezősködés után elindultam Góliáthoz aki mint később kiderült a frakció második embere és hadi vezetője volt. Bekopogtam az ajtón és pár másodperc múlva egy ember jelent meg az ajtóban és így szólt: „Jöjjön be!” bementem és leültem egy székre, majd végigpillantottam Góliáton, a neve ellenére egyáltalán nem volt egy óriás. Alacsony, tömzsi ember volt, de az esze vágott, mint a borotva nem véletlenül volt a frakció hadvezére. Nem beszélgettünk túl hosszasan. Bemutatkoztunk, majd rátértem a lényegre és megegyeztünk, hogy segítek a Szövetségnek a holnap hajnali támadásban az Ezüst golyó ellen, akik a Szövetség legnagyobb ellenségei voltak. Egy banditabanda akik senkinek sem kegyelmeztek, Nyugat-Hatvan és Kerekharaszt nagy részét kontrollálták, de ezen változtatni akartak. Kezdett sötétedni szóval elvezettek a hálókörletembe, a másnapi támadásra friss akartam lenni ezért korán elaludtam. Hajnalban az ordibálásra keltem. Kisétáltam a nagyterembe ahol nagy sürgés-forgás folyt, mindenki készülődött a támadásra. Góliát a terem közepén állt és éppen beszédet mondott, beálltam a többi katona közé és hallgattam a buzdító szöveget: „Barátaim, társaim! Évek óta szenvedünk az Ezüst golyó fosztogatóinak támadásaitól, de ma visszavágunk! Egyesült erővel legyőzzük Őket! Végre megszerezzük a rég áhított Tesco-t és a strandot! Beteljesítjük a Szövetség álmát! Nem fogja mindenki túlélni, de aki elesik hősi halált hal a Szövetségért! Most pedig Gyöngyös, Hort és Kelet-Hatvanért, a Keleti szövetség dicsőségéért utánam!” a száz-százhúsz tagból álló had egységesen megindult, átvágtunk a síneken ahol egy rövid eligazítást tartottak. Felosztottak minket két hadtestre és mindkét hadtesten belül három osztagra. Én a Taurus hadtest Spártai osztagába kerültem… - Szarka! – abbahagyja a mesélést és felnéz az útról, egy öreg, szakállas gárdista szólította. – Hát te visszajöttél? Emlékszel még rám? Én vagyok az, a jó öreg Csavar. - Persze, hogy emlékszem rád te öreg róka! Nem vagy te már túl öreg az őrjáratozáshoz? - Nem őrjáratozok, csak tengődök itt, három éve nem is csinálok mást. - Tarts velünk a Megyeházára, útközben egy kicsit nosztalgiázhatunk. - Szívesen veletek megyek! – kezet fog Tamással, Szarkával és elindulnak. Útközben sokat nevetnek vagy éppen szomorkodnak a régi idők történetein. Tamás és Csavar sosem találkoztak ezelőtt, de gyorsan összeismerkednek. Csupán 15 percbe telik és máris a Megyeházához érnek. A háború előtt nagy épület volt, de mostanra csak egy kis része maradt épségben. A szombathelyi összecsapások idejére a Gárda ide helyezte át bázisát. Tamásék elbúcsúznak Csavartól és a bejárathoz sétálnak. Békési Sanyi a Gárda zalaegerszegi csapatainak és a Speciális Felderítő Rohamosztagnak a vezetője már várja őket az előtérben. - Üdv, Szarka már vártalak. Á, Tamás te is itt vagy! Örülök, hogy látlak titeket. –kezet fog mindkettejükkel. – Kövessetek! Mielőtt a tárgyra térnénk hagy mutassam be nektek a bázist. Balra az irodák vannak, jobbra pedig a raktár, de oda csak parancsnoki engedéllyel lehet belépni. A lépcső tetején Kovács Máté parancsnokúr körlete. –átsétálnak egy másik terembe. - Szemben az őrök barakkjai vannak. Itt a mellettünk lévő ajtó mögött pedig a nagy terepasztal és az irodám. Gyertek be! Ahogy belépnek a szobába egy hatalmas asztal áll előttük rajta a Dunántúl részletes térképe. A Gárda csapatait kis zászlócskák jelzik, az ellenségek csapatait különféle tárgyak: egy gomb, egy tű, két-három csavar, néhány pénzérme. Békési hagyja nekik, hagy nézelődjenek egy kicsit, majd ünnepélyesen kihúzza magát, kezeit összekulcsolja háta mögött és megköszörüli a torkát. - Ugye milyen szép kis terepasztal? A Gárda összes mozzanata nyomon követhető, de térjünk inkább a lényegre. Nem csak azért hívtalak ide, Szarka, hogy megünnepeljük visszatérésed. Ennél sokkal többről van szó, egy nagyon fontos küldetés. Mint tudjátok a Gárda, jelenleg, három frontos háborút vív, így nem sok felesleges emberünk marad. Főleg nem olyan tapasztaltak, mint te, Szarka. Így hát mikor hallottam, hogy visszatértél, nem haboztam és máris küldtem a választ a kapuőrrel. Remélem utadon nem rendült meg a hited a Gárdában és készen állsz e kulcsfontosságú küldetés teljesítésére. - Teljes mértékben! - Akkor jó... reméltem, hogy így van. Azonban, mielőtt beavatnálak a részletekbe választanod kell egy társat a küldetésre, kevés az ember, de azért egyedül nem engedünk el egy ilyen misszióra. - Akárkit választhatok? - Nyugodtan, aki neked a legmegfelelőbb társnak. - Ez esetben máris döntöttem! Tamást viszem magammal! - Biztos vagy benne? - Persze! Nála jobban senkiben sem bízom meg. - Részedről is rendben van Tamás? –kérdezi Békési, Tamás válaszra nyitná száját, de Szarka gyorsabb. - Természetesen részéről is rendben van! - Akkor most ismertessem a küldetést, vagy az indulás előtt? - Most! Jobb előbb tudni, mint utóbb. - Először is, ez a küldetés szigorúan titkos, senkinek sem szólhattok róla, ha megteszitek és kitudódik, fáj ezt kimondani, de a tömegsírban végzitek. A misszió egyszerűnek tűnhet, de nem az, sőt a Gárda sorsa múlhat rajta. Ha nem teszünk valamit csak idő kérdése és mindhárom fronton áttörnek ellenségeink. Tervekre, alkatrészekre, műszaki rajzokra van szükségünk, hogy újabb, megbízhatóbb fegyvereket és felszerelést biztosíthassunk katonáinknak, de nem húzom tovább, a missziótok menete a következő: ma délután egy konvojhoz csatlakoztok mellyel Sárvárig utaztok és csatlakoztok az Északi második hadtesthez, a segítségükkel előre kell törnötök Ikervárig ahonnan célotok már csak egy köpésre van. Újmajor, egy régi, titkos szovjet bunker és egyben település is. Néhány felderítő egy rádióadást adott le mielőtt eltűnt. Több tucat tervrajzról és egy sor nagy ládáról számoltak be, melyek teli vannak jó állapotú fegyveralkatrészekkel. Ki tudja mi rejtőzik abban a bunkerben, de nincs más út, meg kell szereznetek. Ha megvannak, a konvojjal el kell szállítanotok a Keleti frontra és át kell adnotok Berényi parancsnoknak. Ha mindez megvan, csak térjetek haza. Ne feledjétek, a kudarc nem elfogadható! Remélem érzitek a küldetés súlyát. Most elmehettek, délután indultok! - Igenis, uram! – Szarka és Tamás olyan egyszerre szól mintha egymáshoz időzítették volna őket. Békési elégedetten bólint és a terepasztalra fordítja tekintetét. Tamásék megfordulnak és kisétálnak a szobából. - Heh, micsoda fogadtatás! Épphogy hazaérek és máris elküldenek a peremvidékre. – csattan fel Szarka. - Megéri, gondolj bele, ha sikerül, akkor hősök leszünk! - Hősök? Szerintem le se szarnak minket, ha visszatérünk. - Mindenesetre, én megyek keresek egy szabad ágyat a barakkban és alszom egyet. - Alszol? Fényes nappal van. - Igen, de nem hiszem, hogy a konvojon lesz lehetőségünk kényelmesen aludni. - Igazad lehet. Mindjárt megyek én is. - Jól van. Tamás elindul a barakk felé, Szarka az ablak előtt áll és csak les ki az utcára. Maga elé képzeli a Felbomlás előtti világot. Látja a kék eget, a sok munkába vagy iskolába siető embert. A rengeteg különféle autót és a Napot mely manapság oly ritkán bújik elő a néhol szürke, néhol sárgás felhőtakaró mögül. Ahogy minden embernek aki a háború előtt született úgy Szarkának is egyben áldás és átok a Felbomlás előtti világ emléke. Elrántja tekintetét az utcáról, gyorsan besétál az alvókörletbe és ledől az első üres matracra. Pár percig forgolódik, de aztán könnyen elalszik a majdnem teljesen sötét szobában. Álmában a csodaszép Hősök terén áll. Az ég tiszta, egyetlen felhő sincs. A tér teljesen kihalt, Szarka senkit sem lát. Hirtelen egy kopasz öregember lép mellé a semmiből, szerzetesi ruhát visel. - Ugye, milyen szép volt? – kérdezi az öregember. - Te meg ki vagy? - Idejében megtudod, de egyenlőre nem kell tudnod. - Hogyan kerültél az álmomba? – a szerzetes tudomásul sem veszi Szarka kérdését. - Az emberiség nem becsülte meg a Földet. Kiszipolyozott mindent a bolygóból. Végül a kipusztulás szélére sodorta magát. A világ már sosem lesz ugyanolyan. Senkiben sem lehet megbízni. Akiről azt hisszük, hogy barát, az lehet a legádázabb ellenségünk bérence is. - Mégis miért mondod ezeket nekem? Jól ismerem az új világot! - Jól ismered? Épphogy csak egy töredéket értetted meg! - Ki vagy te, hogy megmondd mit tudok? Csak a fantáziám szüleménye vagy! - Nem vagyok a te agyad szüleménye, nagyon is valós személy vagyok, de mára inkább fejezzük be a beszélgetésünket. Viszlát, Szarka! Az öregember megfordul és elsétál. - Ne! Ne menj el! Válaszolj a kérdéseimre! Szarka felriad álmából. Felugrik és kiszalad az előtérbe. Az óra tizenöt óra, harmincnégy percet mutat, az utcán egy tucat gárdista pakol ládákat két teherautóba. Tamás is közöttük van. - Ilyen sokáig aludtam? –teszi fel a kérdést magában. Váratlanul egy kéz nehezedik a vállára. Megfordul, egy magas, cérnavékony férfi áll előtte, AK-47-essel a hátán. - Jó napot! Nikolics tizedes vagyok, legyen oly szíves és jöjjön velem, a parancsnokom látni akarja! - Nem vagyok olyan nagy ember, hogy magázni kelljen, nyugodtan hívj Szarkának. - Rendben! Akkor, Szarka gyere velem! Kisétálnak a főbejáraton, a pakoló katonák csoportjából kiválik egy, valószínűleg a parancsnok. Az ember kezet fog Szarkával és leveszi a sisakját. Az első dolog ami szembetűnik a hiányzó szeme. Úgy néz ki mintha valaki szánt szándékkal, precízen vájta volna ki. - Elmehetsz Nikolics! Üdvözöllek, szóval te vagy a másik aki velünk tart Sárvárra. A társad már megismertük. Én Csordás hadnagy vagyok, a többieket majd útközben bemutatom. Szállj be az első teherautó hátuljába! Szarka bólint. A pakolók bedobják az utolsó ládát is. A parancsnok füttyent és felordít. - Indulás! --- Talán szólnom kellett volna a Besenyőkről, de azért így is szép, habár nem túlságosan részletekbe menő regénynek indul. /Qtya/
Posted on: Sat, 09 Nov 2013 19:01:51 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015