AVAR JOGUR Azért fontos, hogy megismerjük a múltunkat, a megtisztított történelmünket- gyermekeinknek tovább adni, mert jövőnk a múltunkból táplálkozik. Higgyétek el, az elődök emlékének életben tartása nélkül nem lehet valódi nemzeti létben létezni! Úr 567. évének tavaszán egy félelmetes nép jelent meg a Kárpátok hágói alatt. A „hosszú fejű” longobárdok hívták őket, hogy az áruló gepidák vérével áztassák meg Hunnia rögét. A rettegett Baján kagán állott az élükön. Háborúra készült a sok tument számláló félelmetes had. Avarnak nevezte magát ez a türk fajú, avarnak is elkeresztelt nép. Kemény férfiak és zord tekintetek. Vezetőik „vágott szeműek”, termetük alacsony, széles arccsontúak. Majd mindüknek fekete vagy barna a haja és sötét a szeme. Bőrök barnás, tekintetük villogó. Hajukat varkocsban hordják és ruházatuk semmihez sem fogható. Veszett sereg volt az avaroké. Méltatlanul kevés szó esik egy népről, amely évszázadokon keresztül uralta Hunniát. Egy népről, amelyről sokan azt vélik, hogy eltűntek a történelem vérzivatarában, meglehetősen nehéz korabeli dokumentumokra, forrásokra bukkanni, de mi azért fussunk neki! Paulus Diaconus (kb. 720-799), a longobárdok történetírója ezeket mondja: “a hunok, akiket avaroknak neveznek; hunok, akik avarok is [Balics (1901), p. 193]” Az Avar kaganátus 630 körül élte fénykorát. Birodalmuk az Enns folyótól a Don folyóig terjedt, fegyvereiktől rettegett a nyugat. Vallásukról Metód püspök írja: „voltak régi könyveik és tisztelték a Teremtő Istent.” Az avarok főelöljárója a kagán volt, feleségei neve „hatun” volt. A kagán után a jogurrus rang jött, majd a tudum. A tarchánok az adóbefizetés rendjét intézték, a bégek álltak az akkori „nemesség” legvégén. Az avarok falvakban laktak és meglepően fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel rendelkeztek. A régészet egyértelműen bebizonyította, hogy Árpád magyarjainak és az avaroknak a sírleletei kiegészítik egymást. Ebben a korban- a nyugati krónikák alapján- a helyneveink magyarok voltak, nem találkoztak avar elnevezéssel. Bizony jó esély van arra, hogy egy nyelvet beszéltek! Vajon egy ilyen hatalmas birodalom, miképpen semmisülhet meg? Ez is jellemző lesz és hasonlatos a hun Atilla király halála után bekövetkezett testvérharchoz… „A 8. század végén a megerősödő frank állam egyre komolyabb veszélyt jelentett az avarokra. A 780-as években a frank-avar határon fegyveres összetűzésre került sor, 791-ben maga Nagy Károly vezetett hadjáratot az avarok ellen. 795-ben a frankok egy hadjáratuk alkalmával elérték a Duna-Tisza közén elhelyezkedõ kagáni központot, amelynek elfoglalásakor Erich friauli herceg, a frank sereg vezetõje, 15 szekérnyi aranyat, ezüstöt és selymet zsákmányolt, majd ellenállásba nem ütközve kivonult az avarok országából. 796-ban a frankok újbóli hadjáratát Nagy Károly fia, az itáliai király, Pippin vezette. A frank sereg ellenállás nélkül nyomult elõre, maga az avar kagán és fõemberei jöttek elébe meghódolni. A hódító frankok kezére került a Duna-Tisza közén lévõ kagáni székhely is. A Duna-Tisza köze nem volt tartósan frank fennhatóság alatt, az avar területeket végül csak a Duna vonaláig szállták meg a frankok. Az avarság jelentős része a Tiszántúlra menekült, és Krum bolgár kán 804-es hadjáratáig kagánjuk vezetésével próbálták megtartani hatalmukat.” Nem sikerült, mert súlyos belviszály alakult ki a kagán és főemberei között. Ugyan az avarok legyőzettek, de nem pusztultak ki, ma is közöttünk élnek. Majd 895-ben pedig feltűnt egy lovas, nomád nép a Kárpátok hágói alatt. Szkítának, szittyának, szabírnak, onogurnak, avarnak és hunnak mondták ezt a népet. Megérkeztek a magyarok… Avarokról írták: Nagy Károly életrajzírója így összegezi az eseményeket. “Az avarok, azaz hunok ellen viselt háború…nyolc év után végül is befejeződött… Ebben a háborúban a hunok egész nemessége elpusztult” [Váczy Péter(ibidem), p.1042]”. “A bajorok és karantánok megtérése” című iratban (871) pedig a következő áll: “Károly császár Erik grófot bízta meg 796-ban azzal, hogy a hunokat irtsa ki.” Ioannes Longus, Yper apátjánál olvashatjuk – „az avarok, azaz hunok fejedelme saját magát és hazáját átadta Nagy Károly királynak, segítséget kérve saját véreivel szemben.” [Váczy (1974), 5-6, p. 1050]. A Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében erről – a 877. évnél – a következő bejegyzést találjuk: “Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” (Gombos, II. 1464) Hincmar Rheims-i érsek 862-ben – vagyis 33 évvel a honfoglalás előtt – azt írja, hogy a dánok Jámbor Lajosnak az országát pusztítják, de a birodalmat egy olyan nép is pusztítja, amelyet az itteniek nem ismertek, akiket “ungri”-knak neveznek (Gombos, I., 110) Widukind (kb. 925-1004; az Annales Corbejenses-ében) már úgy tudja, hogy az avarok a hunok maradványai, s ezeket a hunokat most ungarios-oknak nevezik.” (Gombos, III., p. 2660). Lietbertus cambrei püspök 1054. évi zarándokútjának leírása, amelyben egyebek között az áll, hogy a püspök “hosszas út után keresztülment azon a barbár országon, ahol a hunok laknak. Majd átkelve a Dunán Pannonia királyához érkezett” (Gombos, I., p. 494). Theophanes bizánci történetíró: (758-817) a következőket olvassuk. “Ebben az évben (558) egy különös nép érkezett Bizáncba, akiket avaroknak neveznek; az egész város összefutott látásukra, mert még soha nem láttak hasonló népet: hajukat hosszan lelógó varkocsban hordják, amelyet szalagok fonnak át, viseletük egyébként a többi hunokhoz hasonló [Erdélyi (1966), p. 17)”
Posted on: Fri, 12 Jul 2013 19:37:11 +0000