AZ ÚT Mivel korábban maximum 3-4 órákat repültem, így eléggé értetlenül álltam a Frankfurt és Mexikóváros között közlekedő járat 12 órás utazási ideje előtt. Persze előzőleg azt se tudtam elképzelni, hogy az utazás napjának 22 órás ébrenlétéből 19 órát fogok azzal tölteni, hogy A pontból B-be jussak. Jó messze van ez a B. Lényeg a lényeg, már a gépre való felszálláskor szembesültem egyik legnagyobb hibámmal, amit egy Mexikói utazás során el lehet követni: NEM TUDOK SPANYOLUL. Mint pár órával később kiderült, Mexikóban viszont szinte mindenki CSAK ezen a nyelven tud kommunikálni. Szerencsémre a gépen kivételes helyiek voltak az ülésszomszédaim, egy leányzó és a bátyja, akik úgy-ahogy beszélték az angolt. A lány csak és kizárólagosan ablak mellett szeretett utazni, testvérét pedig kiverte a víz, ha meglátta az ablakot, ezért a lehető legmesszebb, a folyosó felőli oldalon foglalt helyett. Így lettem én megszeppent töltelék kettejük között, akik a do you speak spanish? kérdés eldörrenése és az én nemleges válaszom után minden teketória nélkül elkezdtek az arcom előtt jó öblös hangon spanyolul beszélgetni. Nem tudom miről folyhatott a majdnem 4 órás párbeszéd, de az biztos, hogy iszonyú lelkesen tudták használni a verbalitás jeleit. Én eközben próbáltam minél mélyebbre süllyedni a székemben és az előttem lévő ülésbe szerelt érintőképernyős monitorra koncentrálni. Mondanom sem kell, körülbelül 1 óráig nem akart működni a gépezet. Miután végre sikerült rávennem arra, hogy a monitorba mélyesztett ujjaimat érzékelje is, kissé átalakult az időszámításom. Konkrétan fel tudom idézni mi történt az út további részében: a 2009-es Moon, az Iron man 3, ami közben, a kis kék szemű talpra esett rosszcsont kisfiúcska karakterecskéjének jelenetecskéjénél sikerült döbbent, kómaszerű álomba merülnöm, 43 perc pihentető álom, majd az Iron man 3 második fele, majd R.I.P.D., Majd 2 epizód a Vikings sorozatból, majd Blues Brothers, egy kis híradó majd valamilyen hongkongi filmnek az első 30 perce, aminek a címét sehogyan sem tudom felidézni. Persze mindezt apró megszakításokkal sikerült megemésztenem, hiszen a repülőgép társaság lelkes alkalmazottjai adott időközönként hozták az ételeket, frissítőket. Talán ez is közrejátszott abban, hogy vesém a mexikói testvérpár emésztőrendszerével szinkronban kezdett funkcionálni, így az esetlen feltápászkodás, a folyosó felé ülő szomszéd felállítása és a toalett megkeresése sose volt magányos élmény. Többször röhögtünk is a helyzeten, és ilyenkor még a beszélgetés is a számomra érthetőbb angol nyelven folytatódott. Legyen bármennyire is fura, az első közösségi élményem a toalett előtti sorban ért utol. Lassacskán viszont az ülésem elhagyása és a fel-alá járkálás egyre drágább kinccsé, sőt luxussá vált az út 6. , 7. órájában. A gép utastere minden órával egyre szűkült, az emberek csámcsogása egyre hangosabb lett, a mögöttem ülő idős hölgy rekedtes nevetése pedig egyre fül sajdítóbbá vált (pedig a fülhallgatómban maximum hangerőn rohangált és üvöltözött a Kevin Bacon meg a Ryan Reynold). Sőt, miután az emberek rájöttek milyen természetfeletti élményt nyújt a végtagok kinyújtása és megjáratása, szinte fel sem lehetett állni a sok, lassan addiktívvá váló sétafikálótól. Így az utolsó 4 órában bebábozódtam és az ülésemet el nem hagyva tűrtem az időt. Aztán jött a vacsora, avagy tészta zsemlével. A monotonná váló üldögélést végül a leszállást jelző hangüzenet törte meg, mely az utolsó órában teljesen felvillanyozott. Le is állítottam minden kütyüt magam körül, és próbáltam a mosolygós utastársam mellett ki-ki lesni az ablakon, hátha meglátok valamit Mexikóból. Mire átszakítottuk a felhők vaskos rétegét, már besötétedett. Ez azonban a legkevésbé sem tűnt fel. Ugyanis az, ami a felhők alatt volt, az annyi fényforrásból ontotta magából a világosságot, amennyit még sosem láttam egyszerre a magam kis látószögével. Megérkeztem Mexikóvárosba.
Posted on: Wed, 13 Nov 2013 16:00:04 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015