Afféle új projekt, ami miatt egy ideje nem jelentkeztem. Körülbelül egy ÁLtörténelmi novelláskötet egyik darabja lesz majd, amit Garrus haverommal írunk közösen. Ugyan a Metróhoz sok köze nincs, de a csoport írói köréhez igen. _______________________________________________ Lucca és a légió 1. Láttam én már oly sok mindent szép ifjúéveimben, jól menő katonakoromban. Amikor még az olasz király diktálta a törvényeket, és napsütötte Szicíliától a hófödte Alpokig a szárd királyok által egyesített országok fölött egy és csupán egy ember, a király uralkodott. Hogy engem hogy hívnak? A nevem Lucca Spada, egy velencei kalmár fia és az olasz Afrika légió nyugalmazatlan, vagyis szolgálatának utolsó éveit töltő veterán légionárius vagyok. Illetve hamarosan csak volt légionárius, hiszen ezen év végén, a jövő hónap elején, nyugalmazott beosztású sorkatonák soraiba süllyedek vissza és megtakarított pénzem kíséretében térek vissza szeretett Itáliámba, a művészek és költők hazájába. Elhagyom hát ezt a poros, arabok és tuaregek zsúfolta Afrikát. Azt a földet, aminek védelmében oly sokáig hullattam olasz hazafi véremet az értéktelen porba, melyért ezen ostoba nemzet nemes és nemtelen burzsujai átkozott küzdelmet folytattak. A fene enné meg, hogy fog ez hiányozni! Verekedni a bennszülöttekkel, oázisról oázisra menetelni a folyamatosan megújuló bajtársak kíséretében és nem utolsó sorban iszonytatóan sok zsoldot felhajtani egy-egy küldetés után. Hogy hogyan kerültem Afrikába olasz létemre? Nos ez igen hosszú és terjedelmes történet következménye, amelyet talán nem illik papírra vetni… Na jó leírom. Rosszkor voltam részeg rossz helyen. Pontosításhoz szükséges felemlegetnem egy korábbi esetet, amikor ugyanis édes szüleim engedelmével elutazhattam az ódon császárok hazájába, Konstantinápolyba, vagy török nevén Isztambulba. Mint jó katolikus felkerestem azokat a kegy és zarándokhelyeket, amelyeket a negyedik keresztes hadjárat idején számító őseim, az akkor még nagyhatalmú velencei kalmárok nem tudtak kifosztatni a keresztes hadak csürhéjével. No de ez csupán előlege annak, ami a hadseregbe lépésemhez vezetett. Miután hazafelé vezető utamat folytattam, úgy döntöttem, hogy a gyomromat velencei létemre szégyen szemre felforgató hajóút helyett a hozzám valamivel jobban illő lovat választom. Ekkor haladtam át a tolvajok dúlta Szerbián, ahol szerény szerencsémre hivatkozva Fortuna istennő előtt nem kerültem komoly galibába a helyi martalócok között. Persze amikor áthaladtam a határon enyhén más környezetbe értem. Korábban hegyek és sziklák tarkította dimbes-dombos földön ügettem keresztül, ahol a lovat, vagy a latin nyelvet csupán hallomásból ismerték. Most viszont sík vidékre értem, ahol a lovat behatóbban ismerték nálam a helyiek és a latint is viszonylag tűrhetően megértették egyesek, főleg a papjaik, ellentétben a balkániak papjaival szemben, akik még a görögöt sem beszélték igazán szépen. Napszálltával, szürkületkor egy nyakas gazda portáján szálltam meg. Persze kedves helyiek vettek körbe minden irányból és még a falu jóhiszemű lelkésze is leutazott templombéli szállásából, és mint már említettem, volt szerencsém hozzá, hogy jól tudott latinul. - És ön honnan érkezett Lucca úr? – kérdezte a parasztgazda, amit a lelkész fordított latinra és meg fejben latinról olaszra. - Velencéből zarándokoltam Konstantinápolyba hajóval, most pedig lovon tartok hazafelé a lagúnák hazájába. Tudja maguk felé nagyon szép a táj – igyekeztem bájcsevegni, amit természetesen fejben fordítottam olaszról latinra, majd a lelkész fordította a számat elhagyó latint a helyiek nyelvére, magyarra. - Szép… igen… - dünnyögte a pap. - Szóval Itáliába tart talján uram? - Igen, ezúttal hazafelé – ekkor egy nagy kortyot hörpintettem a helyiek borából. – Egész jó ez a bor. Mennyibe kóstál egy palack? - 10 krajcár – mondta a paraszt és szerencsére ezt nem kellett fordítani. Megértettem a nélkül is. Egészen édeskés volt ez a Közép-Európai nedű. Édes íze, napérlelt bensőséges aromája és a hatása, amit az ember fejével tesz leírhatatlanul mámoros volt, és úgy éreztem tőle, hogy meg tudnám hódítani egész Európát, fél Ázsiát és persze akár Amerikát is. Na ebből vásároltam egy pár palackkal, hiszen a családnak is vinni akartam. Főleg a nagy piás nagybátyámnak, aki alkoholvilágát tekintve már végigkóstolhatta egész Európát. Na de nem ez a magyar nedű okozta az említett részegségemet és a hadseregbe való száműzetésemet, hanem amit a parasztgazda később ajánlott fel. Nem tudom leírással illetni azt a löttyöt, amit utána a gazda megitatott velem. Színtelen volt és erős, de akkorát ütött az ehhez hozzá nem szokott szívemnek, hogy rögtön utána hahotázó emberek tekintete között dőltem el és aznap éjjel részeges lázálomban vergődtem hajnalok hajnaláig. Persze marha fejemmel részeges nagybátyámnak vettem egy üvegnyit belőle. Hogy száradt volna le akkor a kezem, amikor megtettem. Hiszen hazatértem után meg kellett kóstolnom minden hozott italt a nagybátyámmal! Végül arra eszméltem fel a kóstolgatás után, hogy a dózse palota tetején kuruttyoltam el egy Shakespeare drámát hajnalig, majd arról szónokoltam a tömegnek, hogy indítsunk forradalmat és hozzunk létre új országot a dózse palota területén. Óh mily kárhozat, a királyi hadsereg katonái mindezt komolyan vették és máris hónom alá nyúlva vonszoltak a kaszárnyába. Ott már várt engem a harcsabajuszú genovai őrmester és szemtelenül vigyorgott rám. Ősellenséges városa Genova Velencének. Így nagy örömet okozhatott neki a lagúnák városának egy bajba jutott polgárára. - Tudja, hogy ez felségárulásnak számít? – vigyora akár az ördögök vigyora a templomi freskókon. - Részeg… részeg voltam… - mondtam még az alkohol mámorának ködébe burkolódzott koponyám szemgödrein kitekintve. - Felségárulásban nincs mentség velencei! – borostás gorillaállkapcsa emberevő ragadozók pofájaként tátogott minden egyes szó után. Úgy éreztem akkor, hogy ez a vén genovai barbár elevenen nyelne el, ha megtehetné. Összenövő morcos szemöldöke összehúzódott, amikor tántorogásomból ijedten összeestem. Persze azonnal lábra segítettek pár jól irányzott rúgással és pofonnal, majd vízzel locsoltak le és végre teljesen magamhoz térhettem. Arcomat véraláfutások borították minden irányban és éreztem, ahogyan szemem környéke barack nagyságúra dagadt. - Ébresztő felségáruló úr, ébresztő! - Kérem én nem tettem semmit – bár már akkor tudtam, hogy reménytelen, de azért tovább siránkoztam. Hogy mi történik egy hazaárulóval? A legjobb reményekkel is minimum tíz év börtön egy dalmáciai szigetbörtönben. Pláne ha a bíró rossz hangulatban van. Na akkor rásózhatnak emberre rabszolgáknál is megalázóbb munkát. Útépítést az Alpokban! Jeges hegyek között félmeztelenül egy szál kalapáccsal követ törni a királyért és a hazáért. Na hiszem! Rosszabb is van, mégpedig, ha egyszerűen felkötnek majd a főtéren, és hetekig fent tartanak a bitófa kötelén, mint holmi rablót és gyilkost. Meggyalázva emlékemet és megalázva családomat. Apámat, a jól dolgozó tisztességes kereskedőt. Anyámat, a velencei polgári élet művészeinek és poétáinak állandó múzsáját. „Nem!” – gondoltam magamban. – Ha már félreittam és rossz helyen kerültem rossz időkbe az alkohol hatására, akkor csak én bűnhődjek miatta. - Tisztelt káplár úr… - Őrmester vagyok – nyilallt rám lenézően. - Elnézést. Szóval… hm… nem lehetne valahogy ezt… megbeszélni? – ekkor egy szép dénárius esett csak úgy véletlenül az asztallapra. – Hoppá! Ez meg hogy került ide? Azt hittem a bámulatos véletlen talán meglágyítja és jó úton is haladtam. Öreg, sebhelyes jobb kézfejével megmarkolta a dénáriust, majd harcsabajszai alatt apró ajkai közé dugta és ráharapott. Micsoda sértés! Így kételkedni a különös véletlenekben és velencei dénáriusban, ami akár az én zsebemből is kipottyanhatott volna az asztalra. Ám reményeim valóra válni látszottak. Az érmét lassan a zsebébe csúsztatta, majd összekulcsolt ujjakkal felkönyökölt az asztalra. A giccses, fekete harcsabajusz és vékony borostás áll a kézfejek fölé mozdult. - Igaz… - kezdte dünnyögni. – Különös véletlen. - Akkor szabad vagyok uram? – Fortuna istennő véletlenjei sok ember szívét meglágyították már. Az övé sem volt különb. - Nono! Mi az hogy szabad? Egy világ omlott össze bennem. - Hiszen zsebre vágta a pénzt! - És? Véletlenül pont ideesett az asztalra. Azt nem mondta, hogy a maga pénze lenne e, vagy sem. Mivel én vagyok a gazdátlan érme megtalálója, így mától az enyém. Hacsak Fortuna nem akar még egy ilyen kis csengő érmével megajándékozni. Puff és vége. Több pénzem nem volt. - Látom Fortuna istennő kegyei is kifogyaszthatóak – vigyorgott rám az undok harcsa. - Kérem… kérem… - hebegtem. Éreztem, ahogyan a halál angyala megragadja a torkomat és a szót a gigámba, a kaszáját pedig a gyomromba fojtja. – Én… én... te… ön… - Ha csak a személyes névmásokat óhajtja felsorolni akkor nyugodtan vitethetem magát felkötni az első útba eső bitófára a Szent Márk térre… A fene pedig elkellenének még katonák az olasz légióba – ez aztán tud sejtetve üzenni. Undok ez a genovai az biztos, de látszik megteszi amiért fizetett a Véletlen. Hozzá nem értő szem számára ez csupán annyit tesz, hogy eltekint a bűnömtől, ha belépek IV. Emánuel felséges király dicsőségesen szedett-vedett olasz légiójába. - Vállalom! – tört ki belőlem. - Ugyan mit? – látszott rajta, hogy nem épp ókori görögöket megszégyenítő tehetséggel, de viszonylag tehetségtelenül színészkedik. - Belépek a légióba! Belépek a légióba! – ismételtem kiabálva. És aznap este, immáron újoncként, már útban voltam Verona városa felé. 2. Verona városa friss esőzést élt át közvetlenül érkezésem előtt. A növények zsenge hajtásait apró vízcseppek borították és az utcákat mindenféle szél kavarta és eső áztatta szemét borította, amíg csak halandó szem ellátott. Fönt a magasban, az éppen eloszló könnyelmű felhők között tisztán kivehetően a melengető napsugárban egy szivárvány körvonalazódott ki. Pompás város volt az, csak ne lettem volna katona. Úgy felhajtottam volna pár fehérnépet, és hajnalig mulattam volna velük, élvezve a helyi borokat és a csodálatos látványú üde tájat. Persze mindezt csak az erkölcs határain belül képzeltem el. - Neve? – kérdezte egy gyerekarcú számvevőtiszt, amikor beléptem a városi kaszárnyába. - Lucca Spada. - Életkora? - Mi ez kérem vallatás? Szexuális beállítottságom nem érdekelné önt? - Magáról messziről látszik, hogy homokos – mindezt olyan monoton hangon vágta a képembe, hogy ha nem lettem volna már katona, az biztos, hogy agyonütöttem volna ott helyben. Persze, mintha mi sem történt volna, újra kérdezett. Ugyanolyan monoton hangon. - Életkora? - 19 és fél. - 19… Honnan érkezett? - Velencéből. - Velence… igen… remek! Meg is vagyunk! - Más információ nem szükséges? - Minek? Úgyis temetik magát az első csata után, így csak papírpocsékolás lenne magáról minden fölöslegest feljegyezni. Na mars innen… Következő! Eleve nem voltam jó hangulatban a szemtelensége miatt, na de amit utoljára mondott. Meghalok? Rögtön az első csata után? Én? Tényleg homokosnak néznék ki? Kicsit sem megnyugtató, főleg hogy sosem csatáztam még életemben, csak túl erős másnapossággal. Bár nem voltam kifejezetten jó hangulatban, de szépen szólva is borzalmas kedvemet szépen enyhítette Verona városa. Sokat hallottam már erről a városról és igazán el akartam jönni ide már egy ideje, csak sajnos sosem jutott rá lehetőség. Na persze most eljutottam idáig, de hát nem teljesen így terveztem. Még aznap délután összeszedték az egységünket a Verona fölötti katonai erőd főudvarára. Egy nagyszakállú, alpesi őrmester tartott nekünk eligazítást a tűző napon. - Uraim… - kezdte szónoklatát. – maguk most a dicsőséges IV. Emánuel király fényességes hadseregében teljesítenek és teljesíteni fognak szolgálatot még hosszú ideig. Az én nevem Mathias Eisenberg őrmester és engem bíztak meg azzal a hálátlan feladattal, hogy magukat kiképzési idejük alatt megóvjam attól a gondolattól, hogy esetleg katonának gondolván magukat idejekorán meghaljanak. Persze ez nem lesz könnyű és lesznek, akik meghalnak. Sőt! Sokak lesznek, akik meghalnak. Éppen ezért nem érdemes nekem ellentmondani, vagy éppen megkérdőjelezni a parancsaimat. Értették? - Értettük főnök – nyögte mindenki, köztük én is, nem túlságosan lelkesen. - Piperkőc olaszok! – csattant fel hirtelen. – Semmi érzékük a militarizmushoz. Na majd én megmutatom maguknak… Maga ott! - Én? – kérdeztem meglepetten. - Igen maga! Fusson el az erőd kapujáig, majd vissza! - Alázatosan kérem tisztelt őrmester úr, de nem értem miért kéne… - Hallgasson! – csattant fel hirtelen és ugyanúgy csattant a vállamon a tiszti korbács is. – Maga most elfut az erőd kapujáig, majd vissza! Los! - Igenis! Haptákba vágtam magam, majd az őrmester úr engedélyével nekiiramodtam a kapunak, ahogyan csak bírtam. Csak futottam és futottam és közben semmi más nem járt a fejemben, csak hogy nagyon könnyű dolognak ígérkezik a hadsereg. Ilyen könnyűnek tűnő munkát egy bolond adott volna fel. Elértem a kaput, majd egy gyors fordulóval újra az őrmester felé tartottam. Na de akkor jött a feketeleves. Az őrmester magasba emelte a tiszti korbácsot, majd felém intett vele: - Richten Sie! – ordította, mire az erőd falán őrt álló tízfős őrség kovás puskái mind rám szegeződtek. – Fire! Tíz puska dördült el a fal tetején és tíz halált hozó hírnök, puskagolyó formájában tartott felém. Földhöz vágtam magam és kezeimmel a tarkómat markolva összekuporodtam, ahogyan csak tudtam. A lövedékek halk füttyöket hallatva a levegőben körülöttem fúródtak a talajba. Megmenekültem! Vagy mégsem? - Újratöltés! – rikoltotta az őrmester. „Majd mindjárt megtöltelek én!” – gondoltam magamban. Mellékesen pár egyéb szép szó is eszembe jutott az őrmester édesanyját illetően, de ezeket nincs szívem papírra vetni. Szóval láttam, ahogyan a sánc tetején az őrök a puskát a lábukhoz csapják, és lassan elkezdenek újratölteni. Akkor kellett rohanni, ahogyan csak lehetett. Más lehetőség nem volt, csak futni, futni és futni! És éreztem, ahogyan a különösen meleg folyadék áztatta, erőtlen lábaimat újra erő tölti meg. Felajzott rugóként pattantam fel, majd rohantam, ahogyan tudtam és pont mire a fal tetején szolgáló veteránok újratöltöttek, odaértem Mathias őrmester elé. - Maga bevizelt? – kérdezte undorodva és orra lyukait befogva odébb húzódott. Persze ezen beszólására általános nevetés tört ki a többi újonc között. - Halt den Mund! – rikoltott fel újra papagájhangján. – Hol van a bajtársiasság olaszok? Vészhelyzetben magukat úgy fogják kaszálni a puskák és az ágyúk, akár az ukrán parasztok kaszálják a búzát nyárvíz idején… Most a röhögésre jöhet a szitokszó uraim! Az egész szakasznak harminc kör futás az erőd körül. Kivéve ennek a fiatalembernek itt – mondta, majd megveregette a vállam. – Mit állnak ott? Schnell! Morogva és szitkozódva ugyan, de rajtam kívül mindenki futólépésre kapcsolt és megkezdte vesszőfutását az erőd körül. Azért vesszőfutást, mert közben Mathias őrmester, különös örömmel, mogyorófavessző pálcával tessékelte felzárkózásra a lemaradókat. - Őrmester úr! – kiáltottam. – Mit csináljak? - Szárítkozzon meg maga barom! – papagájhangjába némi öröm is vegyült, mert futás közben két dél-tiroli suhanc elbotlott egymásban, majd közkívánatra verekedésbe kezdtek, amit az őrmesternek hatásos fellépésével és mogyorófa pálcájával kellett befejeztetnie. – Menjen a hálókörletbe! – és végszóként egy nagyot húzott az egyik suhanc fejére. 3. Amikor kicsit nedves nadrágban beléptem a hálókörletekbe azt sem tudtam, hogy köpjek e, vagy nyeljek e. Így hát mind a kettőt megtettem, de sajnos a köpés éppen szemen talált egy éppen a fekvőhelyén szunyókáló légióst. Amikor felkelt legalább egy fejjel lehetett magasabb nálam. - Kto vy? – kérdezte az emeletes. - Tessék? – kérdeztem vissza én, a földszintes. - Ki maga és miért használta köpőcsészének az arcomat? - Lucca vagyok, és mélységesen sajnálom. - Ezt el kell higgyem, de sajnos szemet szemért, köpetet köpetért – dörmögte az orosz, majd pofán köpött és visszafeküdt aludni. Nem volt időm megállni gondolkodni, mentem tovább. Furcsamód mindenütt a hálókörletben nemzeti klikkeket véltem felfedezni. Franciák daloltak a sarokban, németek egységesen és precízen aludtak egyszerre az ablaknál, de úgy, hogy még a szuszogásuk is egységes ritmusra süvített. Mellettem volt az orosz klikk két taggal, azzal akit leköptem és egy másik, kopasz, toprongyos öregemberrel, aki éppen trombitáját tisztogatta. Tovább haladva az ágyak között, a késsel vágható, füstös levegőben araszolva megpillantottam egy aránylag üres ágysort. Négy ágy volt egymás mellett katonás rendben a fal mellett és balról a negyediken egyenruhájában egy díszes ruhás katona aludt, vörös színű nadrágban, zöld zubbonyban és lovaglócsizmában. Akarva akaratlanul, de remélve, hogy az ágy mellette nem foglalt, leültem a mellette lévő ágyra. A recsegésre azonnal felriadt és hidegacél szablyát szorított a torkomhoz. - Ez a magyar klikk területe – hideg, nyugodt hangja és rezzenéstelen, hűvös tekintete egybemosódott vékony, borostás állkapcsával és mokány bajszos vékony arcával, ami fölött apró, pisze orr éktelenkedett. - Bo… bocsánat… - hebegtem. - Bocsássa is, mert mentem elmetszem a torkát! - Hé te György – kiáltotta egy kék zubbonyos alak az ajtóból. – Hagyd békén az olaszt, mert leütlek! - Gyere csak Gusztáv! – kiáltotta egyhangúan a magyar. – Rendezzük le! A kék zubbonyos német előre is vetődött az ágyak között és elkapva a magyart, egyenesen a franciák közé hajította. - Marha német! – kukorékolta kakashangon a francia kórus. – Ne hajigáld a magyart! Közben a francia klikk talpra állította a lovast. Az meg sebtében úgy átrobogott a hálón, hogy többen is felriadtak rémületükben. A görögöket csuklási roham fogta el, a spanyolok keresztet vetve bújtak az ágy alá és a horvátok ijedten vették tudomásul, hogy itt kő kövön nem marad majd. György a szemem láttára torkon ragadta a németet, lekent neki két pofont, majd felakasztotta egy gazdátlan fogasra. Gusztáv, aki leginkább egy gránátosra hasonlított, tehetetlenül tűrte az eseményeket. - Kettő-egy – mondta diadalmasan György. - Majd legközelebb egyenlítek – vágta rá a német. - A kabátok nem beszélnek! – mondta, majd angolosan távozott. Én csak álltam ott rémülten és semmi másra nem bírtam gondolni, mint hogy a német az elszenvedett megaláztatásáért finoman szólva is ki fog belezni. De nem ez történt. Sőt! Miután leakasztotta magát a fogasról és kiköpött egy kevés vért, még mosolygott is! - Ez jól elintézett. - Nem is kérdés. Vigyorogva nézett rám a gránátos. Szépen borotvált arca, szőke, rövidre nyírt haja és égszínkék szeme azonnal elárulta, hogy valódi német. Sötétkék színű, aranyszín gombokkal és ezüstös zsinórokkal díszített gránátos egyenruhájáról lerítt, hogy alapos katona. Míg olasz honfitársaim semmit sem törődtek az úri megjelenéssel a hadseregen belül, addig erről a németről könnyen el bírtam volna képzeli, hogy a legnagyobb tusakodások közepette is képes lett volna megállni, hogy fényesre súrolja a megporosodott kabátgombjait. - Amúgy üdvözletem – köszöntött és kezet nyújtott. – Gusztáv Gerhold gránátos vagyok! - Üdvözletem – válaszoltam – Lucca Spada vagyok. Sorgyalogos. - Látom újonc vagy még. Eddig György helyeire még csak a greenhornok mertek leülni. - Mit keres itt egy magyar huszár? – kérdeztem értetlenül. - Arról majd később. Te… ha már miattad kétszer is felpofoztak, nyugodtan kifizethetsz nekem egy pofa sört valamelyik veronai lebujban. - Nincs kimenőm mára… sajnálom – szégyenemben a csizmámat bámultam. Odakintről behallatszott Mathias őrmester papagájhangú kommandírozása. Gusztáv meglepetésemre két kézzel megfogta a vállaimat, majd mélyen a szemembe nézett égszínkék szemeivel. Hangsúly nélkül mondta ki a szavakat: - Ez az olasz hadsereg! Akkor mész el mulatni, amikor akarsz! Kezdetben nem hittem neki. Amikor bármiféle engedély nélkül fütyörészve lépett ki az erőd kapuján, már reménykedtem és később, már a lebujban, teljesen biztos voltam benne, hogy ez az ember tud valamit. - Szóval hogyan kerültél a seregbe barátom? Jobb teendő híján elmeséltem neki azt a rövid történetet. A parasztgazda portáját, a kuruttyolást és végül a beléptetésemet az olasz légióba. Gusztáv pedig mindig változtatott az arcmimikáján. Hol komolyan hallgatott, hümmögött és bólogatott, hol pedig olyan hangosan röhögött, hogy majdnem kidobták a lebujból. De csak majdnem, mert ő dobta ki a kidobókat. Így esett, hogy a kidobandó személy kidobta a kidobására küldött kidobót. Utólag leírva ez egy kicsit furcsa, de hát furcsa ember vagyok. Később amikor végzett a kidobással: - Érdekes történet, bár sajnos nem túlságosan egyedülálló – mondta kezeit dörzsölgetve. - Történt már ilyesmi? – hökkentem meg. - No aztán mennyi? Tudod engem is berúgás vitt a hadseregbe! - Téged is? - Engem is! - Azt hogyan? - Jól figyelj! – nagyot kortolt az asztalon alkoholkodó borból. – Úgy körülbelül hét éve történt velem ez az eset. Köningsbergben tanultam, mint diák természetesen. Éppen sikeres vizsgákon voltam túl és szerényen szólva jutalomból apámtól egy kis pénzt is kaptam és hát… - Berúgtál, felmásztál a palota tetejére és egy Shakespeare drámát kuruttyolva követelted, hogy alapítsatok új államot a város területén belül. - Fenét! – rivallt rám. – Ne szólj közbe! Szóval nem kell kertelni. Jó adag italt rendeltem és ittam el és hát akkor vettem észre, hogy eltűnt a tarsolyom, amiben a pénzt tartottam. No akkor elhiheted, hogy jól megijedtem, de nem is kicsit. Persze, mit nem ad Isten, egy toborzótiszt ült mellém és felajánlotta, hogy kifizeti a tartozásomat, amennyiben aláírok egy papírt és belépek a porosz hadseregbe. - És aláírtad? - Szerinted? - És nem tudtad volna édes szüleidet megkérni, hogy fizessék ki a tartozásod? - Én ilyesmire sosem vetemedtem volna! – ütögette a mellét felháborodva. – Nekünk németeknek büszkeségünk van! Az olaszok lehet elég könnyelműek ilyen becsületsértésre, de mi németek nem! - Szóval inkább lelöveted magad, semmint kölcsönkérj egy kis pénzt édes szüleidtől? - Igen – válaszolta diadalmasan. Italozgatás után a napot Mathias őrmester kommandírozása töltötte ki. Délután volt és tikkasztó hőség, de gyakorlatozni kellett. Pontosítva, rejtőzködési gyakorlatot. Ekkor minden katona egy dombon hasalt és figyelte az alatta elterülő virágos rétet, hátha felbukkan egy ellenség. Közben Mathias őrmester sétálgatott mögöttünk fütyörészve és vígan taposott rá azoknak az embereknek a hátára és lábára, akik mozgolódni merészelek a gyakorlat alatt. Szerencsére rám nem került taposási sor, de a mellettem gubbasztó milánói bankárt nagyon komolyan összetaposták. Este már mindenki holt fáradtan dőlt a fekhelyére és gondolkodhatott a holnap napon és a ránk váró gyakorlatokon. Ez persze el is érkezett, midőn a következő három héten át folyamatos katonai gyakorlatokat tartottunk. Hol lövészgyakorlaton kellett részt vennünk, hol az állóképességünket fejlesztették kilométeres futásokkal. Mindezt persze teljes menetfelszerelésben és a veteránok puskacsöveinek kereszttüzében. Én magam a harmadik hét végén már úgy éreztem, hogy inkább hagynom kellett volna magam felköttetni a Szent Márk téren. Még ha nem is szép, de legalább gyors halál lett volna. Bár ki gondolta volna hogy rosszabb is következhet majd? Éppen szokásos felszerelés-karbantartó rutinunkat végeztük, amikor egy küldöncködő káplár lépett be a kaszárnya ajtaján: - Holnap reggel sorakozóra teljes menetfelszerelésben készen állni és indulásra felkészülni! – rikácsolta. – Holnap reggel behajóznak titeket Észak-Afrikába! És akkor voltam benne biztos, hogy ha élve hazakerülök én, megfojtom a nagybátyámat! 4. Afrika. Ó te színes földdarab, mely annyi fölöslegesen hullajtott vért magadba ittál. Ó Afrika, te nyomorult, ki emberek lelkével és hatalmak büszkeségével játszva magadhoz vonzod prédáidat, és ezernyi harcosoddal téped őket apró cafatokra. Ezernyi arab, tuareg és berber hazája ez a hatalmas földrész, a muzulmánok országa és mégis európai ember oly kapzsisággal veti rá a szemét, mintha csak egy táncra perdülni nem akaró tüzes menyecske lenne. Hát tüzesnek tüzes az aztán biztos. Mindezért nekem pedig egy förtelmesen gyomorforgató hajóutat kellett kiállnom Genovától Tuniszig. Már az első nap közöltem Mathias őrmesterrel, hogy ablakhoz közel helyezzen el, hogy lássam a tengert és ne legyek rosszul korábban említett tengeribetegségem okán. Na akkor úgy elvert, hogy inkább féltettem két szemem világának épségét, semmint gyomortartalmam aktuális lötyögési állapotát. Persze második nap, mikorra enyhült a fájdalmam, újra megkértem az őrmester, hogy helyezzen ablak közelébe. Hát akkor egész délutáni fedélzetmosásra osztott be és mire estére végeztem, annyira fáradt voltam, hogy a rosszulléthez sem volt erőm. Na a harmadik nap már tényleg megembereltem magam, hogy én most jó helyet fogok szerezni magamnak a hajón. Az őrmester ezután páros lábbal rúgott le a fedélzetről egyenesen a Földközi-tenger égszínkék vizébe! Miután kihúztak a vízből és megállapították, hogy hülye vagyok, jól elvertek, így ismét nem kerülgetett a rosszullét. Negyedik nap már tényleg nagyon elegem volt, így most már bajonettet szorítottam az őrmester torkához, hogy én most aztán tényleg jó fekhelyet akarok! Erre csak annyit felelt: - Minek? Már úgyis Tuniszban vagyunk – mutatott a korláton túlra. És csakugyan! Ott a szemem előtt lebegett a forró Afrika. Persze mielőtt partot értünk volna, az őrmester szépen fenéken billentett és átlökve a korláton nem oly romantikus módon értem partot, mint a hős velencei matrózok a háború után lelépve a hajófedélzetről. Nem! Helyette egy arab halász húzott partra valahol távol a katonai kikötőtől. Az őslakosok rémülten tekintettek rám akkor, hiszen zsebeimből halak kapálództak ki, testemet hínár tekerte be és kalapomon egy rút angolna tekergett. Akkor megfogadtam, hogy megfojtom az őrmestert. Délután a katonai szemlén gyűlve össze, még csurom vizesen, de az arabok jóvoltából halaktól mentesen álltam feszes haptákban az ezredem minden tagjával együtt. Valami nagykutya nemesifjú érkezett seregünkkel együtt Tunéziába, a még nem oly öreg olasz gyarmatra. Peckesen járkált a velem egykorú burzsuj a hadsereg előtt. Szűk fehér nadrágján, rikítóan kék mellényén és halottfehérre púderezett, rizsporos parókás fején mindenki azonnal röhögési rohamot kapott. Még Mathias őrmester is! - Csend legyen! – rikoltotta olyan hihetetlen hangon, hogy a röhögési roham abbamaradt és helyette földön fetrengve ordításba lépett. – Csend! – ismételte meg, de a földön fetrengő és ordító olasz néptömeg meg sem hallotta a parancsot. - Kuss és talpra! – rikácsolta papagájhangján Mathias őrmester, mire az egész ezred egyetlen másodperc alatt ismét feszes haptákban állott – Mindenkinek jobbra át… Remek… Az egész lusta banda indul a tuniszi erődbe! Egy-kettő! ______________________________________________ Sajnos még kiforratlan, de alakul. Ezúttal is kérem a véleményezést... /Qtya/
Posted on: Thu, 27 Jun 2013 19:59:51 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015