Az első fejezet, második fele, mint az lentebb olvasható. ------------------------------------------------------------ 4. - Tudják… kicsit ez már túlságosan rendszeres… - nyögte Poljak az arcát masszírozva, ami a rúgástól egy nagy foltban kezdett el bekékülni. - Ne aggódjon, csak rántson rá egyet – mondta Józsi és odacsúsztatott egy felesnyi üveg pálinkát Poljaknak. - Köszönöm… Fúj! Mi ez? Poljak érezte, ahogyan a torkát megmagyarázhatatlan erők öntik el és marják végig teljes hosszában a nyelőcsövét. A lassan bugyborékoló, tűzforró folyadék, láva módjára perzselte a belsejét, majd a gyomrához érve nagyot lobbant és azt az érzést keltette a csendőrben, hogy menten elfüstöl itt, a kocsma közepén. Ereje nem sok maradt, de azzal vizet kért és mikor az megérkezett, egy hajtásra kiitta. Nem kellett volna… A víz maga, ugyanis legalább éppoly pokol bugyraiban sem kívánatos forrósággal égett a belsejében, hogy az asztalra dőlve halkan jajgatott és nyögött: - Mi… mi ez? - Víz – válaszolta Kolompár. – Tudja errefelé mi így hívjuk. - Kérem… kérem… ez jobban fáj, mint a maguk kénkővel töményített löttye, amit pálinkának mernek nevezni… Ez nem víz. - De az – mondta Józsi, mintegy furcsállva a szenvedő csendőrt. – De inni nem szokás… Az orvos szerint radioaktív… Hé! Poljak… Jól vagy? Poljak erőtlenül zuhant az asztalra és már majdnem az ájulás határán volt. Körülötte a kocsmában valami megélénkülés látszott, ugyanis többen is hangos vitába keveredtek a csapszéknél. Ekkor lépett az asztal mellé, egy leírhatatlanul rongyos külsejű alak. - Józsi! – kezdte a csavargó. Érces hangja megmagyarázhatatlan erőt és pálinkaszagot árasztott. – Van kölcsönbe egy késed? - Most mi a vita Ernő? - Nem tudunk dűlőre jutni egy fontos vitában és ez lassan, vért kíván. Én meg nem akarok felkészületlenül vitába szállni, ugyanis tegnap elittam a késemet. - Ernő! – intette csendre Kolompár a csavargót. – Mi a vita? - Egy agrárgazdaságilag komoly kérdést vetett fel nemrég valaki, és nem tudunk dűlőre jutni a témában sehogyan sem. - És mi lenne az? - Hogy van é a disznónak szemöldöke. Se szó, se beszéd, Józsi adta is át a centis beretvát, amellyel komolyabb ügyletekben egy kart is le lehetett volna tőből amputálni, mindössze egyetlen egy suhintással. - Majd add át a Vakondnak. - Átadom. És ment is Ernő úr, a csavargó, hogy az agrárgazdasági ügyben kialakult vitában, mélyreható véleményét hallassa, és ha valaki mást hozna fel ellene, azt éles válaszával méltatva kilyukassza. Erre persze Poljak megrettent. - Ember… - hebegte. – Épp most vált egy gyilkosságban bűnrészessé! - Na és? – vonta meg a vállát Józsi. - Na és? Nem zavarja, ha esetleg a maga késével megölnek valakit? - Miért zavarna? Inkább boldog vagyok miatta - Micsoda? – Poljak szája tátva maradt és meredten figyelte a könnyelmű Józsit, aki éppen most vált tettestárssá egy gyilkosságban. - Tudja én nem értem a maga logikáját! – vágott közbe a Kolompár. – Maga szerint nem jobb dolog, ha egy kés is van a dologban? - Már miért lenne jó? – csattant fel Poljak. – Az a csavargó most meg fog ölni valakit. – Józsihoz fordul. - És mindezt a maga késével, kedves József úr! - Maga tényleg nem látja át a helyzet súlyát… Ne szóljon közbe, mert széthasítom a fejét! Csak figyeljen. Maga szerint mi történne, ha én nem adnék kést Ernő úr kezébe? - Nem történne gyilkosság! - Maga tényleg ilyen hülye fejjel ment csendőrnek? Az egyik első szabály, amit egy rendfenntartónak meg kell tanulni azaz, hogy ha valaki meg akar ölni valakit, akkor oly mindegy hogyan, de megteszi. Mi csupán ezt megkönnyítjük! Tudja, ugyanis, itt most tömegverekedés veszélye áll fent és ezt nem lehet megakadályozni, csak megkönnyíteni. - Könnyítés alatt pedig maga… - A késre gondolok igen és természetesen. Hiszen ha ezek mostan összetorzsalkodnak, akkor komoly ökölpróba árán sok embert kell majd gyengélkedőre vinni. Viszont, ha a dolgok közepébe csúsztatunk egy kést, akkor az áldozatok száma máris csökken, mivel említett tárgy keresztüldöfi a számításokat. Maguk, ezt hogy is hívják? - Azt hiszem, hogy… - ekkor Poljak állát simogatva töprengett, töprengett és töprengett, míg végül diadalmasan kijelentette – Bűnmegelőzés! - Pontosan! – helyeselte Józsi vigyorogva. Ekkor egy pálinkásüveg repült el a feje mellett és csattanó hangot hallatva tört apró, fényesen sziporkázó szilánkokra a falon. A társaság tagjai fel sem eszmélhettek, már jött is a következő, ami a Kolompárt vette célba. Ez ugyan eltalálta a röppályát, de Kolompár elhajolt az útjából és így ismételten széttört egy üveg, a sokat szenvedett falon, összemocskolva a vakolatot és ezernyi szilánkot szórva szét a padlóra. Ám a harmadikra sem kellett sokat várni, ami Poljak csendőr felé repült. Ő, megpróbálván kitérni előle, sikeresen kívül helyezte magát, és sokat ütött pofáját, a biztonságos légzónán és egyenesen az üveg röppályájának közepére sikerült helyeznie magát, aminek az eredménye lett egy újabb kék folt, egy orrvérzés és természetesen egy újabb tanulság, amit utána Poljak sokáig ismételgetett. „Ha valakik vitáznak, akkor ne ugrálj nagyon, csak bízz a szerencsében és ülj meg, mert a mozgó célpont ingerli a bőszült bikát.” És habár semmi értelme nem volt iménti kijelentésnek, akkor is bírt némi mondanivalóval, pláne napjaink társadalmára kitekintve, csak úgy, mellékesen. Ekkor tört ki a verekedés, amiben kiemelkedett szerep jutott a korábbi csavargónak, aki nagy pofonokat osztogatott hatalmas, széles, jobb tenyerével és egy vékony, fényesen csillogó bicska mozgott bal kezében deréktájon. Egy szúrás, majd kettő és valaki ordítva dőlt a padlóra, ám ekkor a veszett csordából többen is rávetették magukat. Ugyan ütötte és szúrta őket, többek zuhantak aléltan, vagy összelyuggatva a földre, de a túlerő előbb-utóbb felülkerekedett. Ernő, a csavargó fölött hatalmas öklök surrogtak és dörögtek a testén, véresre sebezve a bőrét. Ekkor lépett közbe Józsi. Egy szék vágódott az egyik verekedőnek, majd azt egy asztal követte. Ettől hárman azonnal ájultan zuhantak a földre. Kolompár a késéért nyúlt és Józsi is kapott volna utána, de ekkor jutott eszébe, hogy az összevert csavargónál van, így hát sebesen egy söröskorsóért nyúlt, amit nagy suhintással húzott az egyik asztal sarkába. Az összetört a fül fölött maradt üveg, éles pengét formált a keze ügyében. Ekkor kezdődött csak igazán a verekedés. Jött az első hullám, ami két megveszekedett gazdából és egy vén aggastyánból állt, akik fejük fölött törött pálinkás és sörösüvegeket lóbáltak. Kolompár szúrt, mire egyikük felordított és a jobb alkarjához kapott, amiből lüktetve, sugárban ömlött a vér. A másikat Józsi kapta, aki egyenlőre mellőzve az üveget, egy nagy pofonnal küldte a támadót a kocsma túlsó felére, ahol belefejelt a már törött nyerőgépbe. A harmadik, a vénség azonban okosabb volt, és miután Józsi lepofozta az előző támadót, a még lendületben lévő pofonmesterre támadt alulról és sújtott… volna, de ekkor egy szék vágódott neki, amitől rajtaütésszerűen elájult. Józsi és Kolompár a hajítás irányába pillantottak és a Poljakot látták, aki arcáról a vért nyalogatva, vigyorogva nézett végig az ellenségen. - Azt hiszem, kezdem megérteni magukat... – itt szünetet tartott, mert egy kényelmetlen üvegszilánk szúrta az ínyét és ezt kellett kipiszkálnia. – Egy ilyen környéken legyen az ember akárki, ugyanolyan senki, mint bárki más… - ekkor egy véreset köpött a padlóra. - Nem pontosan így gondoltam - mondta Józsi a tarkóját vakargatva -, de ez sem rossz kifejezés. - Nem rontanám el a helyzetet uraim – szólt a Kolompár kényelmetlenül -, de van egy kis gondunk. Gond alatt persze azt a még legalább egy tucat csavargót értette, akik abbahagyva a kissé elfajult vitázást, szembefordultak a külső veszéllyel, Józsival, Kolompárral, Poljakkal és Ernővel, illetve Ernővel nem is igazán, mert az összevert csavargó egy gyors szökkenéssel megszökött az egyik oldalsó ajtón. Így maradtak hát hárman tizenkettőre. Igen! Ilyen nyomorultul kiegyenlítetlen harcban kellett diadalmaskodnia annak a tizenkét embernek! Mivel velük szemben állt kettő, a határvidék legjobban képzett harcosai közül… ja és ott volt Poljak is. Ekkor folytatódtak az indulatok, ugyanis most egyszerre, mind a tizenkét delikvens rontott rá a háromfős társaságra. Utána elég sok időbe tellett, amíg Józsi és Kolompár komoly erőkifejtés árán végigpofozta az egész társaságot. Fogorvosi jelentések alapján, sok állkapocs vált aznap fogászatilag menthetetlenné. Köztük a Poljaké is, akinek egy pálinkásüveg repült és az ismét kitért az útjából, illetve próbált kitérni, de inkább betért az útjába, mert az üveg hatalmast csattant az állkapcsán. Miután végeztek a verekedéssel, visszatelepedtek az asztalhoz. Józsi leemelt egy ájult áldozatot az asztalról és egy rúgással egybekötött hajítással küldte a nemrégiben kialakult kupac tetejére. Ezután Poljakhoz fordult: - Első lecke. – mondta halkan – Mit szabad és mit nem. - Ezt nem fordítva szokták előadni? Mármint a csendőrnek kéne ezt megmondania… – értetlenkedett Poljak megint. - Nem! Ez egy másik világ itten és mindenkinek ragaszkodnia kell… - a szót elnyújtva hajolt közelebb a csendőrhöz – bizonyos szabályokhoz. - Rendben értem, folytassa. - Köszönöm… Szóval az első lecke, annak is az első fele, hogy mit szabad. Nos… szabad élni az életedet és másokat nem megakadályozni abban, hogy éljék a sajátjukat. Kivételes esetet képez, ha a maga életét akarják valamiféle módon a negatív irányba befolyásolni. Ebben a helyzetben magának emberi kötelessége az, hogy jól fejbe üsse, majd a földre küldve egy picit megrugdossa az illetőt. - Ez meglehetősen agresszív praktika a rendfenntartásra… - Az még semmi. Ez csupán a mindenki számára elérhető, polgári jogok önvédelmi kifejlésének és annak mérséklésére bevezetett, úgynevezett állampolgári védelmi kötelezettség. - Sajnálom, de ezt én nem értem… - mondta Poljak, érthetetlenül kerek szemekkel, csodálkozva. - Én sem… - dünnyögte halkan Kolompár, de olyan hangsúlytalanul és monotonul, mintha már teljesen beléidegződött volna ez a kijelentés. Odakint minden várakozás ellenére, továbbra is nagy cseppekben hullott a késő októberi eső, nyirkos, nyálkás légkört kavarva mind a kül és kis mértékben a beltérben. - Tudod Poljak, beszéljünk komolyabban – ezúttal Józsi hangjában érezhetően furcsa, rideg komolyság vegyült, amitől érezhetően furcsább lett amúgy is furcsa hangszíne. Mindezt arcának látható elsötétülése követte, amelytől Poljak majdhogynem leesett a székről. Kolompár persze mindezt a tőle már megszokott félvállúsággal reagálta le. – Itt sosem, ismétlem, sosem szabad azokat a szabályokat követni, amiket addig vertek beléd, hogy felvésd az agyad hátsó falának a lebenyére. Felejtsd el, dobd ki! Nem fog a neked kelleni. Itt most van egy működő rendszer, amit nem kellene átformálni. A lényeg. Szabad neked igazságot tenni, mert ez a dolgod, de sohase próbáld ezt a hatáskört túllépni. Légy ott, ha baj van és tégy igazságot, de ahol elintézik helyetted a dolgokat, ott ne üsd bele az orrodat a dolgokba. Poljak, habár megrezzent a hirtelen jött komolyságtól, de tudatánál maradva próbált válaszolni, pontosabban visszakérdezni. - Komo… komolyan beszélsz? Ekkor egyszersmind felvidult Józsi arca, de a korábbi komolyság jelét már egyáltalán nem lehetett felfedezni rajta. - A fenét! Csak szopatlak! - Jellemző – tette hozzá hangsúlytalanul a Kolompár. Említésre méltó esemény ezután nem igazán történt a problémás trió között, csupán a párbeszéd folyama zajlott le, de ez semmiféle fontos tárgyról nem esett szó, csak bűnökről, azok fajtáiról és a kiróható büntetésről, vagy, ha az ég is úgy akarja, a beszedhető kenőpénz mértékéről. Mindezeket mind Józsi, mind Kolompár élettel telve ecsetelte a Poljaknak, aki élettel éppen nem telve, mélabúsan, de érdeklődve hallgatta új ismerőseinek példabeszédét arról, hogy hogyan is kell viselkednie egy vérbeli csendőrnek egy olyan helyen, ahol minden lépés után pofonba botlik az ember. Ez még fél órán át folytatódott, hol a Józsi, hol a Kolompár ecsetelgetett valamit figyelmesen, majd estek egymásnak szóban, egy ügyben, amiben nem értettek egyet és végül ölre is mentek, de ennek nem lett jó vége, mert mind a Józsi, mind a Kolompár véletlenül a Poljakot pofozta fel, aki atyai aggódását kicsit sem palástolva akart volna közéjük ugrani. Tehát így telt el ez a fél óra, minek végeztével Józsi felpattant a helyéről. - Nos fiúk, itt azt hiszem, végeztünk – mondta szélesre húzott vigyorral. – Minden tiszta Poljak? - Igen! – válaszolta lelkesen a frissen avatott határcsendőr. – Élj és élvezd az életet, valamint ne akadályozz meg másokat abban, hogy élvezzék azt! - Pontosan! – kiáltott fel örömében a Kolompár. - No, akkor szedjük fel a késemet és mehetünk is a magunk útjára. - Igaz – szólt a Kolompár – Nekem ma este még dolgom van otthon. És már röpültek is be, hátra, ahol a csavargó Ernő állítólag Józsi kését hagyta, a szokásos helyen. Először Józsi lépett be a kis hátsó szobába. A szoba leginkább egy kis, belakott kuckóra hasonlított. A falakon poros festmények, recsegő, néhol a lyukas bádogtetőn át becsöpögő víztől púpos tölgyfapadló. A szoba közepén asztal, mögötte pedig egy széken meggörnyedve pihengető portás olvassa az olcsó papírra nyomtatott újság elmosódott betűit. - Tudtátok? – tette fel a kérdést köszönés nélkül a portás. – Tudtátok, hogy egy furcsa mutánst láttak tegnap a Tiszában? Csontos, kitinpáncél borította test, hosszúkás, ívelt, banán alakú, éjfekete koponya, a kemény bőrpofák között vicsorgó szürke fogak és a szájban helyet foglaló második, belső száj. - És mi ebben a furcsa Arni bátyám? – kérdezte Józsi, éppúgy köszönés nélkül. - Akkor gondolom te, nem láttál még kult-klasszikus sci-fi mozikat Józsi fiam. - Én láttam! – mondta a Kolompár. – A nyolcadik utas az nem? - Az! Hihetetlen, hogy az emberi faj elmondhatja magáról most az egyszer, hogy létrehozott egy teremtményt, amit a természet csak ötven év elteltével volt képes megalkotni. Ez aztán a kulturális evolúció! Majd megfordította az ócska papírlapot, és meg sem szólalva elkezdte olvasni a másik oldalt. Furcsa, toprongyos alak volt ez a portás. Ócska, szakadt, szemellenzős sapkája alól itt is, ott is kibuggyant zsíros, fekete haja. Ráncos, hatvan év körüli arcán néha meg-megrándult egy-egy izom és rögtön utána haloványan megnyalta a szája szélét olvasás közben. Vastag, fekete keretes pápaszeme mögül kitekintve, vékony, fekete borostája és pisze bajusza olyan megmagyarázhatatlan együtthatókká váltak, amelyek egy vakond képét vetítették le mindenkinek az agyában, akik valaha megpillantották ezt az embert. Sovány, de láthatóan erőteljes mellkasa minden félmondat végén megemelkedett egy lélegzettől, majd összeszűkült a levegő kifújásától. Szeme, habár vadul kellett volna pásztáznia a betűket a lapon, követve a mondat közlékeny információs lovagját papírparipáján a tudás ösvényére, de nem tette, egyhelyben állva, enyhén vak módon szívta magába a mondatokat, amelyek a papíron terpeszkedtek el előtte, enyhén félrenyomtatva, összemaszatolva, de akkor is körültekintően megszerkesztve és összevágva. - Arni bátyám! – szólt a Józsi. – Magánál van a késem? - Van nálam kés sok fiam – válaszolta az öreg, szemét le sem véve a lapról. - Zöld nyelű, centis, egyélű beretva, bikacsökkel a markolaton, fogazott éllel és iránytűvel a markolat alatti gombon – írta le fegyvere kinézetét körültekintően Józsi. - Turulmadaras emblémával a pengén – tette hozzá a Kolompár. Az öreg letette a papírlapot, majd vékony bajuszát pödörgetve merült el gondolataiban. Gondolkodott, gondolkodott és gondolkodott, majd a homlokára csapott és szólt: - Ernő hozta be? - Igen. - Akkor nincs baj, megvan a késed! - Hol van? - Hogy hol? Hát a szokásos helyen, a hátamban! Ekkor ügyetlenül megfordult a székben és a látvány, ami visszatetsződött róla, felkavarta a gyenge idegzetű emberek lelkét a szobában… Az egyetlen gyenge idegzetű ember pedig a Poljak volt, akinek a látványtól rögtön a szivárvány minden színében kezdett játszani az arca, majd tágra nyílt szemei alól kezdve terjeszkedését, egyetlen nagy fehér folttá változott feldagadt arca és elájult. A látvány, ami letaglózta leírhatatlan ugyan nem volt, csak meghökkentő. Mert legalább húsz kés volt beleállítva a portás hátába. 5. Amikor Poljak ijedtében elájult, hatalmas puffanással terült el, a víztől púpos tölgyfapadlón. Józsi és Kolompár meglepődve ugrottak félre, ügyelve arra, hogy ne pont rájuk essen az alélt csendőr. - Új gyerek? – kérdezte az öreg vakond, látszólag teljesen aggodalommentes hangon - Igen – válaszolta Józsi. - Gyere testvér, kapjuk fel, mert a végén megfullad –mondta Kolompár felocsúdva. - Én a fejét, te a lábát… Így… Kész? - Kész. - Emeld… hó-rukk! - Ennek most volt értelme? Odébb tenni fél méterrel? – kérdezte Józsi, furcsálló tekintettel vizslatva az alélt hatóságit. - Stabil oldalfektetés kell uraim – mondta az öreg vakond, ki-kitekintve a tölgyfaasztal mögül. – Így a végén megfojtja szegény lányt a saját nyelve. - Ez nem nő Arnold bácsi! – javította ki a vakondot, Kolompár. - Nem nő? – húzta fel meglepődötten szemét Arnold, amitől csak még inkább állatiasan vakondnak tűnt a tekintete. – Akkor eléggé puhapöcsű a tisztelt úr. Ilyesmitől megijedni? - Dumálunk, vagy pakolunk? – kérdezte Józsi, miközben újra megragadta Poljakot a tarkója alatt. - Ne ott fogd te mamlasz! – csattant fel a látványra Arnold bácsi, a vakond. – Így a végén megfojtod! Két kezedet csúsztasd át a hónalja alatt, és úgy emeld meg. - Így gondoltad? - Nem egy hónalja alatt kell átnyúlni mind a két kezeddel! - Akkor így? - Igen, úgy! - Emeld már, mert meggebedek itt a lábánál. - Emelem már… hó-rukk! És dobták is fel a Poljakot egy, a szoba sarkában heverő heverőre, amely egzotikusan hevert a helyen, amit számára kijelöltek, hogy ott heverjen. Egzotikus, barna, bőrborítású, kopottas, de korához képest határozottan új bőrdarab volt, amin most elheveredett az ájult csendőr. - A késem? – fordult Józsi az öreghez. - Tessék, válaszd ki… Csak vigyázz a parafa betétre a hátamon. Nehogy felsértsd nekem véletlen, aztán majd legközelebb valaki csak úgy átdöfje rajta a kését, amikor letétbe helyezi. Jártam már így és az élmény csontig hatolt! - Ne tessék aggódni… - nyugtatgatta Józsi az öreget, majd kihúzta az egyik kést a hátából. – Testvér, szerinted ez volt az? - Hogy ez? Szerintem nem… Csorba az éle. - Akkor nem az – és már küldte is vissza a kést, egy nagy döféssel, a portás hátába. A portás hátába helyezett vágó szerszámkészlet azonban komolyabb magyarázatot igényel. Persze ebbe bele kell tekintenünk Arnold múltjába. Nos… az nincs, tehát végeztünk! Lényegi elmondást igényel, hogy amikor a kocsma megnyílt, szó mi szó, meglehetősen gyakran törtek ki benne verekedések. Ilyen helyzetekben persze sokan elájultak, vagy olyan dolog került a kezükbe, ami talán más tulajdonát képezte, csak éppen meg nem nevezett tulaj, ájult állapotát töltötte a padlón, az asztalon, a bárpulton, vagy a padlóba fejjel lefelé beszakadva, úgy hogy bal lába vödörbe szorult, miközben jobb kezéről a hüvelykujja egy pálinkásüvegben ragadt… Volt rá példa, de nem érdekes. Ami érdekes az, amit a kocsmavezető kitalált, a kellemetlen tulajdonos–eltulajdonító kapcsolat orvoslására. Az ötlet meglehetősen egyedietlen, ugyanakkor hasznos volt, habár meglehetősen klisés. Értékmegőrző lerakat! Ennek portási székét pedig ki más tölthette volna be, mint az első személy, aki az adósságlevélen szerepelt, mint a legtöbb kárt okozó kocsmai verekedő, Vörös Arnold, a vakond. El volt kénytelen vállalni a munkát, mert ha nem, akkor fizet és sokat, mert verekedett és sokat. És most jön a lényeg. Mert ugyan kezdetben mindenki tisztességesen az asztalon hagyta a véletlenül eltulajdonított portékáit, de idővel elterjedt az a hecc, hogy a tulajdonosukat vesztett késeket a portás hátába állítsák bele. Egyszer, sőt kétszer, de talán háromszor, ha nem négyszer történt ez meg, ami aztán unalomig folytatódott, így Vörös Arnold, a vakond kidolgozott egy egyszerű, de zsenialitástól mentes, sufni tuningolt módszert, ami sikeres együttélést eredményezett a döfködőkkel. Parafából készült páncélt ácsolt, pezsgős és borosüvegek dugóiból, amelyek, mintegy védőernyő, angyali védőszárny borultak a hátára és fogták fel a tőrök suhogását és szúrását, de oly módon, hogy az öreg több alkalommal észre sem vette, amikor egy tőrt döftek a hátába… Kivéve, amikor véletlenül hátradőlt a székben, mert akkor a penge hegye kicsit megcsiklandozta a lapockáját, ő meg a maga módján felordított. - És ez? – húzott ki Kolompár egy, a korábbihoz hasonlatos tőrt a Vakond hátából. – A nyele nem csorba, a markolat zöld… - De nincs iránytű. - Ez igaz. Tehetem vissza. Sutty. - Sokáig keresnek még uraim? – kérdezte a Vakond hátrapillantva. – Ma még át kell néznem a könyvelést, és rendelnem kell pár új asztalt Szabadföldéről. - Meglesz ez Arni bácsi… Nem ez az? – mutatott Józsi egy vastagabb tőrre. - Hülyeség, ez sokkal szebb, mint a te tőröd! Kizárt, hogy a tied legyen. - Most már az enyém! - Vedd le róla a kezed te piszok! – szólt hátra Arnold. – Azaz én késem! - És mit keres ez a maga hátában? - Én is kölcsönadtam ma valakinek, hogy verekedhessen vele. - Vagy úgy… Akkor kereshetem tovább a sajátomat… - Meglesz az testvér, csak ész kell hozzá! - Mondja, akinek nincs! – gúnyolódott a Vakond. - Pofa be! – szólt vissza kórusban Józsi és Kolompár. Időközben Poljak lassan, de bizonytalanul ébredezni kezdett. Lázas álmából ébredt fel. Azt álmodta, hogy a világ egyik legborzalmasabb helyére helyezte őt a csendőrkar, majd több alkalommal történő el és megverése után találkozott egy öreg portással, aki annak ellenére, hogy húsz tőr állt ki a hátából, még vígan fel tudta olvasni a legfrissebb pletykákat. - Jó reggelt fiúk! – ásított. – Ma este lesz a tűzáldozat? Lassan felkelt, kinyújtózott a bőrkanapén, majd miután csipás szemeit megdörzsölt két öklével, körbepillantott a szobában… Majd rögtön vissza is ájult, amikor meglátta, hogy két csavargó éppen kedvére válogat egy, a harmadik csavargó hátában elhelyezett, masszív késkészletből. Józsi és Kolompár értetlenül egymásra néztek. Józsi vonogatta a vállát, Kolompár értetlenül tárta szét a karjait. Az öreg portás pedig igyekezett nézni valamerre, amerre lát is valamit. - Nem beteg a Poljak véletlen Kolompár? - Ki tudja ezt Józsi? Eztán ismét az öreg felé fordultak, keresve a kést. - Meddig kerestek még ott hátul? - Amíg meg nem lesz Arni bátyám. - És az sokáig tart még? El kell készítenem a kárjelentést. - Egy pillanat… Nem ez az? – húzott ki egy másik kést Kolompár a vakond hátából. - De! Ez az! – örvendezett Józsi vigyorogva. - Akkor most fizessétek ki azt, amit összetörtetek! Három asztal, fél tucat szék és annyi üveg, amennyit meg sem számoltam, mert tudom, hogy úgy is össze fog törni még pár, amíg kiszedem belőletek a pénzt – sandított háta mögé, ráncos képét vigyorba szedve, Arnold. - A nagy fenét! – kiáltotta kórusban Józsi és Kolompár. A szem sem pillant olyan gyorsan, mint ahogyan a kés markolatának bikacsöke csattant volna Arnold tarkóján, csakhogy az öreg gyorsabb volt, mint a szempillantás és a bikacsök, és macskaszerű ügyességgel tért ki oldalra, Józsi ütése elől. - Fizetek, ha fagy! – mondta bőszen Józsi. - November lesz Józsi… - bökte oldalba őt a Kolompár. - Mondtam én, hogy kívánságműsor? – dünnyögte az öreg. Arnold levetette hátáról a kabátot, majd a parafa púpot is, félredobva a rajta tárolt késeket. Lassan a zsebébe nyúlt, majd még annál is lassabban húzta elő a bikacsökjét. - Verekszünk? – kérdezte. - Verekszünk. - Verekszünk. - Nem verekednek! A heverő felől érkező ordítást dörrenő lövéshang kísérte. Meglepődve fordultak oldalra mind a hárman és meglepődve konstatálták, hogy nem más, mint a Poljak lőtt a plafonba, díszes revolverével, amelynek csöve egyenletesen füstölgött, halvány, fehér füstöt eregetve magából, a plafonon keletkezett lyuk irányában. Maga Poljak már koránt sem volt ennyire üdítő látvány. Arcán látszottak a kiképzés nyomai, a nap folyamán bekövetkezett verések, az öklök nyomai, a pálinkásüvegek röppályájának megfelelően bezárt szögben keletkezett, kék-zöld foltok, valamint a félelem, amelyet valószínűleg a kelleténél jobban érezhetett, de elnyomva azt, teljesítette kötelességét… Pontosabban, próbálta azt teljesíteni. Közben mély levegőket véve fújtatott, arca kivörösödött, haja összekócolódva állt az égnek, gyönyörű kék egyenruhája pedig gyakorlatilag teljesen tönkrement. - Kérem… - nyögte halkan. – Ne verekedjenek… a jó ég áldja meg magukat… kérem… - Nyugi Poljak, ez nem veszélyes! Legfeljebb eltörjük Arni bácsi állkapcsát – mondta Józsi, ismételten vigyorogva, de ezúttal baljósan. - Majd én a ti kettőtökét! – ordította a Vakond. - Vagy én mindannyitokét! – mondta Kolompár bizonytalanul, majd, hogy senki se vegye észre, az egyik sötétebb sarok felé húzódott. A feszült helyzet viszont nem lett enyhébb. Ott állt Arni, ujjait bikacsöke lyukai közé dugva, hogy bárki koponyáját meglékelje vele. Vele szemben, kissé oldalt fordulva Józsi, kezében a tőr. A sarokban elrejtőzve Kolompár, az árnyék elrejtette, de enyhén nyugtalan légzése tisztán kivehető volt. Mindezeket pedig Poljak tartotta a célkeresztben. - Nyugodj meg tesó – súgta halkan Kolompár a sarokból. - Én aztán nem! Fegyvert le! Hangja síró volt, de érezhető volt belőle, hogy valami megmagyarázhatatlan erőt merít valahonnan, nem tudni honnan, de nem is túl sokat, mert szemét könnyek öntötték el, orrából lassú, vékony sugárban takony csöpögött. - A fenébe… fegyvert le srácok – motyogta Józsi, majd tőrét, lassan a földre helyezte. - Én aztán nem! – kiáltotta Arnold, majd nagyot taposott az egyik padlódeszkára. A deszka beszakadt, túlsó vége megugrott a plafon irányába, eltalálva a poros festékesdobozokat, tartó polcot. Az egyik doboz nagyot pattant. Repült felfelé egy darabig, majd megállapodott a plafonban, amit beszakított, eltörve az egyik tetőgerendát. A gerenda recsegve-ropogva tört ketté, majd a Poljak feje feletti darab leszakadt. Szegény csendőrt, már eléggé páholta emberi kéz, most egy tetőgerenda ütötte fejbe, hatalmasat koppanva a fején. Az ütés erejétől persze a revolver elsült, a kiröppenő lövedék pedig egyenesen végigszáguldott a szobán, összetörve egy lámpát, majd nagy, sárgás port kavarva csapódott a falba. - Huh… - fújta ki magát Józsi. – Ez meleg helyzet volt. - Nekem mondod? – kérdezte Kolompár. A Kolompár szemei elkerekedtek, arca halvány barnára sápadt. A lövedék centikkel súrolta a fejét. Arnold, a vakond közben Poljakhoz bandukolt. Felemelte a revolvert, majd kilökve oldalra a forgótárat és merőlegesen felemelve a pisztolyt, kiszórta belőle az összes töltényt. - Csak, hogy ne zavarjon be megint – mondta a Vakond vigyorogva. – Akkor befejezzük, amit elkezdtünk? - Az csak természetes! – mondta Józsi, majd mint ódon Odüsszeuszhoz Küklopsz a szikláz, úgy vágta Arnold képébe az asztalt. ---------------------------------------- Így visszanézve a temérdek beleölt munkát, jól halad. Habár nem kifejezetten metrós a hangulata, de ez csak az eleje, amely a víg hétköznapokat és a felszínt mutatja meg. Később majd elborul a világ, de a humort sohasem vonom meg belőle. Vélemény? /Qtya/
Posted on: Mon, 30 Sep 2013 22:16:26 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015