"Azt mondják, minden embernek van egy csillaga. Ez lehet, hogy az a csillag, amin addig élt, amíg le nem hívta valaki a Földre, amíg nem volt teste, csak lelke. Ki tudja, miért születik egy ember? Bizonyára csak Egyvalaki, aki azt is tudja, ki(k)nek lesz majd szüksége rá ebben az életben… Édesanyám szokta mondani, hogy “lehívtunk téged a csillagok közül, ebbe a világba.” Nem tudom kinek hogy magyarázták meg a születését, a létezését kiskorában, de ez a fenti úgy gondolom, sokatmondó. Legalábbis számomra, mert nem hagyott abban a tévhitben élni, miszerint egy piros csőrű vándormadár volt a “tettes”. Nem. Inkább (lehet, nem tudatosan) azt az érzést keltette bennem ezzel, hogy igenis van valami rendeltetésem itt (ha már hívtak ugyebár, mert ha hívják valahova az embert, azt jelenti, szükség van rá), és meglehetősen 6 évesen az embernek nem támadnak világmegváltó gondolatai, de nekem éppen elég volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Vajon ki az, aki eldönti, hová szülessen az ember? Nem tudom ki döntött úgy, hogy ez az élet az enyém lehet és élhetem. Lehet, egy felsőbb erő, lehet, hogy a szüleim. De az is elképzelhető, hogy én választottam ezt. Hogy én választottam a szüleimet, és gondoltam úgy, őket érdemesnek tartom arra, hogy felneveljenek. Ők választottak engem, vagy én őket? Ha tényleg igaz az, hogy egy csillagról jöttem, akkor nekem könnyebb lehetett látni őket a születésem előtt, mint nekik engem, akik csak annyit tudtak, hogy jön majd valaki, akit feltétel nélkül szeretni fognak, függetlenül a kilététől. De azért mégis, vajon olyan lettem, amilyennek vártak? Miért pont én vagyok az, aki vagyok? És ki más lennék, ha nem saját magam? Például lehetnék egy fa az erdőben, vagy egy, a kihalás szélén álló lepkefaj egy utolsó példánya, akár egy Pápua Új-Guinea-i hiri motu nyelven beszélő valaki. De nem, én ÉN vagyok! –szerencsére. Igen, azt mondhatom, szerencsés vagyok. Mit jelent szerencsésnek lenni? Úgy gondolom, mindenkinek más jelentőséggel bír: megütni a lottó főnyereményt, utazást nyerni Hawaiira, kezet fogni James Hetfield-del, vagy az, ha nem csap agyon egy tizedikről aláhulló fagyasztott töltelékes káposzta, esetleg zongora. De az is szerencse, hogy “működöm”: érzem a világot magam körül. Lényeg: az, hogy létezem, az már magában egy szerencse! Függetlenül attól, hogy látok vagy sem, van-e pénzem vagy nincs. Mert a legrosszabb lét is jobb, mint a nemlét. Gondolkodjunk egy kicsit ezen. A legrosszabb lét hallatán mindenkinek valami negatív töltetű gondolat jut eszébe: szenvedés, nélkülözés, nyomor, betegség, fogyatékosság, elhagyatottság, és sorolhatnánk. Mert mindannyian ismerjük ezeket a létformákat, ha nem is tapasztalatból, de ismerjük. És mi van a “nemléttel”? Azt nem tudjuk milyen, hisz létezünk. Aki pedig nem létezik, az semmit sem tud, mivel nincs. A nemlétet nem tudjuk elképzelni, mivel egyszerűen nincs: ergo ami nincs, az rosszabb a rossz létnél is- mintha logika órán ülnék. Vajon tudatában vagyunk annak, hogy az éltünk egy érték? Hogy a létezésünknek oka van? Mielőtt tehát “bárcsak meg sem születtem volna” szerű, és ehhez hasonló kijelentéseket tennénk, gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy miért vagyunk ezen a világon egyáltalán. Nem az élet értelmét kell megfogalmazni magunknak, nem a jövőt fürkészni és jósolgatni, hanem tiszteletben tartani a saját életünket, minden körülmények között."
Posted on: Mon, 05 Aug 2013 19:52:56 +0000