Mit mond a Biblia az igaz istentiszteletről? (avagy hogyan tiszteljük az Istent?) Alapige: Jakab 1:27 Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Bevezetés Az emberek a legkülönfélébb dolgokat értik istentisztelet alatt: méltóságteljes szertartásokat, hétköznapok forgatagából kiragadó ünnepi alkalmakat, vagy éppen fesztelen összejöveteleket, ahol „jól érezzük magunkat”. Bár jócskán van különbség e felfogások és a belőlük fakadó gyakorlatok között, gyökerükben azonosak: egyik sem a Bibliából származik. A rövid bibliai tanítás ugyanis így hangzik: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”(Jak 1:27) Erről beszélünk a következőkben. Az istentisztelet fogalma: A Jakab apostol levelében használt eredeti kifejezés, a thrészkeia görög szó magyarra fordítva Istennek szolgálást istenszolgálatot jelent. A fogalom ismerete azért fontos ebben az esetben, mert már önmagában is a helyes gondolkodásra nevel, arra, hogy az istentiszteletet ne valamiféle fogyasztó jellegű cselekménynek vegyük, hanem a hétköznapi szolgálatra való erőgyűjtésnek. Más szóval, istentiszteletre ne azért járjon az ember, hogy ott valami elkápráztassa, elvarázsolja, egy-egy órára fennkölt magasságba vagy éppen klubszerű jóérzésbe emelje-ringassa, hanem azért, hogy élete kérdéseire válaszokat kapva, azokat másoknak is továbbadhassa, akik talán nála is nagyobb szükséget szenvednek. Hogy mit kell éreznie az idegennek, aki egy bibliai alapon megtartott istentiszteletre elmegy, vagy akár csak betéved, Pál apostol egyértelműen kijelenti: „Ha az egész gyülekezet egybegyűl… és bemegy egy hitetlen vagy avatatlan, az mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik, és ilyen módon az ő szívének titkai nyilvánvalókká lesznek, s így arcra borulva imádja az Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal az Isten lakik tibennetek. Hogy van hát, atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek vagy zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.” (1Kor 14:23-26) Tehát már maga az istentisztelet helye is a szolgálat helye, és távolról sem csupán annak, aki igét hirdet, hanem minden egyes hívő embernek, aki Isten Igéjét be akarja fogadni azért, hogy akár ott helyben is továbbadja, segítsen vele. „Meglátogatni az özvegyeket és árvákat” -ez sem csak a szó szerinti özvegyekre és árvákra vonatkozik, hanem mindazokra, akiknek egykor volt életkedvük, életcéljuk, de jelenleg nincsen, és azokra is, akik jó ideje „szomjúhoznak és sóvárognak a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize”(Zsolt 63:2). Sokszor a „meglátogatás” lehetőségei karnyújtásnyira vannak. Hogy figyelmünk, együttérzésünk kézzelfogható ajándék legyen, amit Istentől kapva másoknak továbbíthatunk: erre szolgál az igazi istentisztelet. Szent összegyülekezés. Ezért már az Ószövetség is „szent gyülekezés”-nek (3Móz 23,2) nevezi az istentisztelet heti alkalmait és az évi ünnepnapokat. Nyilván, hogy e kifejezésben nem annyira a gyülekezésen, mint a szenten van a hangsúly. Azon, hogy az oda igyekvők mennyire szánják, szentelik oda magukat Isten szolgálatára, ami az igazi istentisztelet. Ha szolgálatról beszél, a Biblia két részre bontva, a kívülvalók és a belülvalók iránti szolgálat elkötelezettségéről szól (1Tim 3:7; 1Kor 5:12). Más szolgálatot igényelnek azok, akik már eljutottak a Jézus Krisztussal való szövetségkötésig – még akkor is, ha gyakran az a tapasztalatunk, hogy rosszabbak is tudnak lenni a hitetleneknél, tudatlanoknál, nagyobb csalódást okoznak, mint az ateisták. Gyakran keseredünk meg, hogy „Ruben patakjainál nagyok voltak az elhatározások” (Bír 5,16), és mégsem lett belőlük semmi, vagy az istenfélő Dávid micsoda mélységekbe -a házasságtörés és gyilkosság borzalmaiba hullott alá! Ezek az elkeserítő példák sem akadályozták meg azonban Debóra és Náthán próféták szolgálatát. Ugyanilyen belmisszióra, az istentisztelet belső szolgálatára van szükség napjainkban is, amikor maga Jézus Krisztus szólít fel profetikusan a belső és külső szolgálat komolyan vételére a Jelenések könyve „megbízólevelében”, amelyet a végidő egyházának adott: „Ismét prófétálnod kell néked sok nép, nemzet, nyelv és király előtt.” (Jel 10:11) Egészen más módszereket igényel a külső szolgálat, a világ evangelizálása: „Lemondunk a szégyenletes titokzatosságról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2Kor 4:2) Itt a lelkiismeretre kell hatni először, hogy aztán megmozduljon a gondolkodás, és végbemenjen a gondolkodásmód megváltozása, a bibliai metanoia (megtérés). Ez sokszor kitartó, hosszú küzdelemmel jár, akár egyénileg, akár közösségileg (amíg egy keresztény gyülekezet megszületik). A külső szolgálat azonban a hitnek talán még lényegesebb része, mint a belső. Minden keresztényre vonatkozik, Jézus missziós parancsolatának értelmében (Mt. 28:19–20; Márk 16:15–16). A Biblia világosan tanítja, hogy a világtól lelkileg függetlennek kell lennünk ugyan, közömbösek azonban sosem lehetünk iránta. Az ószövetségi „szent gyülekezés” mint igazi istentisztelet, azaz istenszolgálat, két részre oszlott. Minden héten tartottak olyan istentiszteletet, ahol a legfőbb cselekménynek a tanítás számított. A hetvenéves babilóniai fogság után zsinagógában (így nevezték görögül; héberül béth ha-kenisztában) gyűltek össze hétről hétre Izráel városaiban és falvaiban, hogy Igét hallgassanak. Így adták Jézus kezébe is Ézsaiás próféta tekercsét a názáreti zsinagógában, hogy magyarázza a felolvasott igeszakaszt. Az őskereszténység missziója is a zsinagógákban bontakozott ki. A tanítás alapjának az Ige, a Szentírás-magyarázat és az Istennel szerzett tapasztalatok átadása számított. Megrendítően tárja elénk az igazi tanításnak a korosztályonként csoportosított emberekre gyakorolt hatását Nehémiás könyvének 8. fejezete. Az istentisztelet másik része az ószövetségi hét ünnepcselekményeiben mutatkozott meg. Ennek lényege a bűnfelismerés utáni megbánás, bűnvallomás volt, áldozatbemutatás formájában. Ezt előbb a pusztai vándorlás során a szent sátor udvarában, majd a Silóban felállított sátorban, később, Salamon idejétől fogva a jeruzsálemi templomban kellett elvégezni. A templomot kétszer (i. e. 586-ban és i. sz. 70-ben) rombolták le, másodszor véglegesen, hiszen a mai napig iszlám szentély, a Szikladóm áll a helyén. Jézus Krisztus halálakor a kettéhasadó kárpit jelezte (Mt27:51), hogy a Megváltó eljöveteléig előképül szolgáló áldozati rendszer érvényét veszítette, feltámadása után Jézus a mennybe ment, s imádságainkban személyesen fordulhatunk Hozzá bűneink elrendezéséért, amelyre a Golgotán kiontott vére a biztosíték: „Aki énhozzám jön, semmiképp ki nem vetem.” (Jn 6:37) Tehát alapigénknek, Jak 1:27 kijelentésének mindkét része érvényre jutott tehát már az Ószövetségben. Hiszen mi más a tanítás elfogadásának lényege, mint „meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban”, s mi más az áldozati rendszer lényege és eredménye, mint „szeplő nélkül megtartani magát (magunkat) e világtól”? Az újszövetség időszakában is változatlanul marad ez a lényeg. A keresztény gyülekezeteknek is hétről hétre a tiszta tanításra szomjasan kell hallgatniuk az Igét, s időről időre -az úrvacsorák alkalmával -meg kell újítaniuk a bemerítésünkkor Jézus Krisztussal kötött szövetséget. A szent összegyülekezés napja. Pál apostol fölveti a kérdést, hogy nem mindegy, „ki az, aki Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik” (2Thess 2:4). Valóban nem mindegy, hiszen Jézus főpapi imájában megkülönböztetett jelzővel, az „egyedül igaz Isten”-ről beszélt, Őt szólította meg (Jn 17:3). Nem mindegy, hogy Istenként kit ismerünk, tisztelünk és imádunk. A legveszélyesebb vélekedés: „Mindegy, csak Istent higgyen!” Erre válaszol az apostol: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr, mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őbenne, és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8:5 –6) Ugyanezt a kérdést nyolcszáz évvel előtte Ézsaiás próféta is fölvetette: „Kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Őróla? A bálványt a mester megönti, és az ötvös megaranyozza azt, és olvaszt ezüstláncot rá. Aki szegény ily áldozatra, oly fát választ, amely meg nem rothad, okos mestert keres, hogy oly bálványt állítson, amely nem ingadoz. Hát nem tudjátok és nem hallottátok-é, hát nem hirdettetett néktek eleitől fogva, hát nem értettétek-é meg a föld fundamentumait… Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad el, végéremehetetlen a bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.”(Ésa 40:19–21, 28–29) Az igazi Isten -a teremtő Isten. Nem az vagy azok, akiket az emberi kigondolás és a nyomában járó hagyomány hozott létre, hanem a semmiből hat nap alatt világunkat, a Földet megteremtő Isten az „egyedül igaz Isten”. Ez az egyetlen, Jézus Krisztust a világunkba küldő Isten sokféleképpen megnevezi magát a Tízparancsolat első négy parancsolatában, melyekben a Teremtő iránti szeretet, tisztelet és szolgálat alapjait foglalta írásba. Az 1. parancsolatban „Úr”-nak mondja magát, de nem kényúrnak, hanem éppen ellenkezőleg: olyan Lénynek, aki mindenkivel „én-te” kapcsolatba kíván lépni („Én, az Úr, vagyok a te Istened…”) s ezt úgy segíti elő, hogy életünkben számtalan szabadulást szerez, és szabadságot biztosít akkor, ha követőivé válunk („…aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” 2Móz.20:2). Azután a szabadság és a szabadítás Istene mint „féltőn szerető” -azaz a szeretetet és az igazságot önnön személyében tökéletesen párosító Istenként is bemutatkozik (2Móz.20:5), akinek „neve” -azaz lénye- nem mindegy, hogy miként áll teremtményei előtt (2Móz.20:7) -hirdeti a 2. és a 3. parancsolatban. Mindhárom parancsolat második része ezért tartalmaz tiltást „az idegen istenek” (2Móz.20:3), a „faragott képek”(2Móz.20:4–5) és bármely más alkotás imádata ellen (2Móz.20:7/b), hiszen aki nem az önmagát kinyilatkoztató Istent tiszteli Istenként, az szükségszerűen rossz útra sodródik, melyre nézve Jézus Krisztus több ízben is, nyomatékosan tanította: „És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által. Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.”(Mt 15:6-9)„Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem Isten hatalmát.” (Mt 22:29) Így jutunk el a 4. parancsolatig, amelyben már azért nem szerepel a bálványistenségekre vonatkozó tiltás, mert Isten ebben a parancsolatban az előbbiek után egyértelműen mint a teremtés Istenét nevezi meg magát – aki tudott volna egyetlen szempillantás alatt is, vagy évmilliárdok alatt is világot létrehozni. De azért tette éppen hat nap alatt és pihent meg a hetediken, mert szeretetből osztotta meg az életet az emberrel, s az adni kívánó szeretet rögtön példát is nyújt az adás „miként”-jére is: a helyes időbeosztásra, a tevékenység és megpihenés ritmusára, a munka és felüdülés harmóniájára: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteld azt. Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te istenednek szombatja, semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” (2Móz.20:8-11) Az istentisztelet napja a (sabbath=nyugalom) és tartalma viseli magán a mindenható Isten lényének pecsétjét. „És adtam nékik szombatjaimat is, hogy legyenek jegyül köztem és őközöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük…És az én szombatjaimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül énköztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Ezék.20:12, 20) Ezt a pecsétet kapják meg mindazok, akik Istenhez mint Teremtőnkhöz és Megváltónkhoz engedelmes hittel ragaszkodnak (Jel 7:1 és vö. még a 13,14,19. fejezetek), ellentétben azokkal, akik a bibliai tanítások teljes feltárulkozása, a nagy evangéliumhirdetés (Mt 24:14; Jel 14:6-13) után is a Sátán által sugallt és az emberi hagyományok által erősített istenhez, istenekhez kapcsolódnak, azok „bélyegét veszik vagy jobb kezükre, vagy homlokukra” (Jel 13:16; vö. 14:9–11; 15:2; 19:20; 20:4). Az ősi, igazi, hiteles krisztusi kereszténység kétezer éve követi „Isten parancsolatait és a Jézus Krisztus hitét” (Jel 14:12). A mintegy kétezer éve kialakuló kereszténység Nagy Constantinus császár által i. sz. 321-ben birodalmi rendelettel életbe léptetett vasárnap ünneplés, amelynek alapja, hogy Jézus Krisztus vasárnap reggelén támadott fel, „A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott, amint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt vala az Úr. (Máté 28:1-6) vö. Mák 16:1-6, Lukács23:57-24:6. Minden a bölcselkedéssel ellentétben hangzik Jézus szava: „A szombat lett az emberért”(Márk 2:28) Tehát szombaton a halál ülte a torát de a vasárnap hajnala már az életé, mert a Krisztus feltámadt, ezért ünnepeljük Istennek megváltó munkáját vasárnap. Egyébként egy újjászületett keresztyénnek mindennapja az Úré kell, hogy legyen, mindennapját istentiszteletben kell élnie. Tartalmi kötöttségek és kötetlenségek. Isten nem bízta az emberi vélekedésekre önmaga tiszteletének módját, napját, tartalmát. Jézus mondta a samáriai asszonynak: „Hidd el nékem, hogy eljön az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemen imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyeneket keres az Ő imádóiul. Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Ján 4,21-24) Az istentisztelet középpontjában az Igének kell állnia. Sem ének, sem szavalat, sem imádságok vagy tapasztalatok nem vehetik el tőle az időt. Isten igéje kenyér. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.”(Mt 4:4) Az ószövetségi templomszolgálatban friss kenyereket kellett kitenni a papoknak. Az istentisztelet középpontja Jézus, az „élet kenyere”, „a mennyből alászállott kenyér” (Jn 6:33,35,41). Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv részletes bepillantást nyújt az őskereszténység missziójába, gyülekezet szervezésébe és -építésébe. Ugyanígy az apostoli levelek is. Egyikben sem találunk merev megkötöttségeket, a külsődleges ceremóniák végzésére utaló előírásokat. A keleti egyház szertartásossága Khrüszosztomosz, a nyugatié pedig Ambrosius IV. századi fellépésével formálódott ki. Nagy tömegek számára ma ez jelenti a kereszténységet. A hagyománykereszténység szertartásosságával, az élménykereszténység fölajzottságával szemben ismeretlen a bibliai kereszténység istentisztelete. Lehet, hogy ennek ismertsége és elismertsége ma kevesebb. Ám Isten Igéje csak egyedül ezt támogatja: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (Jak 1:27) Az istentisztelet helye. A kereszténység fent vázolt jellegzetességeivel egybehangzóan az istentisztelet helye is a kelleténél nagyobb szerepet kapott a IV. századtól fogva, s ezen a területen a leglátványosabb és legfélelmetesebb eltorzulás tanúi lehetünk. Jézus Krisztus egyszerű zsinagógákban, a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokaiban, külső udvarában végezte tanítói szolgálatát. Leggyakrabban azonban a természetben és családi hajlékokban hirdette az igét. Az őskeresztények a zsinagógákon kívül magánházaknál, pl. Lídia bíborárus asszony otthonában, Akvilla és Priszcilla házában gyűltek össze (1Kor 16:19). Közismertek a római katakombák föld alatti istentiszteletei a II–IV. század között. A hatalmi kereszténység vásárcsarnokokból kibontakozott dómkultusza, a gótikától kezdve triumfáló templomépítészete a bibliai -só és kovász- kereszténység arculcsapása lett. Hogy a középkorban mit jelentett az óriási, és sokszor szakértelem híján az összeomlásnak emelt katedrálisok építészete: pusztán világi szempontból is elborzasztó. A lelki kár azonban még fölmérhetetlenebb. A közösség közönséggé alakult át. Az istentiszteletek a kiszolgálást, a hitetést szolgálták, középpontjukban a magyar nép által „hókuszpókusz”-nak (Hoc est enim corpus meum > Ime ez az én testem)* nevezett mágikus átváltoztatással (transsubstantiatio > átlényegülés), melynek révén az ostya a pap konszekráló szavainak hatására -máig ezt tanítják- Krisztus „valóságos testévé” alakult át. Az istentisztelet bámulni való látványosság lett. Igazi római hagyomány: a pogány Róma „panem et circenses”-e -kenyeret és cirkuszt a népnek jelszava- éledt föl újra. Az Ige a háromévenként ismételt perikóparendszerbe szorult be, és a pogányság rítusai vették át a főszerepet. A Jelenések könyvében Jézus Krisztus Bálám és Jézabel hitehagyásához és a bálványimádó varázsláshoz hasonlította az így kialakult szokásokat: „De az a panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak… De az a panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.”(Jel 2:14,20) Pál apostol hasonló egyértelműséggel adott számot a IV. századtól elkezdõdõ „hitehagyás”-ról (az eredetiben aposztázia, mely nem „szakadás”, hanem pontosabban hitehagyás): „Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére és a mi Őhozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thessz 2:1-4) A XVI. századi reformáció, különösen annak helvét (kálvini) ága az eredeti keresztény istentiszteleti hely egyszerűségének visszaállítására törekedett. Ilyen irányban haladtak tovább a puritánok, baptisták, metodisták, adventisták. A mára kialakult kép azonban még korántsem megnyugtató. Lehet, hogy az igazi kereszténység újra a házi istentiszteletek világába tér vissza, mint Jézus Krisztus idejében (Márk 3:31-35). Olvasni is jó, hogy a bűntől megtisztított örök életben nem lesz többé templom (Jel.21:22) -főleg azok után, hogy történelme folyamán az ember így visszaélt az istentisztelet helyével. Jeremiás próféta szavai sajnos az idõk végéig érvényesek: „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez! Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti útjaitokat és cselekedeteiteket, ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között… Akkor lakozom veletek ezen a helyen…” (Jer 7:4-5, 7) Függelék: * Ezt a latin mondatot ertették a római katolikusok „hókuszpókusznak” innen ered a szó is. „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem” Amikor Áron, Izráel első főpapja elveszítette két fiát, Nádábot és Abihut, mert megszegték az Isten által adott istentisztelet formáját, és idegen tüzet hoztak, „melyet az Úr nem parancsolt nekik”, hangzott el a máig érvényes törvényszerűség: „És mondta Mózes Áronnak: Ez az, amit szólt az Úr, mondván: Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.”(3Móz 10:3) A kereszténység történelmében a legnagyobb csapások egyike a méltatlan papok végeláthatatlan sokasága. Itt is igaz a zsidó népre nézve elhangzott komoly feddés: „Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között, amint meg van írva.” (Rm.2:24; vö. Ésa 52:5) Amikor a középkor kezdetével kiiktatták „az egyetemes papság” bibliai elvét és gyakorlatát (1Pt 2:9), s a földi, politikai rendszerek hierarchiájának mására szabták át az egyházat -megint csak Jézus többszörösen hangoztatott tanításainak ellenére, vö. Mt 20:25-28 és párhuzam, Lk 22:24-27 párhuzam, a hierarchia felső fokaira egyre alkalmatlanabb személyek kerültek, s így (a zsidó egyház Jézus korabeli hasonmásaként) „a bolond és vak vezérek gyülekezete” állt elő, „vak vezetett világtalant” (Mt 23:16–17, 19. 24). 1. A helyzet a reformáció óta sem sokat változott, a XIX–XX. Századhoz érve legalábbis nem, ahogyan egy református lelkész kesergése tanúsítja: „A papnak hatalma van rá, hogy feloldozással vagy úrvacsoraosztással Isten kegyelmét közvetítse. Ilyen, csak a papoknak adott hatalomról ugyan a Biblia semmit sem tud, de ki az, aki ennek a Bibliában utána tud és mer nézni? A hazugságnak is van vallása, vannak papjai. Ezek a papok kezükbe veszik a féligazságot, és megmagyarázzák, hogy ez az egyetlen üdvözítő igazság.” 2.Egy másik, XIX-XX. századi magyar Biblia-fordító és református lelkész, Kecskeméthy István is a következőket panaszolta: „Akiket ma papoknak neveznek, azokat régen presbitereknek (véneknek) hívták…az a gyülekezeti lelki munka, ami ma a papok kötelessége, régen a presbiterek kötelessége volt… Ami minden munkásnál nagyon veszedelmes, de legveszedelmesebb az egyházi munkásnál…: a kelletlenség, a nyereségvágy és az uralomvágy… Lám, Péter még csak presbiter volt, az utóda pedig már Krisztus helytartója… Nem is az a mi bajunk, hogy nem elég erős, vagy nem elég szép a hordónk… hanem az, hogy fogytán a borunk. Sőt, hogy még olyanok is vannak, akik az evangéliumnak tiszta borát megelegyítik.” 3.A számtalan lehangoló visszaélés, eltorzítás egyedüli orvossága, visszatérés a bibliai alapokhoz amely Isten látható egyházában is mindmáig kivitelezésre vár: „Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” (Mt 23:8-9) Nem béresekre, még kevésbé tolvajokra és rablókra vár Krisztus nyája (Jn.10. fejezet), hanem igazi szolgákra, akik hiteles szolgatársakkal sietnek a lelkileg éhező világhoz: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, Krisztus szenvedésének tanúja és megjelenendő dicsőségének részese: legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadatlan koronáját.” (1Pt 5:1-4) Ez a várva várt megújulás és reformáció a végső nagy evangéliumhirdetés közeledtével mind időszerűbbé válik. Egyelőre azonban szívünkre kell vennünk a mi időnket érintő jeremiási próféciát: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön. A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?!” (Jer 5:30-31) Ez a prófétai beszéd egymagában is kellő figyelmeztetés, hogy mindnyájunknak keresnünk kell Isten Igéjében az istentisztelet megfelelő módját és gyakorlatát, egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Összegzés: Külső megjelenésükben a legkülönfélébb vallások tarkítják világunkat. A magunk részéről egyszerű tipizálást ajánlunk. Vannak szertartásokra épülő, azaz a külső látványosságot előtérbe helyező felekezetek és istentiszteletek. Egy másik csoportban a misztikum ködébe vezető egyéni és csoportos technikákat láthatunk. A bibliai kereszténység az Ige vallása, az istentisztelet középpontjában az Igének kell állnia. Az ilyen istentisztelet legyen egyszerű, mint Illés próféta Kármel-hegyi imája, ne épület, berendezés, ruha, cselekmény tegye emlékezetessé, hanem a megértett isteni szándék, akarat, mely által az uralkodás helyett a szolgálat útjára kap bátorítást az ember. Az ünnep így lesz kovásza a hétköznapoknak, s megfordítva: az így átalakult hétköznapok a tapasztalatok gazdag aratását nyújtják a hetenkénti nyugalomnapnak. A fogyasztó közönségből másokért élő közösség formálódik. Forrásanyag: 1 Csia Lajos: Bálvány, babona és varázslás. Bp., 2004, 28., 38. l. 2 Vö. Reisinger János: „Ezen a kősziklán…” Bp., 1992. 3 Kecskeméthy István: A presbiterek kötelességei. In: Kis Tükör, 1931. VI. 20., 99. l. Komoly Szó. In: Kis Tükör, 1901. IV. 20., 125. l. Beszéljünk nyíltan! Koinonia, Kolozsvár, 2003, 126–127., 137. l.
Posted on: Mon, 02 Sep 2013 07:18:10 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015