Miért gondolkodok így? Mert vallom hogy van a mai fennálló gyarmat kapitalista rendszernek aletrnatívája: A TŐKE KIZSÁKMÁNYOLÁSÁTÓL, FÉKTELEN URALMÁTÓL MENTES IGAZSÁGOS KÖZÖSSÉGI TÁRSADALOM M I É R T I S ? A B É N Í T Ó J E L E N I. AZ ELMÉLETEKRŐL Tanulmány II. nagy fejezete egy vízió olyan szemszögből, ahogyan politikai alulnézetben látom. Aki megélte a szocializmust és becsülete, embersége megengedi, hogy azt a kort a teljes igazsággal mutassa be, és annak nem nehéz elképzelni egy igazságos közösségi társadalmat, amely meghaladja a szocializmus kísérletét. Aki megélte, ráadásul közéleti szereplő is volt az ellentmondásokkal, történelmi hamisításokkal és a társadalmat bénító manipulációkkal az 1989 –s rendszerváltást is, azt az egyént presszionálja, szellemi munkára sarkalja egy igazságos közösségi társadalom víziója. Sajnálatos, hogy a rendszerváltás után felnövekvő nemzedéknek csak az jut,amit a fennálló, velejéig hazug, álságos népáruló bal, liberális, jobboldali és populista, kapitalizmust –amerikai világrendet szolgáló politika 25 éve nyújt, és mind ezt a liberális szabadság elméletének túlharsogásával. A technika, a kommunikáció és az információ mentális robbanással elkápráztatja az egyént. Ez a technikai fejlődés azonban nem jár együtt a társadalom többségének szociális-mentális és a jólét fejlődésével, sőt elmondhatjuk, hogy a társadalom morális és szociális szintje évszázadokra vetődött vissza. A társadalom polarizáltsága és ebben az egyén létbiztonságának hiánya találkozik a termelési mód, szuperfejlettségével, a megtermelt javak igazságtalan elosztásával, a kommunikáció és az embert kiszolgáló technikával, amely eleve kontraszt. Ez természetesen viselkedési, mentális zavart kelt az ifjúságban, észre sem veszik, hogy újra egy régi elmélet, a társadalom féktelen versenyelméletének áldozatai. Tanulságos a múlt és a jelen nagy gondolkodóinak, társadalomtudományi, szociológiai és politikai munkáinak újra, és újra áttekintése. Az ókor filozófusai, majd pl. T. Hobes a középkor végén azt gondolta helyesnek, hogy a népeknek egy jó uralkodóra van szüksége, ahhoz hogy az országban békés és igazságos állapotok legyenek. Több ókori görög filozófus úgy látta, hogy az emberek ősidőktől kezdve a saját érdekükben csoportosultak. A cél nyilvánvaló volt, például, hogy a közösséget, egyedeit megvédjék a vérengző vadaktól, közösen vadásszanak, szerezzenek élelmet, óvják lakóhelyüket. Az ókori görög filozófusoknak, az eltelt idők filozófusainak napjainkig, örök témája a vallás és az ember, hogy az isteni eredetű, a külvilágtól és érzékszervektől független, születéstől kezdve az agyban rejtőző tudat cáfolása. Már Protagorasz megfogalmazta, hogy az erkölcsi törvényeket az ember alkotja, és mint ilyen, nem tökéletes. Protagorasz a törvények betartását, feltétlen tiszteletét az emberi közösségben fontosnak tartotta. Majd megjelentek a szofisták és az elméleteik, amelyek inkább voltak tanítások és az elméletek ókori „kritikusai”. Szofista szó eredetileg olyasmit jelentett, hogy tanító. A szofisták közül a legismertebbek: Antiphón,Gorgiasz, Hippiaszm, Iszokratész,Lükphrón,Prodikosz, Prótagorasz, Thraszümekhosz. A szofisták számára aa jó és a rossz, a bölcsesség, az igazság, mindössze elemzések voltak. Annyi bizonyos, hogy még ma is, bizonyos körülmények között a saját érdekünkben a szofizmus szerint érdemes gondolkodnunk és cselekednünk. Jómagam a mai kornak megfelelően és nem a klasszikus értelemben szofista vagyok. A szellemi és politikai központtá váló Athénban jólét alakult ki, ami magasabb igényű műveltségre támasztott igényt. Vándortanítók voltak, akik városról városra jártak és kurzusokat tartottak. Egyre inkább szükség volt olyan személyekre, akik szónoklat,retorika tudománynak a mesterei voltak.Őket hívták a bölcsesség tanítói-nak. A szofisták azt állították, hogy tudással rendelkeznek és, hogy végső soron az eredmények a döntőek egy ember megítélésében ugyanúgy, mint az elméleti vitáknál. Az ókori görög nagy közösségek, a városállamok morális helyzetének javítására Platon törekedett a legjelesebben elméleteiben. A városállamokban megjelentek az önkényes, a törvényeket figyelmen kívül hagyó cselekvések, amelyek veszélyeztették a nagy közösségek fennmaradását. Már az ókori világban is kérdés volt a vezettek és a vezetők közötti ellentét, amit Platon szóvá tett és ezért halállal fizetett. Platon azt fejtegette elméleteiben, hogy a vezetőknek egyfajta kommunákban kell élniük és a saját önző érdekeiket, tudásukat az akkori városállam érdekeinek kell alárendelniük. Utópisztikusan úgy vélekedett, hogy ne legyen saját házuk, földjük, adják fel minden tulajdonukat, gyermekeiket kommunák körülményei között neveljék, tehát egyszerűen, szerényen és megértően, önmagukat a közösség érdekében áldozzák fel. Platon Állam című műve reformnak számított korában, de megvalósíthatatlan. Mint akkor, és az óta, mind máig a leggazdagabbak, a legképzettebb, a legrátermettebb emberek, -vezetők-, nem hajlandók feladni kivételes helyzetüket, felhalmozott földi javaik élvezetét azért, hogy a közösség javát szolgálják. Platon szerint, - ami ma is életszerű-, „a mi célunk ezzel a városalapítással nem az volt, hogy egy osztály feladja javainak élvezetét, hanem, hogy mindezt megteremtse az egész város számára”. Számomra, szofista számára, ez ma is tanítandó cél, nemes, de ennek eléréséhez az út a mai liberális versenytársadalomban is, mint az ókorban megvalósíthatatlan. Ehhez progresszív társadalom kell, amely felváltja az avult jelenlegi polgári társadalmat. Azt kell figyelembe venni, hogy az emberi magatartás, mozgató, és ösztönző erőit maga a társadalmi mechanizmusok, helyzetek, egészében a szocializáció morálja is, meghatározza. Platon boldogság eszméjében igen gyenge pont a boldogság meghatározása, amely egyébként a liberalizmus fellegvárának számító USA alkotmányában is jelen van, amely a boldogság ideájának gyökerei az ősidőkbe vezetnek vissza, de hiányzik a meghatározás és a társadalmi törvényszerűsége. Az emberiség célja nem lehet a materiális világ megváltoztatása. Az igazi célja az emberiségnek a fennmaradás! Az, hogy megtanuljuk, milyen módon lehet a megismert és még megismerhető természetet hasznosítani. A javakat elosztani igazságosan, minden ember létét biztosítva és hogyan lehet az ember viselkedését újszerűen úgy szabályozni, hogy a felesleges és önző felhalmozásnak éppen ne az emberiség léte, az ökológia egésze legyen az ára. Fontos cél, hogy a felgyülemlett tudás az egész emberiség számára, és ne az emberiség pár százalékát kitevő kivételezetteknek váljon hasznára. Az emberiség célja annak a tudásnak az elsajátítása, amelynek segítségével megtanulja önmagát, közösségi társadalmát kormányozni. MARX elméletének alapján, az eddigi, önző egyéni természeten alapuló társadalmi formákat meghaladó társadalmat teremteni, hogy ez által megszabaduljunk az emberiséget bénító negatívumoktól. Elsősorban kell megemlíteni azt, hogy a versenytársadalom, és az emberiség kivételezettjeinek harácsolása megszűnjön, amely ma feléli az emberiséget. A természetet, az emberiség, amelyet a kapitalizmus természete rabol, foszt ki, tesz tönkre, amelynek a túlnyomó többség pusztulása lehet a vége. Tudni illik, hogy az emberiség javára szolgáló földi javak, a javak kitermelésének, megtermelésének technológiája, a csúcstechnika csak az emberiség 5 % -t szolgálja. Azt is illik tudni, hogy a tapasztalt, mélyülő szegénység, éhezés, betegségekben való felesleges pusztulás megszüntethető az emberiség rendelkezésére álló tudással, technikával, technológiával. Sőt, a technológia a termelési mód szuperfejlettsége még azt is megengedné, hogy a munkaképes lakosság, mindösszesen 4 órát dolgozzon ahhoz, hogy minden ember a mai svéd, vagy finn életszínvonalon éljen. Az emberiség jövőjét meghatározó racionális gondolkodásnak megvan az elméleti alapja. Marx! Mely elmélet szerint a gondolkodás első megkülönböztető jellemzője a materiális valóság, a tények vizsgálata, a megfigyelések alapossága, ennek alapján a társadalom fejlődése. Az emberi szabadság kulcskérdése tehát egyszerű példával példázható. Egy mérnök, vagy szakmunkás elgondolása és annak kivitelezése csak olyan mértékben szabad, amennyire tudja, hogy mivel foglalkozik. Nem az egyén megfoghatatlan, természetét kell a figyelem középpontjába állítani, - ezt már hagyjuk az egyházra és az idealistákra, no és a rájuk támaszkodó liberálisokra -, hanem a társadalom szemszögéből az ember viselkedését. Az ember bonyolult természetét alig lehet meghatározni és behatásokkal nem lehet megváltoztatni. Az ember természete, mint ahogyan alapvetően eddig a társadalma nem változott jelentősen a civilizáció történelmének fejlődésének eddigi időszakában, mindössze a környezetének, és embertársainak kizsigerelésének módja, eszköze, technikája, technológiája fejlődött az eddigi időszakban. Mi, ki is az ember? Homo sapiens? Az ember, mint az állatvilág legfejlettebb egyede minden olyan tulajdonsággal rendelkezik együtt, mint az állatvilágban az egyes fajok egyedei. Illetve az állatvilág egyes egyedei külön rendelkeznek azzal a természetes, ösztönös tulajdonságokkal, mint az ember. Az állatvilág egyedeiben egy tulajdonság, adottság azonban nincs, ez pedig a szocializálódás során kialakuló, a társadalmi környezet oda-vissza az egyénre ható, folytonosan fejlődő illúzió és értelem. Mi is akkor az ember? A környezet, az értelem, az illúzió és az ösztön együtt. Az emberi viselkedést az adott és konkrét körülmények alakítják, mind azzal, amellyel a társadalom és a környezet hatással van rá. Ha liberális elvű versenytársadalomról, de minden esetben a kapitalizmusról beszélünk, akkor természetes, hogy önző, akarnok, nyerni és a másik felett minden áron és eszközzel győzni akaró emberi alaptermészettel állunk szembe. Ezt igazolja, hogy az emberi kultúra fejlődésének időszaka alatt a meg-meg akadó, hibázó ember, minden gyengesége és gyarlósága ellenére képes volt működőképes rendszereket kifejleszteni és megalkotni. Ezek mind azok a rendszerek, amelyek az ember életét tették élhetőbbé, kényelmessé tették, és amelyek tudományos módon tervezett, kidolgozott rendszerek, és amelyeket folyton tökéletesíteni lehet. A tudomány és a technika mai szintje azonban az emberiség létét fenyegető is lehet, ha a mai társadalmi rendszereket nem vizsgáljuk felül. Éppen ezért a ma ismert, legjobbnak ítélt társadalmi-politikai és hatalmi rendszert fel kell váltani, olyan társadalmi formával, amely progresszív, az emberiség az ökológia fennmaradását biztosítja. A tőke globalizációja, féktelen uralma miatt már igen nehéz a mai társadalmakat lerombolni, és annak helyébe egy újat, jobbat, emberibbet igen nehéz felépíteni. A mai, liberális, polgári társadalmakat felváltó, meghaladó közösségi társadalom megteremtéséhez megvan az elv és az eszme. Marxizmus! Az igazságos közösségi társadalomban gondolkodóknak azonban figyelembe kell venni a jelenlegi rendszer beteges tüneteit, értékelni kell az 1917 forradalmat és az azt követő szocialista társadalmi korszakot. A kapitalizmus vizsgálata olyan, mint az orvos, beteg viszony. Ha a beteget, orvosa fájdalomcsillapítókkal kezeli, azt csak ideiglenesen szabadítja meg fájdalmaitól. A gyógyuláshoz a tüneteket okozó, kórokozók feltárására van szükség, és amennyiben szükséges radikális beavatkozással annak eltávolítására. A mai liberális demokráciák, csak „fájdalomcsillapítókkal” élnek, léteznek. A kórokozók olyan mértékben hatalmasodtak el, hogy eltávolításuk egyenlő a „beteg” halálával, illetve magának az egész rendszernek az eltávolításával. Ezt az „orvos-beteg”,kérdést a megspórolhatatlan forradalom oldhatja meg, a polgári, - polgári demokratikus, és a szocialista forradalmat követő Marx elméletén nyugvó, a tőke uralmától mentes KÖZÖSSÉGI TÁRSADALMAT célzó forradalom. Ma kettős potenciállal állunk szembe, amelynek következtében a „feladat” nem könnyű, egyszer azért nem, mert a jelenlegi helyzet lényegesen különbözik a társadalom korábbi bármelyik periódusától. Országonként, de az Európai Unió országaiban eltérőek a rendelkezésre álló természeti források, az ipar és a mezőgazdaság színvonala, valamint különbözők a történelmi begyökerezettségek, szokások, az oktatás színvonala és a vezető speciális érdekcsoportok és egyéb sok más adottságok. Magyarország ebben a tekintetben különösen különbözik a történelem során kényszerű és „átvett” hagyományok, politikai kultúra tekintetében. Ütköző ország volt Európa közepén. A társadalmi felemelkedés, még a kapitalista „tömbön” belül is azért megoldhatatlannak tűnő a magyarországi viszonylatban, mert gazdasági periférikus, az Európai Unióban kettős mércével mért és megítélt, gazdasági gyarmati viszony jellemzi. Magyarország és az Európai Unió fejlett országai, a diktátumokat kikényszerítő nagyhatalmi szövetség között óriási, áthidalhatatlan szakadék van úgy mint gazdag és szegény ország között. A megoldásokat kereső ma irodalom sokasága mind-mind tévútra vezetők, és mint kapitalista, liberális szemléletű elmélkedések a polgári demokrácia szócsövei, amelyek szisztematikusan kerülik a kerülhetetlent, Marx elméletét. A polgári demokrácia és a liberalizmus agytrösztje, mindössze átfogó és terjedelmes statisztikai felmérésekkel szolgálnak és részmegoldásokat, tartalmaznak,amíg Marx gyökeres, átfogó változást kínál. A polgári, liberális elvű tudományos műveknél, amelyek látszat társadalmi változásokat sürgetnek alapvető gyengéi, hogy a gazdaság oldaláról közelítenek meg minden társadalmi kérdést. Azt állítják, hogy van élhetőbb, akár szociális, vagy emberközpontú gazdaság vezérelte társadalom. Alapvető tévedésük, hogy nyitva hagynak minden rendelkezésre álló lehetőséget, azt, hogy a társadalom igénye alapján vezérelt gazdaság is létezik, hiszen ezt a szocialista társadalmi kísérlet bebizonyította, bármilyen más állítás is legyen. A tervgazdaság tette lehetővé például, hogy a nyugatiaknál sokkal szegényebb hatalom megvédje a világot a fasizmus rémétől, vagy, hogy alig 70 év alatt egy feudális gazdaság a világ, vezető gazdasági hatalmává fejlődött. A vitázóknak azt különösen figyelembe kell venni, hogy nem a tervgazdaság elmélete és gyakorlata bukott meg, hanem az emberiség létét fenyegető fegyverkezés. Alapvető feladat, hogy már nem lehet nyitva hagyni, sőt fel kell tárni a társadalom többségének, az elnyomottaknak azt a rendelkezésére álló lehetőséget, amely a körülményekben rejlik, és már nem teszik elkerülhetetlenné az alapvető, és gyökeres társadalmi, rendszerváltozást. Erre mutat a tény, hogy a jelenlegi, polgári-liberális adminisztrációnak óriási a tehetetlensége, a tényleges válság mélyül, amely szükségszerűen idézi elő a változást. Persze a válsághelyzetben a teendők, a társadalmi többség rendelkezésére álló eszközöktől függnek. A liberális tudósok ezzel szemben egészen mást fogalmaznak meg, nagyon „hízelgő - megközelítés” módon, a politikai instrumentális társadalmi konfliktus kezelés elméletével, az elnyomottak érdekei, és szándéka felől közelítenek, mint egy a küzdő sportban ismert erő eltérítésével. Nézzük csak: Mindent változatlanul hagynak, mindaddig, amíg a fennálló rendszer tehetetlensége megoldhatatlan és krízishez nem vezet, és csak ekkor tartják szükségesnek tényleges, de nem gyökeres változásokat végrehajtani. Friedman például figyelmesen végigszemléli az eseményeket, miközben tisztában van azzal, hogy a fennálló rendszer konfrontációs, és előre számol egy végzetes válságának bekövetkeztével. Azonban a hatalom rendelkezésére álló morális, szellemi, pszichológiai fegyverei mellett tudja Friedman, - ugyan konkrétan ezen eszközöket műveiben nem nevezi nevén-hogy a legvégsőbb eszközöket, a globalizált , nemzetközi tőke „érdekcsoportjai” (NATO-EURÓPAI UNIÓ) általi intervenció, akár a korlátozott mértékű tömegpusztító fegyvereket is megoldja, és a hatalom, mindent folytat a régi módon. A liberalizmus magyar gondolkodóinak egyik jeles képviselője, László Ervin egyik művében ezt írja: „A társadalom rendezett egyensúlya a gazdasági, szociális és politikai rendszertől, a fogyasztástól és a kormányzat működésétől függ”. Igazán felvet kérdéseket, ha Marx elméletével hasonlítjuk össze. Hogy mennyire liberális azt meg a következő elmélkedése igazolja: „ A jövő az előrelátó és tetre kész emberektől függ, akik a szükséges változásokat meg merik és meg tudják valósítani”. A fennmaradás, a túlélés elveinek alapja az emberiség közösségi akaratától és az akarat erejétől függ, hiszen; az emberiség célja nem lehet a materiális világ megváltoztatása. Az igazi célja az emberiségnek a fennmaradás! Az, hogy megtanuljuk, milyen módon lehet a megismert és még megismerhető természetet hasznosítani. A fennmaradás és a túlélés marxista elvei alapján való megvalósítása, már egyformán felelőssége a humán és a természettudományok művelőinek, különösen a filozófusok, politológusok, történészek, az értelmiségnek, a kétkezi munkásnak, együtt annak a társadalmi többségnek, amely kizsákmányolt. Szólnunk kell a mai, a munkásmozgalmat megosztó elméletekről is. Marxizmus lényege:Akapitalista társadalom megdöntése, proletárdiktatúra kialakítása, mely szocializmus néven a kommunizmus első lépcsőfoka, s amely átmenet során a kulcsszerepet a proletárdiktatúra élcsapata, a kommunista párt viszi. Bolsevizmus:Leninizmus valójában nem létezett, ez Sztálin „adminisztrációjának” kitalálása. A Bolsevizmust párosították Lenin nevével. A Bolsevizmus szó orosz szóból ered, a bolse = többség szóból. Eredete az oroszországi frakcióharcokra vezethető vissza, amikor az oroszországi szociáldemokrata párt két frakcióra bomlott, az ún. mensevikekre (mense= kevesebb) és a bolsevikekre a többség képviselőre. Mivel a bolsevisták voltak többségben, az ő akaratuk győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal 1917 -n. A meghatározó orosz kommunista párt ma is a bolsevik, azaz a többség képviseletét hirdeti. Trockizmus:A trockizmus a kommunista eszmeáramlatok egyike, amely Lev Davidovics Trockij szovjet politikus és forradalmár nevéhez kötődik. A trockizmus a Marx és Lenin-féle kommunista elmélet továbbfejlesztett változata. Maga Trockij sosem használta a trockizmus szót, mivel elméletét az eredeti lenini elmélettel egyezőnek tartotta, szemben az általa ferdülésnek tartott sztálinizmussal. Trockizmus lényege: A kapitalizmus világméretű megdöntése nélkül nem lehetséges létrehozni a kommunista társadalmat. Ezért nem lehet az Oroszországban győztes kommunista forradalom célja a kommunizmus építése Oroszországban, ugyanis ebben az esetben a kommunista rendszer egyetlen országban sem képes ellenállni a világkapitalizmusnak. Tehát az Oroszországban győztes kommunisták feladata a világforradalom elősegítése. A szegényparasztság forradalmi osztályként való elutasítása. Trockij szerint egyetlen forradalmi osztály a proletariátus. Ebben Trockij az eredeti marxi elképzelést osztja. (Napjainkban követőire ez már nem annyira jellemző.) Állandó forradalomra van szükség, a proletárdiktatúra bevezetése után is, mivel ellenkező esetben a proletárdiktatúra apparátusa, (Állami, bürokrácia ), a kapitalizmus visszaállítása nélkül is burzsoáziává válik,így ezáltal, egy eltorzult munkásállam jön létre, ahol nem tömegek gyakorolják a hatalmat a munkástanácsok révén, hanem a bürokraták a diktatórikussá vált államhatalom segítségével.Trockij Marx és Lenin szerint haladt. A permanens forradalmat Lenin is vallotta, a bürokrácia térnyerését maga is látta utolsó éveiben (természetesen irt is erről). Trockij 1938-ban saját kommunista világmozgalmat hozott létre Negyedik Internacionálé néven. Az egyik trockista internacionálé az ICFI jelenleg 50 országban rendelkezik helyi tagozatokkal, melyek közül a legnagyobbak Portugáliában, Srí Lankán, a Fülöp-szigeteken és Pakisztánban vannak. Portugáliában az erősen trockista befolyás alatt álló Bal Blokk eddig többmint, kilenc százalékot szerzett a parlamenti választásokon. Sztálinizmus:A sztálinizmus kifejezéssel Joszif Visszarionovics Sztálin ideológiáját, politikai praxisát jelölik. Sztálinistának nevezik még azokat a politikai rendszereket is, amelyek a sztálinizmuson alapulnak. Sztálin önmagát nem nevezte sztálinistának, hanem marxista–leninistának. Ez a helyzet a sztálinistákkal is, akik szintén marxista–leninistának tartják magukat, és nem sztálinistának. A sztálinisták és sokan mások szerint a sztálinizmus nem is létezik, mert szerintük Sztálin marxista–leninista és Lenin hű követője volt, és nem tért le a lenini útról soha. Sztálin főbb újítása Leninhez képest az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után. E szerint a proletárdiktatúra bevezetése után nem csökkennek, hanem nőnek az osztályellentétek, mivel a volt kapitalisták egyre agresszívabban lépnek fel a kapitalizmus visszaállítása érdekében, csak most már ezek az erők nem antikommunista szervezetekben, hanem a kommunista párton belül jelennek meg.[1] Ez az elv volt Sztálin idejében a tömeges terror növelésének ideológiai alapja. Jelenleg egyetlen országban működik a sztálini kommunista ideológián alapuló rendszer: Észak-Koreában. A sztálinizmus ugyanakkor egy korszak, amely Sztálin uralomra jutásától egészen haláláig tartott. Maoizmus:Sztálin halála után a kommunista rendszer enyhült a Szovjetunióban és a szovjet érdekövezet államaiban. Mao Ce-tung elítélte ezt az enyhülési folyamot, s azt revizionizmusnak nevezte. Mao egyetértett Sztálinnal az osztályharc folytatódásának kérdésében a kommunista hatalomátvétel után, sőt egyenesen a kommunista párt funkcionáriusait, a nomenklatúrát tartotta burzsoáziának, melynek érdekében áll a kapitalizmus visszaállítása. A kínai kulturális forradalom meghirdetett célja éppen ennek meggátolása volt. Emellett azonban a maoizmus kifejlesztett bizonyos saját elképzeléseket, melyek különböznek a többi kommunista irányzathoz képest, a legfontosabb, hogy aa munkásság helyett a fő hangsúlyt a parasztságra helyezi, a kapitalizmus elleni harc legfontosabb módszere nem a munkások és a szakszervezetek harca, hanem a parasztfelkelés. Mao halála Kínában a reformista irányzatok kerekedtek felül, bár hivatalosan mind a mai napig Maot tekintik alapnak.A hagyományos maoizmus,Albániában még pár évig vezető politikai eszme maradt, egészen a két ország 1978-as szakításáig, amelyet követően Albánia az izolacionizmus(Elkülönülési politika; az a politikai irányzat, amely arra törekszik, hogy az államot az országon kívüli eseményektől távol tartsa, azokba ne avatkozzék bele.) politikáját képviselte.Több kommunista országban is léteztek az 1960-as és 70-es éveben úgynevezett baloldali ellenzéki csoportok, melyek a maoizmus talaján állva kritizálták a fennálló rendszert. Legmesszebb Bulgáriában mentek ezek a csoportok: 1965-ben Bulgáriában egy maoista ellenzéki csoport puccsot kísérelt meg Todor Zsivkov ellen. A mai Bulgáriában ma is meghatározó a maoista – kommunisták mozgalmának társadalmi befolyása. Dzsucse:Adzsucse vagy csucshe (koreaiul), magyar jelentése: önbizalom, autarkikus politikai és vallási eszme, Észak-Korea hivatalos ideológiája és a rajta alapuló államrendszere, a Kim-dinasztia rezsimjének szerves része. Politikai eszmeként a modern diktatúra egyik formája. Főbb megkülönböztető jellegzetességei * A történelem fő mozgatóerői a modern korban immár nem az osztályok, hanem a nemzetek. * Az antiglobalizmus filozófiájának integrálása a kommunista elméletbe. * A forradalmi világnézet alapja a Párt és a Pártvezető iránti megkérdőjelezhetetlen hűség. A dzsucsét Kim IrSzen hirdette ki 1955. december 28-án, amikor egy Korea központú forradalom szükségességéről beszélt. Az eszme elmondása szerint a nemzeti büszkeséget és egységet, és hogy a nemzeti öntudatot egy nemzetközileg is jelentős erővé tegye, Kim és a Koreai Munkáspárt köré szerveződve. A vezér szerint a dzsucse a „másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása”. A dzsucse Észak-Korea céljaihoz kapcsolódik: egy független külpolitikához, a gazdasági önellátáshoz és az önmagára támaszkodó hadsereghez. Az eszme kinyilatkoztatása 1955-ben az első lépés volt egy nagy, jól működő, Kim teljes befolyása alatt álló politikai hatalom felé. A dzsucse megalkotása a külföld felé érdeklődő személyek központi irányításból való eltüntetésének filozófiai eszköze, célja a Kína- és szovjetbarátok és a Kim-ellenesek eltüntetése volt. A dzsucse nem vált egyik napról a másikra jelentős ideológiává. Észak-Korea első tíz éve alatt a marxizmus-leninizmust megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen hivatalos eszmének tartották. A Szovjetunióhoz és Kínához való szoros kapcsolatok tiszteletben tartása miatt a nacionalizmus a háttérbe szorult. Kim IrSzen az 1950-es évek végén nagy erőfeszítéseket tett a dzsucse elfogadtatására. Hangsúlyozta, hogy bár a marxizmus-leninizmus is tartalmaz forradalmi eszméket, de csak a dzsucse képes új utakat nyitni a forradalmi Észak-Korea felé. Kim ideológiája első fontossági próbatételéhez az 1960-as években ért. Az 1950-es években a vezető segítséget tudott szerezni a szovjet- és Kína-barát párttagokkal szemben, de a 60-as évek elején már olyan ügyekkel találta magát szemben, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatták az ország gazdasági politikáját és védelmi rendszerét. Ilyen gondok voltak a Szovjetunióból és Kínából érkező segélyek apadása, a viszály az előbb említett két állam között, Észak-Korea ellentétei az Amerikai Egyesült Államokkal és Dél-Koreával, Phenjan és Moszkva egyet nem értése, valamint a szovjet–észak-koreai barátság újraértelmezése. Ezek az események tették szükségessé az önellátást. A munkáspárt az áldozathozatal, a szigorúság és a hazafiasság szellemében próbálta elfogadtatni a dzsucsét a néppel. Az 1960-as évek közepére azonban Észak-Korea ismét fellélegezhetett: sikerült javítani Phenjan és Moszkva kapcsolatán, és a két ország újra szoros gazdasági és katonai együttműködést tudhatott magáénak Titoizmus:A titoizmus a Josip Broz Tito nevével fémjelzett társadalmi (gazdasági és politikai) rendszer és annak ideológiája Jugoszláviában a hidegháború alatt. A fogalmat eredetileg pejoratív értelemben használták a szovjetek a Jugoszláviával való konfliktus idején (1948–1955), a trockizmussal és fasizmussal egy kategóriában emlegetve. Noha a rendszer megnevezését Tito nevéből származtatjuk, annak kidolgozásában nem ő játszotta a főszerepet. Kezdetben MilovanGyilasz és MosaPijade, később – lévén hogy Gyilasz szakított Titóval, Pijade pedig elhunyt – EdvardKardelj lett a rendszer fő ideológusa. A titoizmust mint rendszert,és mint ideológiát egyértelműen a kommunista/szocialista gondolatkörbe sorolhatjuk. Ezen kívül fontos meghatározója, hogy a királyi Jugoszlávia alternatívájaként, és a második világháborúban a délszláv térségben vadul tomboló nemzeti, vallási alapú gyűlölködés ellenében jött létre. Mindezért fontos jellemzője, hogy valamilyen egyensúlyt próbált találni, a különböző nemzeti érzelmek között. Ezen felül érvényesítette a Tito, valamint közeli munkatársai, illetve a kommunizmus internacionalizmusát, és bizonyos értelemben anacionalizmusát. (A titoizmus egyik kedvenc szállóigéje volt: „nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű, az a fontos, hogy Ember (nem teljesen visszaadható fordulata a szerb nyelvnek, azt jelenti, hogy emberi, becsületes stb.) legyen”. Az egyházakat tolerálta, de olyan körülményeket teremtett, amelyek azok sorvadásához vezettek. A nemzeti ellentéteket államjogi szempontból a föderalizmus bevezetésével is amortizálni próbálta, viszonylag sikeresen. (Ebbe bele akarta vonni Bulgáriát, Albániát, sőt Romániát is a második világháború után.) Fontos körülmény, hogy a titoizmusban, annak ellenére, hogy akarták, nem sikerült gazdasági értelemben új rendszert teremteni, ezért nem tekinthetjük teljes politikai, gazdasági rendszernek, mint amilyen például a sztálinizmus. Az érett titoizmus négy pilléren nyugodott. Ezek a következők: * szocializmus * föderalizmus * munkásönigazgatás a termelő üzemekben, majd ennek kiterjesztése az ország politikai életére és a köztársaságok egymás közti viszonyára. * el nem kötelezettség (tagság az el nem kötelezettek mozgalmában)Atitoizmus, a volt Jugoszlávia tagországaiban egyre meghatározóbb kommunista mozgalommá válik, újra jelen van és teret hódít. Reformkommunizmus: A Reformkommunizmus szerint a kommunisták ideológiája nem dogma, hanem a marxista tanok időszerű alkalmazása, ezért folyamatos igény, hogy újítsanak a kommunista elméleten. Az egyik legjelentősebb ilyen reformkommunista áramlat az eurokommunizmus. A reformkommunizmus másik, jóval sikeresebb áramlata, a maoizmus talaján fejlődött ki, a Mao halála utáni Kínában. Ezen áramlat szerint a kommunizmus bevezetését hosszú időszak előzi meg, melyben a kapitalista gazdasági viszonyok dominálnak. A kommunista párt szerepe a gazdaság koordinálása és a politikai egyeduralom megőrzése abból a célból, hogy a kapitalisták ne jussanak politikai hatalomhoz. Ez a reform - kommunista áramlat tagadja a termelőeszközök társadalmi tulajdonának szükségességét a hosszú átmeneti időszak alatt, sőt kifejezetten a magántulajdon mellett száll síkra. Jelenleg ilyen típusú reform - kommunista rendszer működik Kínában, Vietnamban és Laoszban. Szocializmus A szocializmus (latin socius = társ) olyan eszmei áramlatok, politikai ideológiák összessége, melyek először a 19. század folyamán jelentek meg, közös elemük az individualizmusnak, a magánérdek elsődlegességének elvetése, a kollektivizmus, a társadalmi egyenlőség, a szolidaritás előtérbe helyezése. A szocializmus magában foglal egy gazdasági programot – a termelési eszközök fölötti társadalmi ellenőrzés valamilyen formáját –, szociális követeléseket – társadalmi egyenlőséget, az anyagi javak igazságos elosztását – és politikai célokat – a demokrácia megvalósítását, kiszélesítését akár hagyományos parlamenti, vagy közvetlen formájában. A legáltalánosabb értelemben szocialistának nevezhetünk minden olyan törekvést, amely a társadalmi berendezkedést a szociális igazságosság szemszögéből kísérli meg átalakítani, függetlenül attól, hogy eszmeileg a marxizmus, az anarchizmus, a szociáldemokrácia vagy a keresztényszocializmus áramlatát követi. Az 1917-es októberi orosz forradalom nyomán Oroszországban, a Szovjetunióban, majd a II. világháború után a keleti blokk országaiban és másutt kiépült marxista–leninista autoriter politikai rendszerek hivatalosan szintén szocialistának tekintették magukat. A szocializmus, mint politikai ideológia megnevezése az 1830-as években alakult ki. Először Robert Owen követőit nevezték szocialistának (1827), majd Saint-Simon követőit is ehhez az irányzathoz sorolták. Kezdettől fogva több meggyőződést, tant, politikai praxist foglalt magában, mint szellemi áramlat, politikai ideológia és mozgalom rendkívül változatos formákat hozott létre, mivel az általa bírált társadalmi berendezkedés, a kapitalizmus is sokszínű volt. Ennek ellenére kimutathatók olyan közös elemek, amelyek minden irányzatban tetten érhetők. Ezek közé tartozik az egyenlőség és igazságosság hirdetése, amelyen nemegyszer olyan egalitarizmust(Olyan irányzat, melynek legfontosabb alapelve az egyenlőség, mindenki legyen egyenlő.) értettek, mely kiküszöböli azokat az egyenlőtlenségeket is, amelyek az emberek között természettől fogva léteznek; igazságosságon pedig az egyenlőség mellett a kizsákmányolásmentességet értették. Ezzel függ össze a szabadság követelménye is, melyen pozitív szabadságot értettek, vagyis az önmegvalósítás minden feltételét magába foglaló feltételrendszer (például anyagi háttér, szabadságjogokkal való élni tudás) meglétét. A pozitív szabadság jegyében bírálták a termelési eszközök magántulajdonát, amely a kizsákmányolás legfőbb eszköze. Marx hívta fel a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy miközben a termelés mind szélesebb társadalmi rétegekre hárul, addig a megtermelt értékek továbbra is magántulajdonban maradnak. A változtatáshoz arra is szükség van, hogy a piaci szabályozó keretek helyett gazdasági tervek határozzák meg a gazdaság menetét. Társadalmi téren a szocializmus elveti a liberális individualizmust, ehelyett a szolidaritás elvét szorgalmazza, mellyel megteremthető a kölcsönös segítségen alapuló, új társadalom. A szocialista tanokkal teoretikus szinten először az utópista szocialisták, főként Claude Henri de Rouvroy de Saint-Simon (1760-1825), Charles Fourier (1772-1837) és Robert Owen (1771-1858) foglalkoztak, akik a termelés közösségi szintre történő emelését tartották üdvözítő megoldásnak. Ehhez a propaganda és a vonzó példák erejét vélték alkalmas eszköznek, és e tekintetben Owen gyakorlati eredményei mutatkoztak leginkább tartósnak és hosszú távúnak. Míg Saint-Simon a technokrácia első teoretikusaként az aktív és produktív munkát végzők kooperációját és a tudomány eredményeinek hasznosítását vélte megoldásnak, Fourier a falanszterre esküdött, amely kiküszöbölhetné az elidegenedést, melyben a dolgozók képességeinek és szenvedélyeinek kellő szublimálása révén a termelékenység és az elosztás is egy humánus társadalmat eredményezhetne. Egy olyan kommunista társadalom képe lebegett a szeme előtt, mely nem aszkézist követelt volna meg polgáraitól, hanem lehetőséget biztosított volna az életörömök kiélésére, a boldogság állandósítására, eközben a nők egyenjogúsítását is alapvető feladatnak tekintette. Owen társadalmi elméleti meglátások helyett inkább gyakorlati megoldásokkal kísérletezett, üzemeiben szociálpolitikai reformokat, emberhez méltó körülményeket vezetett be (például munkavédelem, oktatás, nevelés, magasabb bérek, mérsékelt árú termékek forgalmazása a dolgozóinak). A magántulajdonosi rendszer forradalmi felszámolásának igénye a radikálisabb irányzatokhoz kötődik, például a szociáldemokrácia és főként a kommunista pártok ragaszkodtak ehhez a megoldáshoz. A szociáldemokraták idővel kiegyeztek volna a magántulajdonnal oly módon, hogy azt hatékony társadalmi, politikai kontrollnak vetik alá, melyet a politikai jogok kiterjesztése, illetve a kormányzati pozíciók megszerzése biztosít. A kormányzati hatalom lehetővé teszi azt is, hogy a jövedelmi viszonyok átstrukturálásával a társadalmi egyenlőtlenségek is mérsékelhetők, a szociális jogok kiterjeszthetők, az esélyegyenlőség liberális elvével ellentétben, az egyenlő esély növelhető. Összegzés: A kommunista áramlatok történelmi kialakulása, bomlasztó hatása, amely ma meghatározza a munkásmozgalom mai helyzetét, önmagáért beszél. Minden áramlat az alapeszmét hirdeti „de” kitételekkel, látszólag nemzeti sajátosságokat képviselve, „de” (?), még sem azok. A sokféle irányzat másik jellemzője, hogy önmagában a munkásmozgalomban is, és a világpolitikai, gazdasági folyamataiban is harcot vívtak és vívnak ma is, miközben éppen az érdekeiben egységes világburzsoáziával szemben a munkásmozgalmat osztották, és ma is megosztják. Nagyon sok marxista filozófussal értek egyet, akik egyre markánsabban képviselik, hogy nem magának az szemének „kommunizmus”-k van szüksége a lekülönbözőbb felfogásokra, irányzatokra és reformra, hanem magának a munkásmozgalomnak kell a nemzeti, helyi sajátosságoknak megfelelően kialakulniuk, (re)formálódniuk az alapeszme alapján. Minden más megközelítés, - én ezt képviselem-, a munkásmozgalmon belüli konfrontációhoz vezetett és vezet, az individualizmuson alapul és nyertese az uralkodó, világméretű és érdekeiben egységes kapitalizmus. A kommunista pártok, vagy a magukat marxista, leninista irányzatúnak kikiáltó egyéb mozgalmak tevékenysége arra mutat, hogy egyfelől szöges ellentétben állnak az eredeti eszmével, másfelől, és-vagy, az egyszemélyi vezetésük okán cselekvésük jellegére az egoizmus minden negatív formája szektaszerű politizálást eredményez. A legeklatánsabb megerősítést a nemzeti kommunista, szocialista, szociáldemokrata pártok sokszínűsége, sokfélesége adja meg, amely a kapitalista felfogástól a liberális elvű szabadságig, a nacionalista megnyilvánulástól a sovinizmusig, mindent képviselnek és lényegében a fennálló kapitalista rendszerekben való hatalomszerzés a fő céljuk. Nem egy példa szolgál arra ma is, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok kormányzásának idején a munkásság ugyanolyan kizsákmányolásba van, él, még talán a csalódottsága erősödésével is párosul, mint bármelyik liberális, vagy jobbközép kormányzó politikai erő esetében. A kommunista eszmevilág gyakorlati eróziójáról van ma szó és arról, hogy magára a kommunizmusra, múltjára, minden olyan negatívumot rá lehet „ragasztani”, amely tulajdonképpen a politikai, közéleti és hatalmi életben mindig jelenlévő túlbuzgóságból, ügybuzgóságból, individuális, stb. egyéni negatív magatartásból ered.
Posted on: Fri, 22 Nov 2013 10:07:59 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015