Utolsó tanítási nap Torontóban Reggel kiszaladtam a lakóhelyünk mellett lévo helyi "népművészeti bazárba", már amennyire jól fogtam fel, hogy mi ez pontosan, mindenki a saját kis termékeit árulgatta. Ettem egy valamilyen krumplis süteményt. Középen egy afro srác afrikai dalokat énekelt, és valami különös tökbe bújtatott hangszeren játszott. Nagyon szerettem a zenéjét. Utána bementem a színházba, 2:30tól volt óránk a Tanár Úrral. Ez volt az utolsó. Három jó kis jelenet készül, kettő a teremben, egy a női wc-ben, ami a színház szervezőségéből elképesztő felháborodást váltott ki. Itt kicsit más a rendszer, mit az egyetemen. Azáltal, hogy ez elsősorban színház, itt nem engedhetnek meg maguknak annyit a tanulók. A mi egyetemünkön folyton összevissza rohangálunk, óbégatunk, vizezünk, tüzezünk, meztelenkedünk, anélkül, hogy bárki egyet is csodálkozna, de itt, amikor csináltuk az előadásokat, már akkor is ezerszer leszóltak minket, hogy nem szabad ordibálni, nem szabad nyitva tartani az ajtót, nem szabad kijönni,nem szabad nem szabad semmit se. Nehezebb, itt az őszinte, határokat nem ismerő, gátlástalan munka. Talán ez a különbség a két színházi kultúra között is. Nálunk otthon talán pont a pesszimizmusunk miatt van egy "már úgyis mindegy" jellege a színháznak, ami önmarcangolóan szélsőségessé, elkeseredetten méllyé tudja tenni. Itt kimagasló tehetségek vannak és bussines. Az óra után átöltöztünk elegáns ruhába, mert a záró vacsora kezdődött, Barna László helyi filmes-TVs producer, volt színházigazgató jóvoltából. Csodálatos dalt énekeltek nekünk az itteni barátaink közül ketten, Hailey és Peter, amit ők írtak és beleírták az egész együttlétünk esszenciáját, asszem majd megkapom a dalszöveget. Azután Janka Barnabás és Szabó Erika egy nagyon szép és kedves beszédet mondott a mi részünkről, amiben megköszöntünk mindenkinek mindent, utána pedig elénekeltük nekik a Diótörőből a Lakoma jelenetet, mint egy akapella kórusművet, ami kicsit fura lett ily módon, de kedves búcsú volt. Utána pedig két Shakespeare-dalt énekeltünk el közösen. Egyik a Vízkereszt befejező dala, amit Gordon zenésített meg, aki egyébként rendkívül jó zenész és hihetetlen ügyes zongorista. Megtanította az egész csapatnak, és kicsit megbolondítottuk azzal, hogy magyarul és angolul válaszolgattunk egymásnak. Utána pedig az én dalom jött. Én nem készültem mára jelenettel, hanem megzenésítettem a Szent Iván éji álom tündér-kórusdalát, nem titkolt szándékkal, hogy megtanítsak nekik egy archaikus magyar dallamot. Nagyon különleges dolog született belőle, amennyire lehet, feltöltöm a próbáról készült videót. Utána Albert mondott beszédet, közvetlenül a próbája előtt még gyorsan, nagyon kedves volt, abszolút pozitívnak értékelte az egészet, majd Marton Tanár Úr beszélt, mindketten nagyon nagy reményeket tápláltak az irányba, hogy a csereprogram folytatódjon, és ők is eljöjjenek hozzánk. Nagyon megszerettük őket, és nagyon meg akarjuk már nekik mutatni Magyarországot, mert csak itt kint döbbentünk rá, hogy mennyire értékes országban lakunk. Nincs másik ilyen a földön, és már nem is lesz többet, ilyen ország mint a mi kis hazánk, csak egy lesz mindig is. És ez most nem valami áldemagóg nacionalista szöveg, hanem egy igazi belső tapasztalás 2 hét Torontó után. Nagyon irigyelnek minket a kanadaiak, csak ezért mert magyarok vagyunk. Lehet, hogy gazdaságunk, politikánk, önbecsülésünk a béka segge alatt van, de még egy ilyen kultúra nincs a világon, még egy ilyen zseniális lelkű nép nincs a világon, úgyhogy üzenem az otthoniaknak: fel a fejjel! Bármi van, bármilyen nehéz, ne felejtsük el, hogy a legkülönlegesebb emberek vagyunk mi a világban. Utána egy nagyon menő Rockabilly partiba mentünk a Cadilac nevű pub-ba, mi észveszejtően király volt. És még karaokiztunk is Tóth Andrással. Sikerült megszerveznünk, meghívást kaptunk New Yorkba. Ma este már utazunk is Andrással, szerdán fellépünk az ottani magyarság előtt. A beszámoló folytatódik!
Posted on: Sun, 28 Jul 2013 13:10:42 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015