valaki kérte, hát: Kálnay Adél Dregyán Ancsa boldogsága Soha senki nem tudta meg, hová tűnt Dregyán Ancsa azon az esős, őszi hajnalon, amelyiken leégett a falu tűzoltó-szertára. Valószínűleg sokáig észre sem vették, kisebb gond-juk is nagyobb volt annál, hogy éppen őt keressék. Ancsa amúgy is el - eltünedezett, s mindig magától előkerült, nem kellett keresni. Olyan ez a lány, mint a macska. Elkóborol, de ha éhes, hazatalál, mondta az anyja, s nagy hasa rázkódott a nevetéstől. Ám Ancsa ezúttal nem talált haza sem aznap, sem később. Először a gyerekeknek kezdett hiányozni, nem volt kit csúfolni, s anélkül nagyon unalmas lett az élet. Jön a Dregyán, mindjárt lehány, Ancsa, Ancsa, szaros a bakancsa, kiabálták lányok és fiúk nagy egyetértésben, s utána fujjoltak és befog-ták az orrukat. Ne má’, vigyorgott Ancsa, s mindannyiszor gondosan megvizsgálta a cipője talpát, nincsen rajta semmi, lássátok? Ancsával mindent el lehetett hitetni, mindenre rá lehetett venni. Mondjad azt, hogy cseresznye, biztatta Jano, s a többiek kuncogva figyelték, mondja-e már. Ancsa persze mondta készségesen, s összes foga, de még az ínye is kilát-szott boldogságában. Nyald a seggem veresre, ordította Jano, s mindenkiből kirobbant a nevetés, térdüket csapkodták, nyerí-tettek, visítottak, s Ancsa elégedetten velük nevetett. Ez így ment nap mint nap, vég nélkül, s nem volt gyerek, aki ne talál-ta volna ezt rendjén valónak, s nem is csoda, hiszen a felnőttek se tettek egyebet, ha útjukba került Ancsa imbolygó, formátlan alakja. A kocsma előtt a bányászok élcelődtek vele, s közben egymásra kacsintgattak. Mondjad csak el, mi vagy te Ancsa, kérték tőle, s Ancsának azonnal felderült az arca. Egy darabig kérette magát, aztán odasúgta, szinte csak lehelte, tündér, s leheletétől hátrahúzódtak a férfiak, tündér vagyok, bizony, ismételte büszkén, s már nevetett is hangosan, együtt a bányá-szokkal. Amikor a bányászok megelégelték a nevetést, elküld-ték. Menjél csak, az egyletből már kérdezték, hol vagy. Erre Ancsának kipirult az arca, s már röpült is a kis terecske másik végébe, ahol a bányászok és a tűzoltók közös zenekara gya-korolt egy teremben. Ancsa megbabonázva hallgatta őket. Ha jó idő volt, a terem ablakait kitárták. Ilyenkor Ancsa leült az ablak alá a virágágyás szegélyére, gondosan rátakarta lábaira hosszú, virágos szoknyáját, behunyta szemét, s jobbra - balra hullámzott a zene ritmusára. Amikor vége lett egy-egy szám-nak, úgy tapsikolt, akár egy kisbaba. Ha pedig befejeződött a próba, és a zenészek kitódultak a térre, cigarettára, szivarra gyújtottak, a fúvósok nagyokat köptek a kőre, s átkiabáltak a kocsmába, hogy hozhatná már a sört vagy a fröccsöt valaki, Ancsa, mint megszédült pillangó keringett a zenészek körül, nevetgélt, simogatott és azt mondogatta, ez jó vót, ez jó vót! Kibe vagy szerelmes Ancsa, kérdezték a zenészek, s Ancsa összes fogát villogtatva mondta, Chladni Jozsóba, aztán kezé-ről puszikat fújt Jozsó felé. Hagyjátok már, heherészett ilyen-kor Jozsó kényszeredetten, ne uszítsátok rám, na! Ez a Jozsó nem volt különösebben szép ember. Magas volt, hosszú kezű, hosszú lábú, hosszú orrú. Haja csapzottan lógott a homlokába, orra alatt fura pamacs fityegett, a bajusza. Ám a cipőjét Pozsonyban csináltatták, a ruháját a füleki mére-tes szabóságban varrták, büszke volt rá nagyon. Nem rossz ember, próbálták biztatni az anyák lányaikat, de mindegyik csak fintorgott, ha emlegették, mint jó partit. Már vénlegény számba ment lassan, de ő sem akart megnősülni. Olyan asz-szonyt keresek, amilyen nincs, mondta, ha kérdezték, mikor lesz már esküvő. Az igazság azonban az volt, hogy Jozsót úgy magához nevelte az anyja, hogy leginkább ezért nem nézett rá egy lányra sem. Ott dolgozott a bánya szerelőműhelyében, s a munkán kívül két szenvedélye volt, a méhészkedés és a zene-kar. A legboldogabb akkor volt, ha kinn ülhetett a pavilonban, s fújhatta a trombitáját. Ilyenkor nem cserélt volna senkivel. Hideg, téli estéken, amikor csupán hetente egyszer próbáltak, otthon a kályha mellett üldögélt és lankadatlan igyekezettel tisztította hangszerét. Anyja tett – vett körülötte, zsörtölődött mindig valamin, Jozsó pedig hallgatott. Már jó ideje megta-nulta, hogy anyja beszédét ne figyelje, időnként bólogasson, máskor hümmögjön, de ne derüljön ki, egyetért vagy éppen ellenkezik, ugyanis sosem lehetett tudni, mitől ömlik az olaj a tűzre. Beszélték, feleséget is azért nem keres, mert attól fél, minden nő olyan, mint az anyja. Én még ilyen utálatos vénasz-szonyt, mint ez a Pavla nem láttam, mondta a szomszédasszo-nya, egyetlen emberrel képes az csak kijönni, saját magával. Szegény ura, az isten nyugossza, biztos miatta rövidítette meg az életét. Jozsó apjáról mindenki tudta, hogy a feneketlen tóba fulladt, abba a tóba, ami akkor keletkezett, amikor a Mérges – hegy, bizonyára nem bírván sok mérgével, egy éjszaka ketté-szakadt, s hamar kiderült, hogy valami nagy vizet őriz a belse-jében. Ebből lett a tó, de ez már régen történt, olyan régen, hogy legendája volt neki, egymásnak mesélgették, s ha más nem, Ancsa biztosan elhitte. Kedvenc történetei közé tartozott, s borzongva hallgatta. Egy nyár eleji napon nagy esemény történt Ancsa életé-ben. Jött a városból vagy honnan egy ember. Vasárnap dél kö-rül volt, s a kis terecskén a forróságban senki mást nem talált Ancsán kívül. A lány ott ült szokása szerint a Zenede lépcső-jén, hátát a hűvös falnak támasztotta, s halkan dudorászott. Az ember megszólította, faggatta erről – arról, többek közt a Mérges – hegy történetéről, ő pedig lelkesen mesélt, amaz meg buzgón jegyzett minden szót egy nagy füzetbe. Mit mondtál Ancsa, faggatták később sopánkodva, szégyellték, hogy egy gyengeeszű képviselte a falut ilyen nagy alkalom-mal. Biztos nem úgy mondtad, ahogy kell, mérgelődtek rá, de Ancsa a vállát vonogatta, vigyorgott és azt ismételgette, hogy az ember a nevét is felírta a füzetébe. Elmondta Dregyán An-csa, így írta le bizony, büszkélkedett. Mit mondtál, morgott rá a telep jegyzője is, amikor behívatta a lányt az irodába. Ancsa félt a jegyző irodájába menni. Félt a képektől, amik a folyosón és a szobában lógtak. Minden kép megrémítette, amely olyan embereket ábrázolt, akik már nem éltek. Ijedten állt a jegyző előtt, s mereven bámult ki a szembeni ablakon, a világért nem mert volna oldalra tekinteni. Azt mondtam, ahogy volt az a történet a hegyről, felelte sértődötten. Ahogy mondták a nénjéim, meg a többiek. Az igazságot mondtam, mert az az igazság, ismételte makacsul. Azt az embert mondtam el, aki belebeszélte a mérgét egy vakondtúrásba, oszt annyi mérge volt neki és másoknak is, hogy a végén hegy lett belőle, aztán egyszer a sok méreg szétvetette a hegyet. Meg hogy azért sós a tó vize, és azért büdös, mert nem más az, mint a mérges embe-rek könnye. No, jól van Ancsa, enyhült meg a jegyző, megvé-delek majd, mert jól meséltél, nesze, nyomott a kezébe egy nagy darab krumplicukrot fájdalomdíjul, aztán kitessékelte az ajtón. Ancsa a zsebébe tette a krumplicukrot, arcára szorította a kezét, s csupán szétnyitott ujjai között tájékozódott, míg ki-menekült a házból. Kint aztán lelassított, elővette a cukrot és szopogatni, rágcsálni kezdte. Elégedett volt magával, és Jozsóra gondolt, aki biztosan elcsodálkozik, ha megtudja, mi-lyen híres is lett ő, mert az az ember mondta, híres lesz ked-ves, mindenki fogja majd olvasni a nevét a könyvben, amiben benne lesz ez a történet, meglássa, éppen úgy, ahogy elmond-ta. Adni kellene Jozsónak ebből a nagy krumplicukorból, ju-tott hirtelen eszébe és már el is felejtette a hírességét, de aztán csak megette az egészet. Ha krumplicukrot nem is, valami apróságot mindig adott szerelmének. Volt úgy, hogy a Zenedébe vitte, volt úgy, hogy megvárta a bánya előtt, vagy amikor már régóta nem lát-ta, a házukhoz ment és bedobta a kerítésen. Jozsó szégyellte, hogy elfogadja, de azt is röstellte volna, ha visszautasítja. Fél-eszű lány, magyarázta társainak, szerencsétlen, miért rúgnék bele én is, sajnálom na, s ha Ancsa már nem látta, kidobta a szál virágot vagy a fényes kavicsot, amit éppen kapott. A töb-biek persze nem sajnálták, s minél unalmasabban teltek a na-pok, annál szívesebben cukkolták. Mikor lesz az esküvőd, Ancsa, miben esküszöl, Ancsa, ki lesz a koszorúslány, Ancsa, hol fogtok lakni, Ancsa, faggatták vég nélkül. A lány pedig minden kérdésnek örült, mert közelebb vitték vágyaihoz. Vá-laszolt mindegyikre boldogan, s el is hitte, amit mondott. Nem szép dolog visszaélni egy boldogtalan lány érzéseivel, mondta a jegyző otthon, ebéd közben, de ő is jót nevetett, mikor hal-lotta, hogy Ancsa szorgalmasan készül az esküvőjére. Ő maga híreszteli az egészet, engem is megszólított a boltban, úgy be-szélt velem, mint egyik jegyes a másikkal, kacagott a jegyző eladósorban lévő lánya, akinek már ki volt tűzve az esküvője tavasz óta. Mások azon kuncogtak, hogy állítólag már varro-gatja magának a menyasszonyi ruhát mindenféle maradék-anyagból, amiket Figna Aliz varróműhelyéből kunyerált. Va-lóban egy idő óta Ancsa titokzatos mosollyal sétált föl – alá a telepen, Jozsóra pedig még szerelmesebben nézett, mint eddig. Végül Jozsó anyja megelégelte a lány viselkedését, s amikor legközelebb Ancsa ajándékot akart becsempészni a kerítésen, hirtelen felrántotta a kaput. Nem takarodsz innen, te féleszű, te bolond! Hagyd békén a fiam, különben kitépem azt a szalma-hajadat, amivel úgy nézel ki, mint egy vigyorgó madárijesztő, megértetted, ordította bele a lány rémült arcába. Vegyétek tu-domásul, mindenki megjárja, aki tovább packázik a fiam kárá-ra, lódította most már a falu felé az öklét, s hangja, mint rekedt sziréna recsegett el a házak fölött, hogy még a bányába éppen leszállók is meghallották. Most az egyszer igaza van Pavlának, vélték az asszonyok, akik a péknél várakoztak, hogy sorra ke-rüljenek szakajtóikkal, melyek fölé időnként aggódva hajol-tak, vajon nem kel – e túl a tészta, mire a lapátra kerülhet. Ugyan asszonyok, állította le őket a pék, aki maga is játszott a zenekarban, nem ártunk senkinek, a lány is élvezi, hogy foly-ton szó van róla, kicsit ugratjuk, mi van abban? Legalább érzi, hogy foglalkoznak vele, miért, mi egyéb jut neki ezen kívül? Hadd örüljön a szerencsétlen! Az asszonyok hümmögtek, azt valóban nem lehetett elvitatni, hogy Ancsa örült, mit örült, repdesett a boldogságtól. Még az öreg Pavla ordítozása sem szegte kedvét, ugyan nagyon megijedt, még be is pisilt, de mi-re letörölgette szoknyájával a lába szárát, elfelejtette, miért szidták az imént. Annyit azért az eszében tartott, hogy ne men-jen többet Jozsó házához, inkább a méhesben kereste, ott várt rá, akár órák hosszat is. Nemegyszer kint is aludt a kaptárok között, ami nagy bátorság volt, ugyanis csupán egy bozótos választotta el a méhest a temetőtől, merthogy Jozsó szerint itt nőnek a legillatosabb virágok, amik nektárja ha keveredik az akácéval, hát abból lesz a legfinomabb méz, amit valaha mé-hek készítettek. Ancsa persze nem tudta, mi az a bátorság. Ő vagy félt valamitől, vagy nem félt. Amennyire megmagyaráz-hatatlan volt rettegése a régvolt emberek képeitől, annyira ért-hetetlen volt, miért nincs benne semmi félelem a temető köze-lében. Szívesen járkált a sírok között, persze azokat messze elkerülte, melyeknél a síremléken kis képecske mutatta a megboldogultat. Annál inkább szerette a szobrokat, képes volt simogatni, becézgetni őket, s melléjük ülve sokszor mesélt nekik erről - arról, ami éppen az eszébe jutott. Egyszer egy szélvihar letört egy kis angyalszobrocskát a pár napos korában meghalt Zelenák Bozsenka sírjáról. Ezt Ancsa bepólyálta, s otthon dugdosta sokáig, míg az anyja meg nem találta, s ékte-len káromkodás közepette el nem vette tőle. A méhesben azért sosem mert Jozsó elé kerülni, valahányszor meghallotta, hogy közeledik motoros biciklijével, mindig elbújt, s Jozsó csupán a letaposott növényekből, a megzörrenő bokrokból, s az apró ajándékokból tudhatta meg jelenlétét. Eridj már, kiabált ilyen-kor a bokrok felé, nem mérgesen, de határozottan, ahogy bo-londozó kutyakölyökre szól az ember, s Ancsa halkan kunco-gott magában. Ahogy közeledett a nyár vége, a lány legtöbbet mégis csak a pavilonnál forgolódott. Bányásznapra készült a zenekar, próbáltak reggel, este, aki ráért, ott volt, s gyakorolt. Gyakoroltak lelkiismeretesen, annak ellenére, hogy évek óta ugyanazokat a számokat játszották, s kívülről tudták valamennyit. Ancsa is velük dúdolta, fújta, néha fel – alá masírozott, vezényelt, kerített magának két fedőt, azt ütögette össze, amíg rá nem szóltak. Kész van – e már a ruhád, Ancsa, kacsintgattak egymásra a zenészek két szám között. Mingyár, mingyár, felelte örömmel, aztán már mutatta is, hogyan fog benne vonulni. Behajlított karját úgy tartotta, mintha máris vőlegényébe kapaszkodna, s felemelt fejjel lejtett, üdvözült mosollyal az arcán. Meghívsz minket ugye, biztatták később, ott leszünk mindnyájan, mi, s Ancsa még szélesebben nevetett. Bizony, bizony, kiabálta. A bányásznap a legnagyobb esemény volt a telep életé-ben. A bányászok alaposan kimosakodtak, megborotválkoz-tak, s felvették gyönyörű egyenruhájukat. Reggel fél hatra minden zenész ott állt a Zenede előtt és egy utolsót dörzsölt hibátlanul fényes hangszerén. Szeptember első vasárnapja volt, s az ősz, ha nem is költözött be még a komor hegyek kö-zé, a levegőt már elbirtokolta a nyártól. Hozta saját illatait, színeit, s hidegkékre festette az eget. A nap bágyadtan sütött, s időnként hűvös fuvallatok törtek be a völgybe, az asszonyok összehúzták vállukon a kendőiket, s ráparancsolták a kabátkát gyerekeikre. A pavilon szépen feldíszítve, frissen locsolva várta a zenekart, amely pontban hatkor itt kezdte a térzenét, hogy az-tán végigmasírozva a telepet, le egészen az alsótelepig, majd vissza a felső soron, itt a pavilonban folytassa napszálltáig a zenélést. A zenés ébresztő azonban mindig elkésett, mert min-denki ébren, felöltözve, izgatottan várta, mikor hallja, hogy szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete, s kiszalad-hasson integetni a kapuja elé. Akik ennél is türelmetlenebbek voltak, azok már a pavilon előtt gyülekeztek, hogy a kezdésnél jelen legyenek. Persze senki sem előzhette meg Ancsát, aki ilyenkor az egész éjszakát a téren töltötte. Ott aludt egy padon, s a zenészeket már lelkendezve várta. Ez évek óta így volt, az érkezők most mégis hátrahőköltek, mikor a pavilon dáliákkal, szekfűkkel, szalagokkal díszített bejáratánál meglátták Ancsa incselkedve ringatózó alakját. Saját készítésű menyasszonyi ruháját vette magára, a ruha fehér és színes selyem- és brokát-csíkokból, tülldarabokból, a jegyző és a bányamérnök felesé-gei és lányai báli ruháinak leesett, semmire nem használható maradékából, s a bányamesterné által szemétre dobott füg-gönyből állt össze. Közelebbről látszottak a hatalmas öltések, melyek hol kéken, hol pirosan, hol vastagon, hol vékonyan mutatták, merre haladt a gondos varrónő tűje. Ancsa vörösre kimázolt szája füléig ért, a fejéről földig lógott a függönyfá-tyol. Uramisten, suttogták a zenészek, némelyik még a sapká-ját is a fejebúbjára tolta, megfeledkezve a kötelező rendről, uramisten, ismételték, aztán valaki kuncogni kezdett, nőtt, da-gadt a visszafojtott nevetés, végül kipattant. A zenészek a tér-düket csapkodták, fuldokolva, gurgulázva nevettek, ömlött a könny a szemükből, s Ancsa hálásan velük nevetett. Egyedül Jozsó állt, mint egy magányos villanypózna, s röstellt a lányra nézni. Most lesz az esküvőd, Ancsa, visongtak a meglett férfi-ak, most bizony, felelt boldogan a lány és puszikat fújt az egy-re jobban elvörösödő Jozsó felé. Nehezen állt helyre ezen a reggelen a rend, s amikor végre elindult a menet, az sem volt olyan, mint máskor. Ancsa hol a zenekar előtt, hol mellette ugrándozott, időnként Jozsó mellé furakodott, s mintha karol-ná, úgy szökdécselt mellette. Az emberek kacagtak, a zené-szek alig tudták fújni hangszereiket, s nagyon irigyelték a do-bost, aki akadály nélkül vigyoroghatott. Néhányan az asszo-nyok közül megpróbálták a lányt elvonszolni, de nem sikerült. Ancsa boldog volt, s látta, hogy mindenki vidám, ezért még jobban örült. Csak Jozsó volt komor, s a kezdeti vörösség el-múltával sápadt, szinte sárga lett az arca. Amikor visszaértek a pavilonhoz, még egyszer eljátszották a bányászindulót, amihez a szöveget mindenki énekelte. A gyerekek mind Ancsa körül tolongtak, s amikor felhangzott, hogy bányász kislányt óhajt szívem, kis szívében bányász legyen, lökdösték, taszigálták, hogy menjen már Jozsóhoz, hisz őt hívja, Jano pedig kezeivel félreérthetetlenül mutatta, mit csináljanak majd a nászéjsza-kán. Ancsa majd elolvadt örömében. Hamarosan a jegyző csendet parancsolt és beszélni kez-dett az emberekhez, majd köszöntötte a bányamérnököt és fel-kérte, szóljon ő is ezen a szép napon. A mérnök megköszönte a lehetőséget, s hosszú beszédben emlékezett meg a bányáról, a szén hasznáról, a bányász életéről, s mindenki csendben, tü-relmesen hallgatta, mintha nem tudná, milyen is az ő élete va-lójában. Aztán megint a jegyző vette át a szót és titokzatos arccal felhívott valakit a dobogóra. Alacsony, szemüveges ember ugrott fel frissen, s egy könyvet tartott a kezében. Sokat beszélt, s meglehetősen halkan, senki nem értette, az emberek sugdosni kezdtek, forgolódtak, a gyerekek kavicsokat rugdal-tak. Ancsa, kiáltott a jegyző eléggé türelmetlenül, gyere már fiam, nem hallod, hogy az úr téged szólított? Úgy nyílt meg az út Ancsa előtt, ahogy az csak a mesében szokott. A kétfelé húzódott emberek néma sorfala között vonult a menyasszony, néha rálépett poros fátylára, ilyenkor nagyot szisszent, mert megtépték haját a fátyolt rögzítő hullámcsipeszek fémfogai. Boldog, üdvözült arccal lépkedett, szemével Jozsót kereste. Lelkem, mondta neki az ember, ahogy ígértem, elhoztam a könyvet, lássa maga is, itt a neve, ni. A jegyző a könyv fölé hajolt, alaposan megnézte, aztán ünnepélyesen bejelentette, valóban, elmondta Dregyán Ancsa, így áll, bizony. Az embe-rek hallgattak, Ancsa büszkén nézett körül, a jegyző megvere-gette a vállát, s a szemüveges ember kezébe nyomta a könyvet. Most már férjhez mehetsz Ancsa, kiabálta bele a csendbe va-laki, s ekkor felharsant a nevetés újból, tapsoltak, hujjogtak a suhancok, a zenekar rázendített egy vidám polkára, s begurí-tották a söröshordót a térre, két kaptás ló bevontatta a gulyás-ágyút, amiben már gőzölgött a csípős gulyás. Mindenki egy-szerre beszélt, tányérok, kanalak csörömpöltek, asztalok kerül-tek elő a Zenedéből, nagy karéj kenyerekkel rohangáltak a gyerekek, a lányok, asszonyok kicsi poharakból itták a sört, a férfiak nagy korsókat emelgettek, s a fehér hab megült a baju-szukon. Ittak rendesen. Később tánc volt, de inkább a lányok táncoltak egymással, meg néhány jegyespár, s fiatal házas. Jozsó, nem táncoltatod meg a menyasszonyod, kiáltoztak Jozsó felé, de ő bosszúsan legyintett és ivott. Valahonnan pá-linka is előkerült, azt itták a fiatal bányászok, sörrel vagy anélkül. Délután az idősebbek kártyázni kezdtek, az asszo-nyok halkan beszélgettek. Kibeszélték azokat, akik már el-mentek, főleg a jegyzőnét, meg a lányát, mert azokon volt mit kibeszélni. A pálinkázók addigra már lerészegedtek, Jozsó is a kerítésnél görnyedt és öklendezett. Ancsa odafutott hozzá és érdeklődéssel nézte, mit csinál. Mit bámulsz, nyögte Jozsó, menjél innen, vedd le magadról ezt a rongyot, mindenki rajtad röhög, nem érted? Ancsa nem értette, szerelmesen vigyorgott tovább. Ne vigyorogj már az istenit, dühödött meg Jozsó egy újabb hányásroham után, ne vigyorogj és hagyjál végre engem békét, te . . . te . . .szerencsétlen féleszű, ordította, s nagyot taszított rajta. A lány elesett, többen nevetni kezdtek, erre An-csának is nevetésre indult a szája, de aztán belenézett Jozsó arcába, s valami olyat láthatott, amitől nem mert többé nevet-ni. A mulatságnak hamar vége lett, mert alig ment le a nap, komor, súlyos felhők úsztak a telep fölé, s először nagy csep-pekben, aztán egyre sűrűbben esni kezdett az eső. A szél fel-borított néhány asztalt, megtépte a pavilon kornyadozó virág-díszeit, s szétkergette az embereket. Néhány perc alatt kiürült a tér, csupán Ancsa ült a pavilon lépcsőjén, s próbálta szét-nyitni a hullámcsipeszt, ami beleakadt vagy a szétázott fátyol-ba vagy a goboncos hajába, de hiába, fájt nagyon, így abba-hagyta. Megtörölte arcát, ettől szétkenődött szájáról a piros festék, még a homlokára is jutott. Addig ült ott, amíg vacogni nem kezdett. Akkor ő is elindult a házuk felé. Az eső egész éjjel esett, mégis tűz ébresztette fel a tele-pet. Ég a szertár, ég a szertár, kiabálták az asszonyok, s meg-próbáltak lelket verni a részegen horkoló férfiakba. Ébredj már Jozsó, sipítozott Pavla is, kigyulladt a szertár, menni kell oltani, jajj istenem, jajj istenem, jajgatott tehetetlenül, mert képtelen volt fiát felrángatni. Végül az asszonyok alkottak csatárláncot, s öntögették a vizet a szertár ajtaja felé. Később néhány kótyagos férfi is megjelent gatyában, mezítláb, hiába. A szertár porig égett, pedig esett az eső, s még a Zenede tete-jére is átterjedt a tűz, szerencsére az végül elhamvadt. Mire világos lett, csak az ázott, füstös gerendák szagát szívhatták be a telepiek a friss hegyi levegő helyett. Megérkezett a jegyző, aztán a csendőrség, de hiába vizsgálódtak, nem derítették ki, mi okozhatta a tüzet. A másnapos férfiak is csak hümmöget-tek, tanakodtak, tárgyalták az esetet. Még jó, hogy a Zenede megmenekült, mondta Jozsó, így legalább a hangszerek meg-maradtak. Valakinek aztán eszébe jutott, hogy Ancsa nincsen sehol. Haza ugyan nem jött, vonogatta a vállát az anyja, vagy legalább én nem vettem észre. Másnap vagy harmadnap gyerekek hozták diadalmasan Ancsa függönyfátyolát a beléakadt farkasfogas hullámcsipeszekkel, s egy maréknyi vörös hajgubanccal. Jano pedig a szétázott könyvet cipelte, amit az a szemüveges ember nyomott Ancsa kezébe. A tó partján volt, ott találtuk, kiáltozták izgatottan, s erre a felnőttek is izgatottak lettek. Biztos a tóba esett, mondta valaki, akkor beleveszett, nem tudott az úszni, felelték erre. Három csónakja volt a telepieknek, azokkal végigjárták a tavat, de nem találták. Ha belefulladt, majd felpuffad, aztán feljön a színre, vélte valaki, de nem lett igaza. Ancsa soha többé nem került elő. Mondják, sósabb lett a tó vize azóta.
Posted on: Sat, 27 Jul 2013 11:24:07 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015