Újabb projektem, amely már egy ideje a fejemben volt, de csak most vitt rá a lélek, hogy leírjak. Sajnos a Metro könyveket, ötlethiány miatt, egy ideig nem tudom folytatni. ______________________________________________________ű 1 év telt el az óta. 1 kínkeserves év, mióta Próféta, eredeti nevén Grigor, a Mongol-síkságon vívott, a lázadás során utolsó ütközetében, hogy a rá kiküldött bérgyilkost megölje, felrobbantotta magával együtt a földalatti erőd szinte teljes komplexumát. Ekkor már a 2024-et írtunk. Mióta a lázadás utolsó csatája is lezajlott, mióta Próféta eltűnt és mióta az életben maradt lázadók végleg megadták magukat, nem történt szinte semmi. Igaz persze, hogy igazán heves üldözések sora vette kezdetét azzal, hogy Grigor esetleges követőit, kik még nem adták meg magukat, elfogják. De ez már a múlt. A Próféta szervezetének utolsó maradványai pedig ebben a hónapban gyűlnek össze egy helyen, a Föld legbiztonságosabbnak tekintett városában, Tokióban, hogy végső büntetésüket elnyerjék. Legalább 10.000, a társadalomból kitaszított, életkedvét vesztett bűnöző, köztük a szervezet egykoron legfelsőbb köreinek tagjai is. Nem maradt hát senki, aki Próféta uralmát újjáélessze. Azon az éjszakán, mielőtt az első tárgyalások megkezdődtek volna, különös atmoszféra vetült Tokió városára. Röviddel jártunk egy nagyobb zivatarsorozat után és a város képét ez jelentősen áthatotta. A párák magasan álltak, a levegő nem mozgott, viszont a hőmérséklet még a kellemesen meleg tartományban leledzett. Maga az ég különösen szép volt azon az éjszakán. Mint megannyi fekete bársonyba ütött apró kis szegecs, fénylettek a csillagok a felhőtlen éjszakában, és ha nem lett volna az a fránya nagyvárosi fényszennyezés, akkor az ég teljes pompája vetülhetett volna a rohanó városra. A város képe természetes, vagy éppen mesterséges jellegével, a modern idők és a bőség korát hivatott demonstrálni azon naiv szemlélődők számára, akik a koponyájuk mögötti, agynak nevezett valami helyett, csupán a szemükkel látták ezt a világot. Ugyan mindenfelé fény és a pompa dominált, ha az ember a magasba tekintett, a neonfényben élénken úszó feliratok és reklámok irányába, melyek mindenféle nyelven íródtak. Hol oroszul, hol angolul, de főleg japánul. Persze a legtöbbek figyelme elkerülte a mélységeket, az elhagyatott metróállomások és a mocskos aluljárók világát, ahol megannyi számkivetett személy élte oly nem túlságosan tetszőleges életét. Őket a pénz alapú társadalom vetette ki magából és váltak a kapitalista világ mérhetetlen energia és munkafogyasztásának végtermékeivé. Viszont mindezen világ furcsa, morbid és talán a maga nemében szép is, de még nem tartunk ott, hogy a cselekmény erre kanyarodjon, mert annak majd később jön el az ideje. Most testi szemeinket hunyjuk le és lelki szemeinket nyissuk tágra. Képzeljük el a város képét, a maga furcsa gyönyörűségben. Fényes, a szivárvány mindenféle színében pompázó sugárutak, megannyi csillogó jármű és kocsi, köröttük pedig éjszakai emberek sokasága nyüzsög, teszi mindennapi dolgát, vagy csak sodródik az árral, hagyja hogy arra sodorja, amerre neki tetszik. Ha meg nem tetszik, akkor az ő baja, de a hullám nem változhat meg egyetlen ember akarata miatt. Ahhoz legalább a hullámot alkotó alakok felének kéne megmozdulnia. De tekintsünk el ezektől is és képzeletünk szárnyaljon keresztül a fényes sugárúton ahol jártunk. Szálljon el a járművek és emberek felett, haladjon a központ felé, majd álljon meg. Itt a központ, a helyi Egyesült Nemzetek Uniója konferencia és bálterem, valamint az ezeket kiszolgáló megannyi iroda és mellékszervezet egy helyre zsúfolva, egy felhőkarcoló képébe öntve. Az épület kettős, egyik ága a másik feléig magasodik, majd ott egy döntött falú formában válik tetővé és kapcsolódik a másik épületbe. Maga az épület fala díszes, barokk kori mintákat idéz, homlokzata viszont egyszerű, modern stílusú. Ablakai viszonylag nagyok, de koránt sem annyira, hogy a falak monumentális hatását csökkentsék, inkább kiemelte azt. A felhők környékén járó tető pedig a lehető legegyszerűbb módon volt megtervezve. Talán a mérnöknek volt már elege a rajzolásból, talán nem volt jobb ötlete, de a tető egyszerűen lapos volt. A laposságot pedig csupán az egyszerű betonpadlóból torz csonk módjára kiálló szellőzőkürtők és a felfelé vezető milliónyi lépcsőfokok utolsó elfelejtett tagjai rejtőznek rajta. Az épületben ekkor már erőteljes mulatozás fojt. Hogy miért? Hát a másnapi események megvitatása lett volna a cél egy aznapi konferencián, mert ezek a diplomaták sem tudnak mást, csak megvitatni minden ügyes-bajos kérdést, ahelyett hogy cselekednének, vagy a munkájukat próbálnák végezni. Ez a semmiféle munka persze olyannyira fárasztó elvégzői számára, hogy aznap éjszaka rögvest egy pihentető bállal kell kipihenni a fáradalmakat. Volt ezen az említett bálon mindenki. Diplomaták, bírók, ügyvédek és államfők. Mindazon közepe a kakaós csigának, akiknek a holnapi napon, a törvény képviseletében kell majd igazságot szolgáltatniuk olyan személyeknek, akik egy halott terrorista szervezetének utolsó maradványait alkották. Ezen az éjszakán csorgott a pezsgő, csendültek a poharak és szólt a lágy zene, amire az urak és úrhölgyek ropták kedvenc táncukat. Rájuk vigyázott természetesen az a legalább félszáz, napszaktól függetlenül napszemüveges, öltönyös alak, akik teljesen szótlanul tűrték a részeg vendégek zaklatását, az alkohol ittas szitkokat, vagy a legalább oly alkoholos módon bekövetkező böffenéseket, amik csúnya foltokat hagytak az öltönyükön. Mindezt tűrték, mint a Buckingam palota annyira zord, mint amennyire skót őrei. Náluk is többet vállaltak a pincérek, akiket nem egyszer ügyetlenségük miatt bekövetkező ital, vagy ételkiömlés után nagyon eltángáltak a vendégek. Legtöbb esetben ezt kövér madamok, öreg és kopasz kapitalisták, vagy elkényeztetett úri ficsúrok követték el, akik nem voltak tisztában néha, még a legalapvetőbb emberi törvényekkel sem. Mint például: „Tiszteld felebarátodat, mert ha nem, akkor beverem a pofádat.” De hiába a nagy üdvrivalgás, hiába a sok-sok pompa, ha egy komor hölgy elhúzódott a tömegtől és a bálterem hatalmas oszlopainak egyikéhez támaszkodva iszogatott magányosan. Ismerős egyén lehet sokak számára. Barna szemek, szőke, végén göndörödő haj, sima, hófehér arc, rajta vékony ajkak és kicsi pisze orr. Jean úrhölgy volt ő, a mára feloszlott különlegesnek éppen nem nevezhető, de a neve alapján valamiért Különleges ügyosztály hadnagya. Mit keresett ez a szép úrhölgy egyszerű katonai uniformisban, kék kabátban és rövid barna szoknyában ezen a bálon? Egyszerű a válasz. Semmit! Az, amiért idekerült egy egyszerű meghíváson alapult, mivel gazdag nagybátyja, Andreas, Normandia hercege hívta meg őt eme neves eseményre. Azt hitte, hogy a társasági élet majd segíthet neki túllépnie egykori partnere és talán szerelme, Grigor tettein és halálán, de nagyon is úgy látszott, hogy az oszlop viseli most azt a terhet is, amit ő a vállán hordozott. Ekkor bukkant elő a tömegből egykori parancsnoka, Svenson ezredes, aki két méteres testmagasságával, hatalmas izmaival, de különös oknál fogva gyermekded arcával, nyugodt biztonságérzetett keltett bárkiben, aki igazán mélyen a szemébe nézett. Már magát az öltönyét sem lehetett könnyű a testére szabni és meséltek is róla rémtörténeteket szabókörökben, hogy az említett ruhadarabot varró mester két napon keresztül dolgozott az öltönnyel éjjel és nappal, étlen és szomjan, csak hogy egy zsebét felvarrhassa. Na ennek tükrében kell nézni azt a kedves monstrumot, aki Jean környezetébe férkőzött. - Szép esténk van ugye? – kérdezte nyájasan mosolyogva, hogy vigyora még gyerekesebbé tette szeplős arcát. - Szép – válaszolta komoran Jean, majd aprót kortyolt italából. - Még mindig nem heverted ki igaz? - Kicsodát? - Prófétát… vagyis Grigort. Emlékszem, miután rájöttél, hogy kicsoda napokig nem jöttél elő a szobádból. Egész nap csak feküdtél az ágyadon és bámultad a plafont. Még talán szerelmi vallomásról is képzelegtél… Bántott az a pohár? Jean ekkor roppantotta szét teljes erejéből a poharat, de úgy, hogy az sok apró darabra törve hullott a padlóra. Kisvártatva apró vércseppek is potyogtak a földre. - Hé… óvatosan. Na tessék, jól összevagdostad magad. Keresek valamit, amivel bekötheted. És az óriás már ment is, ott hagyva Jeant az oszlopnak dőlve. És mint mindig, ekkor kezdődött a hosszú hetekig tartó bajok sorozata. Egy apró botlással, egy pincér hatalmas adag rákkoktélt borított egy kínai üzletember milliókat érő szmokingjára, ami teljesen tönkrement. A korábban díjbirkózó kínai nem röstellt gyorsan torkon ragadni a szerencsétlen pincért. - Ezért most eltöröm a nyakad. Hatalmas lapátkezei már szorították is a szerencsétlen nyakát. Mindezt persze a biztonsági őrség szótlanul tűrte, a közönség pedig vadul ujjongva bíztatta a kínait, hogy tegye csak meg nyugodtan. A pincér a két hatalmas tenyeret szorongatta, de akármennyire is küzdött az életéért, a díjbirkózó öklei összezárultak és nem engedtek be semmi levegőt a torkába. Már-már megfulladt, ám ekkor egy pezsgősüveg zúgott le a magasból és tört szét a kínai koponyáján. Az ettől elájult. Jean volt az ütő, mivel megelégelte az újgazdag burzsuj tevékenységét. Tette miatt már vették is körbe az őrök, hogy elkapják, ám ekkor nem emberi sikoly szakított a biztonságiak fülébe. A hang oly szörnyűséges és hangos volt, hogy még a teremben is hallatszott. Ekkor recsegni kezdett a biztonsági főnök adóvevője. Egy elhaló hang szólt ki belőle: - Beha… behatoló. Nagyon… nagyon erős. A bálterem felé… tart. A hang elhalt, a biztonsági főnök pedig intett, hogy gyorsan vegyen fel mindenki védelmi állást a terem három, hatalmas, kétszárnyú kapujánál. A tömeg, megrémülten gyűlt össze középen. Jean és Svenson igyekezve egymás közelében maradni, a tömeg szélére sompolygott. - Szerinted, mi folyik odakint? – kérdezte kisvártatva Svenson. - Nem tudom – suttogta halkan vissza Jean -, de semmi jó. A jobb oldali ajtó mögül lövések dörrentek fel, és az összes őr odasereglett. Egymásnak támaszkodva, a fele egység pisztolyokkal a másik fele pedig elektromos rendőrbotokkal felszerelkezve várta a behatolót. Mindegyikük úgy gondolta, hogy nem fog áttörni, vagy ha igen, akkor őrült. Ekkor beszakadt a kapu és két füstgránát pattant ki mögüle. Odakint, a folyosón már gomolygott a füst és most a termet is elérte. Jean látta, ahogyan bármiféle fegyver nélkül, egy világosszürke kabátot, és hollófekete gázmaszkot viselő alak rohant a gránátok füstje mögé rejtőzve, majd tűnt el a ködben. Lövések dörrentek, halk kiáltások hallatszottak, de hallható ütemben surrogott a behatoló ökle is. Egy surranó hang, egy dörrenés, majd halk nyögés és fojtott hangú puffanás. És ez ismétlődött mindaddig, amíg a köd el nem oszlott és elő nem tűnt, egy halomnyi leütött öltönyös fölé magasodva, a behatoló. Testtartása tiszteletet parancsolt, szürke, lágy árnyalatokban eltérő terepmintázata és hollófekete gázálarca félelmetessé tette. Hosszú szárú bakancsát vér és kosz borította. Vastag, kék melegítőnadrágjának szélén két vörös csík futott végig, csípőtől a lábszárig. Talpánál egy vérző arcú öltönyös nyúlt elejtett fegyveréért, de az alak a kezére taposott, majd erős mozdulattal a fejébe rúgott, de úgy, hogy hallatszott a koponyacsont reccsenése. _________________________________________________ /Qtya/
Posted on: Fri, 05 Jul 2013 00:07:52 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015